nem láttam már évek óta egyik volt általános iskolai osztálytársam, (harmadikban):
majd pedig pár évig gimnáziumi kolléganőmet... végre vettem a bátorságot és megkérdeztem a hozzátartozóját , mi van vele....
egyszerűen közölte , hogy meghalt 3 éve....
csakhogy én már jóval régebben nem láttam őt...
azt mondja fokozatosan "leépült"...fizikailag és szellemileg is ...
három éve...?! de hiszen még "csak" 72 éves volt akkor,,,
....................................................................
ugyancsak a napokban azt mondja a kis pincérlány, miután kiválasztottam a menűkínálatból a kelkáposztafőzeléket, hogy ő még sose evett ilyet, pedig már 21 éves. és úgy döntött, hogy 21 éves korára csak kipróbálja,,,
pont 21?! akkor voltam a legboldogabb, csúszott ki a számon...akkor voltam Nyugat-Európában egy nyáron át.... 1964-ben....
ő is, mondja most fogja először látni a tengert...
aztán valahogy eszembe jutott, hogy nem is éreztem én magam akkor (se), 21 évesen se annyira boldognak...csak így utólag tudom, hogy annak kellett volna lennem! ... pedig milyen nagy dolog is a fiatalság, jobban meg kellett volna becsülni, értékelni...
ő igen, azt teszi, értékeli, hogy fiatal...mondja mosolyogva
akkor jó, mert bizony nagyon nagy dolog, és hogy ne csak akkor ismerjük el, amikor már nem vagyunk azok!
s nem mikor már nem tudunk cigánykereket hányni...stb....hanem talán le se hajolni, ha leejtünk valamit (a múltkor is szétszórtam az asztal alá az aprópénzem, úgy szedte fel épp ő...pedig nem akartam, de hát nem volt nehéz megelőzni... Rég voltam én is 21....Talán azért is beszéltem róla kicsit, meg megmutattam a mobilomon egy akkori képem is... hogy bizonyitsam: én is voltam fiatal. Meg boldog is? csak nem vettem észre...akár Szép Ernő hőse...)
