Mindent nem, csak sok mindent

Az 1956 óta Amerikában élő rokonom (80 éves elmúlt) kérdezi tőlem, hogy ki volt anyjának a keresztapja? És miért nem a szülőkre hagyta a „vagyonát"?
Rendben megválaszoltam a firtatott dolgot, bár a bennem gyerekkori emlékként élő információt senki nem tudja megerősíteni. (Igaz, cáfolni se.)
Egy másik kérdésére pedig már nincs, aki válaszoljon, mert az utolsó információ-gazda is elhunyt néhány éve.
Mi lett volna, ha megtudja az igazságot? Vajon megnyugtatták volna a részletek?
Ez csupán két jogosan feltett kérdés.
De a múlt iránt érdeklődő kérdések száma a végtelenhez közelíthet.
Aki sokat kérdezett valaha, az több részletet ismer meg elei életéből.
Aki ezt elmulasztotta, annak be kell érnie kevesebb információval.  
A kérdés, hogy mennyi az elég?
Erre nehéz jól felelni, mert alighanem egyénre szabott.
Mindenesetre el kell fogadnunk, hogy az ember társas lény. Önmagában a civilizált életre képtelen. Fejlődése során fel kell venni mindazokat az ismereteket, amelyek kiteljesedéséhez szükségesek. Elég itt csak a „mi, micsoda” és a „miért”-korszakokra utalni.
A gyerekek sokat szoktak kérdezni.
Jól teszik. (Sokszor nehéz mesét olvasni, mert minden ötödik szóra rákérdeznek az érdeklődő gyerekek, hogy mi ez, és miért az, ami. Vö. még: Úgy tanul a gyermek, ha kérdez.)
Az érdeklődés, a nyitottság az új információk befogadására nem múlik el soha, de megvannak a korlátai. (Ráérős együtt töltött idők, kedvező alkalmak, azonos érdeklődési kör stb.)
Kimondható, hogy mindent nem lehet megkérdezni, csak sok mindent.
Megválaszolatlan kérdések mindig maradnak.
Vannak azonban olyan dolgok is, amelyek mibenlétére kérdés nélkül is feleletet kapunk.
Férfi eleim nem érték meg az öregkort. Viszont mire ötven éves lettem, olyan férfi munkatársaim adódtak, akik jó évtizeddel idősebbek voltak nálam. Mintegy „elém élték” az öregedést. Így ők szolgáltak modellként. Életvitelük, magatartásuk, történeteik segítettek élnem, és segítenek mindmáig is.