Körösztmami

Napokkal ezelőtt jutott eszembe körösztnagyanyánk. Valójában a férjem és a sógorom keresztanyja volt, Mari néni, Szeged első varrónője, aki  gyerektelen volt, mi voltunk a családja, a mi gyerekeink az unokái. Élete végéig dolgozott, varrta a szebbnél -szebb ruhákat, a Vouge már akkor járt neki, amikor még itthon csak a Nők lapja divatmellékletéből tájékozódott az egyszerű halandó, és még a Burdáról is csak álmodozott, vagy magánimportban hozta be Szabadkáról a kishatárátlépőjét használva.
Szóval a divat nagyasszonya volt. Aztán januárban elesett a lakásában, úgy törte rá a férjem az ajtót, bekerült a klinikára, megszegecselték a combnyak-törését, aztán valami emésztési gondja lett, bélcsavarodás, vagy valami ilyen rettenetes dolog és a hasi-sebészetre vitték, megoperálták.  Aztán valami miatt, nem tudom miért, nem varrták össze a hasát, hanem csak egy gombbal összegombolták. Szegénykém megmutatta  nekem, és annyira kellett erőlködnöm, hogy meg ne lássa az arcomon a döbbentet, és igyekeztem nyugodtan mondani neki, hogy biztosan oka van ennek, és majd minden rendbe jön.
Aztán másnap már egy egészen kicsi, kis ablaktalan szobában találtuk, egyedül, azt hiszem már nem is volt eszméleténél, de én csak odaültem az ágya szélére, megfogtam a kezét, és  meséltem neki.
Hogy ne féljen, hogy képzeljük el, hogy lent vagyunk Füreden, kisétálunk a Balaton partra, és leülünk a Tagore sétányon, nézzük a rengeteg virágot, a víz kékjék, az égen lebegő felhőket, és  higgye el, hogy nemsokára minden jó lesz, elmúlik a fájdalom, minden békés és nyugodt lesz. Ha menni kell, induljon.
Várják. Ott lesz Erzsi, a nővére, már alig várja, hogy főzzön neki valamit... És mondtam, mondtam, meséltem, utaztunk együtt képzeletben,  sétáltunk illatos hegyi legelőn  az erdélyi faluja határában, beszéltünk minden rokonnal, hallgattuk a forrás csobogását, néztük a naplementét...
Ő pedig szorította a kezem, kapaszkodtunk egymásba.
Aznap éjjel meghalt.

Így kezdődött 1995.