Családfák

   Gilbert jó negyven évvel ezelőtt vett egy ún. "Családi Aranykönyv"-et, amelyben összegezni lehetett a 8. generációig visszamenőleg az apai-anyai ősöket. A könyv 2 x 200 oldala fiunkból indult ki, így az egyik felét G. felmenői, a másik felét az enyémek foglalják el, ha lehet, fényképekkel illusztrálva. 

   Akkoriban nagy divatját élte a családfa kutatás, G. részét könnyebb volt kitölteni, mert öccse már évek óta kutatott komolyan, levéltárakat is átböngészve. Egy nyári szünetben mi is felkerestük a mindszenti plébániát (a váci püspök engedélyével a zsebünkben, s egy üveg finom vörösborral a kezünkben). A plébános úr napokon át engedett kutatni a poros anyakönyvek között, de kiderült, hogy nagyon hiányosak az adatok a különböző tatár-török dúlások és egyéb háborúk, tűzvészek miatt. 1945 után pedig a helyi tanácsok vették át az anyakönyvi nyilvántartást. Igy csak az én apai ágam kutatásában jutottunk el a 18. század végéig, ahol is őseim neve mellé latinul a "servus" (jobbágy, szolga?) állapotot jegyezte be a megfakult tinta, ezzel mintegy megbélyegezve engem is... Legalábbis arculcsapásként éltem át akkor, nem számítva a megalázó kiszolgáltatottság érzésére... Annak ellenére, hogy semmi rendkívülit nem vártam a családfámtól : se kék vért, se hírességek felfedezését korábbi ágakon, akikkel különösebben büszkélkedni lehetne, mintha rám is átszállhatna a dicsőségükből... Sőt, átéreztem, magamévá tettem küzdelmes, kiszolgáltatott életüket, hiszen ágyútöltelékekre is szükség van, hogy kerek legyen a világ! Hogy ez a néma, ismeretlenségre ítélt szolgafaj, akinek legtöbbször az a lehetőség sem adatott meg, hogy írni-olvasni megtanulhasson, arra ítéltetett, hogy két keze munkájával biztosítsa mások dicsőségének kibontakozását és fennmaradását. Cipeltem őket, hagyatékukat hátizsákomban hűségesen, és minden sikerből, új tapasztalatból, előrelépésből odaadtam gondolatban az őket megillető részt. Nem tagadhattam meg őket (de nem is volt szándékomban), hiszen belőlük lettem, génjeimben lerakódott örökségükből.

   Anyai ágam feltárása csak szájhagyomány útján valósulhatott meg, mert a hivatalos források után az ország másik végébe kellett volna utazni, valahol Veszprém- és Vas megye környékére. Erre pedig a vakáció magyar része nem volt elegendő (s ne feledjük, az Internet sem létezett akkoriban).

   Irtam már többször is, hogy idősebb-fiatalabb rokonaim szívesen meséltek a múltról. Természetesen a TV, s még inkább a mai smartphone, tik-tok előtti boldog világról beszélek, amikor is az emberek még beszélgettek egymással ahelyett, hogy  megbabonázva képernyőjükre meredtek volna... Nem mondom, hogy a családi mesék helyettesíthetik az egyéb ismeretszerző lehetőségeket, de mindennek meg kellene, hogy legyen a maga helye és ideje.

   Igy ivódott belénk a családi múlt, származásunk három-négy generációra visszamenő élő meséje. Apai ágon földnélküli földművesek, anyai ágon pedig kőműves generációk sora. Ez utóbbi a felemelkedés első lépcsőfoka volt már, meg-megszakítva a két világháborúval, melyekből kis szerencsével hazatérhettek. A nők férjhezmenésükig módosabb házaknál szolgáltak, megtanulva a jövendőbeli háztartás alapvető fortélyait, szegénységükhöz idomítva azokat.

   Hát ennyi dióhéjban. Megpróbálom majd jobban részletezve is megírni, összegezni, hogy a jövendőbeli generációknak könnyebb dolga legyen, ha kíváncsiak lennének, honnan jöttek.