Mazsola

Eltűnt, elveszett, elkeveredett dolgaink, a későbbi, utánunk következő sorsukat ismerjük néha, máskor meg fogalmunk sincs mi lett velük.

Először nem is tudtam, miről írjak majd, mert csupán egyetlen egy esetre emlékszem, amikor nagyon szomorú voltam egy "naaagy"veszteség miatt.😂  Ugyanis Lillafüreden ott maradt az étterem asztalán a szivacs Mazsolám. Rózsaszín volt, kb. 6-8 centis, kis műanyag talppal. Ez valószínűleg 1964 nyarán lehetett. Sőt, biztos akkor. (65-ben Anyukám a nyarat szinte végig a füredi Szívkórházban töltötte, ahol a szörnyű diagnózis miatt Apám a Kossuth forrásnál egy padon zokogott...S ezért ment Algériába dolgozni, az észak-afrikai klíma miatt.) Na, de mint rendesen, megint elkalandozom. Mint egyes tárgyaink. Ahogy az én kis Mazsim is (Jé, Anyukám néha Mazsinak hívott, most jutott eszembe, ahogy leírtam. Meg Sárának, Kuksikámnak, Endi-Bendinek. 😂. Na igen, ma valahogy egész nap itt vannak "körülöttem" a szüleim, bármit csináltam, mindenről ők jutottak eszembe. Vannak ilyen napok. Szép ez, meg nagyon fáj is.)

Visszamentünk persze, de már nem volt ott, hiába kérdeztük a pincért. Talán még sírdogáltam is egy kicsit. Vígasztalhatatlan voltam, igen. Azért hamar "feldolgoztam" a veszteséget! 😄.Hiszen Egerben nyaraltunk, beutalóval, és ez volt az első ilyen alkalom az életemben. Az utazás is, Eger is, meg a nyaralás, a strand a dögönyözővel, a fürdő, a szálloda, ahol kedves szudáni egyetemistákat ismertem meg - akkor még lehetett azt mondani, hogy néger, nem volt ennek semmilyen rossz felhangja - , a szálloda éttermében vacsoráztunk, ahol szólt a zene. Mazsolát meg végül aztán kaptam egyet, plüssből. Igaz, már felnőttem addigra.Vagy 10 éve a lányom vette nekem, ismerve a történeemet. Ott van most is az ágyamnál. A kis unokáim szívesen játszottak vele. Mostanában épp a legkisebbik, aki mindig oda rejtőzik bújócska közben. Hú de nehéz rátalálni, nagy a nevetés, ha mégis sikerül🤭.

No de mi is jutott eszembe még a többiek bejegyzéseit olvasva? Igen, bizony vannak dolgaink, amik egyszerűen csak szőrén-szálán eltűnnek. Nemrég egy teáskanalat keresgéltem égre-földre, mert hosszú nyelű, a nagy doboz tejfölt, joghurtot azzal keverem, vagy kanalaztam ki belőle a szükséges adagot. Sehol sincs, elnyelte a ház. Pont mint a barna kord kertésznadrágomat. Mikor újra divat lett, a lányomnak hiába akartam előszedni, eltűnt, nyoma se maradt.

Aztán az a sok-sok mindenféle "cucc", amiket évtizedek alatt használtam, hordtam. Emlékük is feledésbe merült, néha csodálkozik rá az ember egy-egy régi fotón felismerve, hogy jé, hát ez is meg az is volt .😳. 

Ez a mostani témánk engem egyébként is mélyen érint. Olyan nagy változás előtt állunk, aminek előzménye egy nagy-nagy szelektálás, válogatás, célszerű szanálás és hátrahagyás. Mert elhagyjuk a házat, amiben 86 óta élünk, ahol felcseperedtek a gyerekeink, ahonnan felnőve kirepültek. Amit a dédapjuk épített közel száz éve, ahol a nagyszüleik felnevelték a fiaikat. Igen, és ahol az apukájuk felnőtt, ott, ahol ők is. Rengeteg felesleges, évek, sőt évtizedek óta nem használt, sokszor elfeledett holmi sorsáról kell majd az elkövetkező hetekben, az ősz elején döntenünk. Picit talán ijesztő is? Nem, azt hiszem csak nehéz lesz és elég fáradságos. De ha egy jó, egy örömteli változás előtt áll az ember, rengeteg tartalék energiát tud felszabadítani. Tele ugyan a padlás (szó szerint is, ráadásul 3 van😱), de az elengedéssek nem lesz gond. Hisz visszünk magunkkal minden fontosat, lényegeset. Annyi, de annyi emléket, amennyit csak elbír a lélek és az emlékezet. Azok a tárgyak, dolgok, amikre szükségünk lesz, azoktól sem kell szerencsére megválnunk. A könyvektől például. 

Az pedig, hogy még életünkben kicsit rendezhetjük a dolgainkat, könnyebbé tesszük talán a gyerekeinknek is a majdani,  -remélem még sokára bekövetkező - gondokat .