Zokogástól örömkönnyekig

Csapongó emlékidézés várható, előre is elnézést kérek, még szétszórtabb és még lelkizősebb lesz a bejegyzésem, magamhoz képest is. Azért igyekszem vidám hangvételt megütni. Visszanézni, a jelent megfigyelni, és lehetőleg a jövő hasonló/várható ijedelmeit és vésztjóslóságát kihagyni, ezt próbálom meg, a mi történeteinkből kiindulva. Hát... ha sikerül. 

* Ez a pöttyös csak illusztráció.😉
Sosem hordtam, ezt, de ahogy Rózsa is írta, a neten rengeteg sablon volt fenn. Hát varrogattam én is. A rendes, hatásos maszk meg hiánycikk volt. Aztán lett, vettünk, kaptunk, rendeltünk.

A magam kis életében a 2020-as évet nagyon nagyon vártam. Igaz, előző évben, augusztus 28-án volt az utolsó munkanapom, de hivatalosan november 2-től lettem nyugdíjas. Bár az ősz ugyan hozott jó dolgokat is, újra jártam könyvtárba és sokat olvastam, meg élveztem a nappali órákat otthon, a sárguló kanadai nyárfáink lombján átszűrődő fényeket, de a tavasz óta húzódő vállizületi gyulladásom kezelése (fél éves előjegyzés után...) végre megkezdődött, plusz egyéb kezeléseket is kaptam a csuklómra (mindez az előző év dupla kartörésének hozománya volt), szóval a nyuggerség ilyesmivel indult, kb. karácsonyig. És én igazándiból arra készültem, az ünnepek elmúltával, szilveszter után 2020.januárja hozza majd el nekem az igazi változást. Hát bekövetkezett, csak épp nem így képzeltem....

Január végén lányunk hazalátogatott Londonból, s a visszaútra apai javaslatra vitt magával maszkot (fogorvos sógornőjétől kapta indulás előtt). Megmosolyogta ugyan a kérést, ráhagyta apjára, és/de ...volt maszkja legalább.
Innentől kezdve felgyorsultak az események. A márciusi iskola bezárásokig, a "maradj otthon"-ig van egy koratavaszi emlékem, amire a címben is utaltam. Meghatározó, a mai napig átélem a pillanatot, az anyai kétségbeesés és tehetetlenség érzését. Reggeli kávémmal, a fotelben ülök és a híreket figyelem. Közlik, hogy Olaszországban meghalt 146 orvos. Olyan megállíthatatlan zokogás jött rám, talán csak egy-két esetben történt ilyen velem addig. A fiúnk az első vonalban, sürgősségi orvosként dolgozott, ráadásul a legjobban veszélyeztett csoportba tartozóként. (előző évi betegség folyományaként, amit szinte biztosan egy kórházi fertőzés miatt szerzett /pénzhiány és egyéb okokat nem is akarom itt részletezni./ Szóba került tüdő-lebeny-rész eltávolítása is, hála az égnek megharcolt a bajjal, leküzdötte és elfújta a szél a kórt. De akkor, a pandémia kezdetén még nem láthattam évekkel előre)

Innen, 2020 tavaszáról ugrok egy nagyot, a december 24-e estére. Mint addig már sokszor abban az évben, a család a számítógép előtt ülve ünnepelhetett, ha csak virtuálisan is, de együtt. A gyerekeink, az unokáink és mi, mind együtt,  a skype jóvoltából. Három csoport, 9 fővel, három gép előtt, mi nagyszülők ketten, a 3 kisunokánk a szüleikkel és a londoniak. Mi itthoniak kaptunk külhonból feladatot. Ki kellett találnunk, ki van ott velük. Mivel a szigorú korlátozások, tilalmak miatt senki vendéget nem fogadhattak, fura barkochba alakult ki, végül lányunk, látva, hogy tanácstalanok vagyunk, és mert előre kifundálta ezt huncutul, küldött egy kis segítséget. Hogy mi volt az? Egy ultrahangos fotó, születendő kisbabájukról. És így immár tizen ünnepeltünk....Sírtunk, igen, én és a fiam azonnal, örömkönnyekkel áztatott arccal, a többiek is, meghatottan, az unokák kitörő üdvrivalgással. Azt hiszem ez volt életem legszebb, legcsodálatosabb szentestéje. Pedig mennyire féltem előtte, hogy fogom majd leplezni a fájdalmat, hogy tudom majd visszatartani a sírást. Hát nem kellett, sírhattam, boldogan.

A két "könnyes" emlék között bizony volt sok-sok félelem, aggódás, féltés és kiszolgáltatottság. De nem hagytuk elhatalmasodni a szomorúságot, a skype, a zoom, a viber és a whatsapp segítségével tartottuk egymásban a lelket. Az angliai helyzet is nagyon rémisztő volt az elején, az első hullámban csak a home office lehetősége adott egy kis nyugalmat. 
Már el is felejti az ember, hogy nem lehetett maszkot beszerezni, se fertőtlenítőt, kesztyűt. "Kiejtődik" szinte minden hétköznapi probléma, a bevásárlások mizériája, az izgalmak, az aggódások. Belerázódtunk, mert muszáj volt, s ahogy az én kedves-kedvenc íróm mondta, mondtam én is őt idézve: ez van és nincsen másképp. 
Zoom-os húsvét, születésnap, az itthoni legkisebb fiúcska egyéves lett, féltem, hogy majd nem is fog megismerni, emlékezni ránk...A szívemnek kedves képek, amiket családi körben kattintottam el, két, három, négy vagy épp sokkal több számítógép előtt ültek a szeretteink, hol egy hol két, hol három országban, a helyszíneket már nem is lehet kiszámolni: (most vettem észre a feliratot: nézés együtt. Minden benne van..)

Súlyos egy tavasz volt. De egyik kis pozitív hozadéka ennek az időnek a kovászos kenyér. Lányom leírta, elküldte, segített a recepttel, "legyártottam" a kovászt, és azóta is megvan még a hűtőben, remek cipókat lehet vele sütni, olyan igazi gyerekkori ízű kenyereket.
Ez az első próbálkozás, a karantén-képek mappámban megtaláltam:

Aztán a gyereknapon végre találkozhattunk, lenn a Balcsin, persze nem zárt térben. A rémes tavasz után egy kissé felszabadultabb nyár jött, együtt, az itthoni családdal, unokázósan, mint rendesen. Szinte.

De nagyon örülni nem szabad, ugye. Az ősz a második hullámmal újra elszigeteltségbe űzte a nagyszülőket. A korunk miatt, meg egyéb alapbetegségek, magas vérnyomás, ilyes nyalánkságok miatt tilos volt meglátogatni a család ifjabbik részét. Aztán az oviból hazahurcolt covid a gyerekeket és anyjukat is elzárta, hetekre muszáj-emigrációba kényszerítette a családfőt, a covidos övéihez nem mehetett haza, hogy éjt nappallá téve dolgozhasson...
Azt az első éjszakát azért el tudnám feledni, amikor megtudtuk, hogy az unokáink anyukája magas lázzal és pozitív teszttel maga van a 3 kisgyerekkel. Apukájuk pont nem kapta el, mert egyik 24 órásból a másikba volt beosztva. 

Lassan, de nagyobb baj nélkül túljutottak ezeken a heteken is, az év elmúlt, a karácsonyt már megírtam.
Jött 2021, kezdődött a reménykedés az oltás elkészültében. S bár volt szomorúságom bőven, hisz a lányunk 40.születésnapját is skype-osan ünnepelhettük, nem mehettem hozzá se segíteni, se megölelni, míg a kisbabáját várta. Anyukám annó végig velem volt, míg ő megszülett, mert együtt laktunk akkor még. Ez a csoda nekünk a lányommal elmaradt, és pótolhatatlanná lett a pandémia miatt. Sajnos.
De mind túléltük, a nagy, a tágabb család. Ki elkapta a vírust, ki többször is, oltások ellenére is, ki megúszta, vagy már nem tesztelték, mi is a baja...

Míg az elmúlt napokban fogalmazgattam magamban, mit is írhatnék ehhez a témához, egy -számomra- vicces epizód is eszembe jutott. Anyukám barátnőjével, aki többek között közegészségügyi és járványügyi szakorvos, sokat és sokszor beszélgettünk telefonon a covid-időszak kezdetén. Mint az egészségügytől alapból  "fertőzöttek", nevetve ecseteltük egymásnak, ki hogy fertőtlenít, miként teszi el a megvásárolt/megrendelt élelmiszereket, árucikkeket. Laikusok számára nevetségesek voltunk, valóban. De hát ahogy megbeszéltük, mindketten azonos szemüvegen át láttuk a világot. Szinte röntgen-szemmel. 😅 Mindenen látni véltem az elbújt vírust, mint a bejutásának, terjedésének lehetőségét. Például a parizer csomagolásán, amit a kosárból a pénztár-szalagra tettünk. Úgy bontottam ki az ilyen papírokat, hogy külső felületük ne érjen az ételhez. (ha nem csal az emlékezetem, kesztyűben, vagy sokszori kézmosásokkal 😱, gyors mozdulattal ráborítva egy tányérra.) Félreértés ne essék, nem paráztam, nem féltem. Csak szinte láttam honnan, hogy kerülhet be a védett területünkre a vírus... Ennyi idő után nevetek magamon, ahogy akkor is kinevettük magunkat és egymást T.doktornővel. Ez is oldotta a feszültséget, talán.
Az alábbi képek címe lehetne, a fehér és a sárga fertőtlenítő flakonok miatt:
                             Flóraszeptől Flóraszeptig 😄

Mi egy ideig a meglevő élelmiszer készlettel elvoltunk, kenyeret már régóta otthon sütöttem, gépit, a közeli zöldséges félig nyitott kis boltjából minden frisset beszereztem. Aztán kipróbáltuk a házhozszállítást, a tartós élélmiszerekkel kezdve, eleinte óvatosan, aztán hogy megbizonyosodtunk, jó, sőt sokszor kiváló áru került a konyhába, felbátorodtam és még húst is rendeltem, szinte szebb és frissebb volt, mintha a boltban magam választottam volna. De rendeltünk más dolgot is, tisztítószereket, mosószert, stb. Könyvet, és játékot. (Amiket azért át tudtunk adni a gyerekeknek, amikor lehetett, csak épp "kerti parti" keretében.)
Megtanultam csekket feladni a telefonos applikációval, online feladni a lottót, még nyertünk is néha. 

Végigszaladtam a 20-21-22-es évértékeléseimen, megnéztem az összes 2020-as karanténban fotózott képeimet. Időutazás...Tényleg. Pedig csak pár év telt el. 

Hogy mi maradt meg, mi az, amiben változtunk? Nem könnyű erre válaszolni. Mert tulajdonképpen, mára már szinte teljesen visszarázódtunk a covid előtti idők életvitelébe. Én a covid előtt is rengetegszer mostam kezet, megszoktam az egészségügyben eltöltött közel húsz év alatt, no meg gyerekkoromban is ezt láttam. Talán csak még jobban figyelek? Ha boltból, idegen helyről érek haza, "azóta"a fertőtlenítő szappant használom, ez mindig van az ún. rendes mellett. 

Mert hát a házhoz rendelésről visszatértünk a régi vásárlási formához. És a postára megyek csekket feladni. 

Azért néha visszatértünk a maszkhoz. Ha a fiúnk szólt, hogy indokolttá vált megint, ha tömegbe, zsúfolt boltba mentem. 

Látom, a mai napig vannak, minden évszakban, akik  a szabadban is hordanak maszkot, biciklizéskor például. Ezt picit túlzásnak tartom, de ha úgy érzik magukat biztonságban, jól teszik. Mondjuk azt sem lehet tudni, ki az aki nem oltatta be magát, és talán ezért visel maszkot.

Ami fix változás: A hátizsákomban mindig van maszk azóta, és kézfertőtlenítő gél...

A családban csak akkor nem öleljük meg egymást, ha valamelyikünk beteg, vagy sok beteg közül érkezik, influenza járvány idején pl. Az egymás közelsége számunkra nagyon fontos, a találkozásor és búcsúzáskor szokásos ölelésre mindannyian vágyunk. Még a nagyobbak is odabújnak az ölembe néha és úgy sutyorgunk. 
Kedves és szívmelengető pillanat volt, amikor az első hullám lecsendesedése után először találkoztunk a gyerekekkel, fentebb írtam is, gyereknapkor a Balatonnál. A legidősebb unokánk, akkor múlt 7 éves, nem mert megölelni, ők már megértették és átérezték azt, hogy az idős nagyszüleikre, dédszüleikre fokozottan kell vigyázni. Mondtam, gyere csillagom, nyugodtam átkarolhatod a lábam. Erre ő leguggolt és a bokámnál ölelt meg....

(Jó hosszúra nyúlt, bocs, pedig húztam és kihagytam. Jó lenne, ha már csak emlékké lenne, és a jövőben nem ismétlődne hasonló)