Lemondások... Ha gyerekkoromra gondolok, biztos volt egy-kettő, de nincs nagy tolongás az emlékeimben... Sőt, felnőttként se nagyon, talán azért is, mert ahogyan egy előző témából kiderült, generációnknak óriásira méretezett vágyai se nagyon voltak, nem kellett róluk lemondania... Valahogy nem volt szükség arra sem, hogy szüleim észérvekkel meggyőzzenek, megtettem magam is. Belátó kisgyerek voltam.
Egyetlenegyet említenék, amely nem véletlenül azonnal az eszembe jutott, bár abba is viszonylag könnyen beleegyeztem. Ki tudja, talán kezdettől fogva a sztoikus filozófiára hajlottam... A szegedi Tömörkény Gimnáziumnak volt egy kirakata nem messze az iskolától. Valahányszor megtehettem - évekig! - arra vettem az utam és sóvárogva megcsodáltam a grafikus tagozat kiállított munkáit... Máig is szeretek mások (színvonalas) teljesítményében gyönyörködni, szemernyi irigység nélkül, sőt, őszintén örülök, ha elismerésre méltónak ítélhetem őket. Ott a kirakatban mindannyiszor elképzeltem, hogy közöttük vagyok, "megmérettettem" saját szememben, hogy vajon megütném-e a mértéket, és magamat ismerve, tudtam, hogy a nálam jobbak arra ösztönöznének, hogy a lehető legjobban teljesítsek! Anélkül, hogy feltétlenül az első helyre tiporjam magam, nem dőltem a kardomba, ha nálam jobbat kellett elismernem.
Titokban dédelgettem ezt a vágyat, de amikor a 8. osztályban választásra került sor, engedtem anyám féltésének attól, hogy kollégista legyek Szegeden... Pedig 4 év múlva mégiscsak az lettem az egyetemen. Volt azonban egy másik féltés is ebben : a festő afféle éhenkórásznak számított abban az időben, aki nyáron a hóna alatt cipelt képeivel házal... Készüljek inkább egy "rendes" foglalkozásra. Mivel szerettem az idegen nyelveket, az irodalmat (akkoriban írogattam is) és a tanítást, viszonylag könnyen megemésztettem a lemondást.
Nagyapám, a dunántúli kőműves... iskolás kori rajzom, lehettem ötödikes...
10 megjegyzés:
Kedves Rózsa! Szerencsére iskolai képzés nélkül is kiforrott művésszé váltál, számos bizonyítékát láthatjuk ennek a blogodban. Arra persze nagyon kíváncsi lennék (én, aki soha nem láttam bele, milyen hatást gyakorol egy nagy mester a tanítványaira felső oktatás keretein belül), hová fejlődtél volna, ha neves mesterek útmutatásai nyomán diplomás festő, grafikus (stb.) vált volna belőled a tanári pálya helyett. Én így is csodálattal adózok a tehetséged előtt. De így lehetett ez nagyon jól, mert így tudtál sokkal több időt az irodalommal tölteni. Az alkotás meg ott maradt kiegészítőnek.
A tehetségedről szerencsére nem kellett lemondanod. Mindannyian, akik látjuk a műveidet, tanusíthatjuk.🥰
rhumel
Ma vannak olyan festők, akik képtelenek egy embert karakterében megragadni, és a kartonon, vásznon... hűségesen megjeleníteni. Te képes vagy rá. Csak gratulálni tudok teljesítményedhez.
Igen, Éva, nagyon kedvesen biztatsz, de én is elismerem néha, hogy végül minden úgy jó, ahogy történt, hiszen annyi más terület is vonzott! Ebből viszont a dilettantizmus örökkön szúró tüskéje maradt meg bennem egy kicsit, mint minden valamire való amatőrben : hiszen adhatunk-e magunknak létjogosultságot, mint annyi rossz amatőr festő, akiket itt "peintre du dimanche", vagyis "vasárnapi festő" névvel titulálnak... Igaz, a hivatásosok közt is akad elég sok rossz...
Köszönöm, kedves Endi, nem tagadom, hogy kaptam belőle egy kicsit, de még több kétséget, amely mindent mindig megkérdőjelez...
Nagyon kedves vagy, Mick, engem valóban csak ez érdekel! Abban a Rodin által megfogalmazott értelemben a belső igazságról, amellyel a szépség fogalmát is meghatározta. Sose felejtem el.
Amikor megláttam a rajzodat a nagybátyádról, egy könyv borítógrafikája jutott eszembe. Franck McCourt: Angyal a lépcsőn.Egytizenéves kislány elmélyült rajza pontosan ehhez a kizsigerelt, agyondolgozott, igazságtalan élethez való. Egyszer már kérdeztem, miért is nem kapaszkodtál a képzőművészethez, nem, mintha a többi hivatásodat nem becsülném, de mégis. Itt ez az ismeretlen, már tíz éves korodban a tiéd volt.
Köszönöm, kedves Klári, nagyapám portréja az első időkben készült, még csak kóstolgattam ezt a területet, rajztanárnőm úgymond "felfedezett" a legelső rajzórán, amin én még jobban elcsodálkoztam, mint ő... Elkezdtem heti egy d.u. rajzszakkörbe is járni, s ezzel 4 évre megnyílt előttem a paradicsom kapuja... Ő valóban hitt bennem. Nálam is sokkal jobban. A kutya nagy része itt van elhantolva...
De örülök, hogy egy igaz, jó érzésű tanárod mennyire jól ráérzett, mi lakik benned. Szemben az irodalom tanároddal, de erről már nem érdemes beszélni.
Klári, igen, csodálatraméltóan rögtön ráérzett, az első valószínűleg eléggé bátortalan akvarellem láttán... Attól kezdve állandóan bátorított, külön, nagyméretű feladatokat adva, melyeket én, csodálkozva bár, de megoldottam. Őrzök tőle egy levelet, melyet már tanár koromban írt nekem : sajnálta választásomat, mert legtehetségesebb tanítványának tartott... (érdekes, ugyanezt terjesztette rólam volt orosz tanárom is, akit soha nem láttam viszont érettségi után, akitől gátlásom ered, s aki magyar szakos is volt, de nem a mi osztályunkban. Hangsúlyozom, hogy IGAZA VOLT, díjazott novellácskámat illetően! Én voltam kishitű.)
Megjegyzés küldése