Mitől kudarc egy kudarc...

Amikor kitűztem ezt a témát mint soron következő feladatot, elgondolkodtam: én magam mit tudok majd írni róla? Gyerekkoromból emlékszem-e kudarcra? És felnőttkoromból? Nos, onnan már könnyebb volt előhúzni kudarcnak számító esetet. De mindenképpen a mi megítélésünkön múlik, hogy mit tekintünk kudarcnak úgy általában, illetve a saját életünkben. Az-e a kudarc, ha valami nem sikerült, vagy attól lesz kudarc, hogy mások rámutatnak a mi sikertelenségünkre?

Például én a saját, érettségi utáni sikertelen felvételijeimet sosem tekintettem volna kudarcnak, ha valaki akkor megkérdezi ezt tőlem, pedig összesen két évet töltöttem munkával, míg végül harmadszorra felvettek. Időveszteségnek fogtam fel, két évvel hamarabb végeztem volna, ha elsőre felvesznek, számomra ennyit jelentett. Egyébként az első esetben teljes joggal adtak kevés pontszámot a teljesítményemre, mert a hangszeres vizsgám gyengén sikerült, és az akkori 20 pontos rendszerben ha 17 pontot kaptál, persze nem vettek fel. Azon utólag el lehetne gondolkodni, amúgy mellékesen, hogy ha a harmadik felvételim is sikertelen, nekifutottam volna-e negyedszerre is... de fogalmam sincs, akkoriban mit gondoltam erről. Meg egyébként is, a „mi lett volna, ha” felvetések mindig idegenek voltak tőlem.

Gyerekkoromból olyan igazi kudarcra nem emlékszem. Vagy szerencsém volt, és valóban nem volt egy sem, vagy nem kudarcnak fogtam fel bizonyos dolgokat. Hogy tornaórán nem bírtam végigmenni a gerendán, és sosem sikerült a rúdra felmásznom, csak a kötélre? Hogy a rajztanárnő mindig elégedetlen volt a festett munkáimmal? Vagy hogy pályaválasztásom előtt az akkori neves, vezető divattervező azzal a jótanáccsal küldte vissza a véleményezésre hozzá beadott rajzaimat, hogy még sokat tanulmányozzam az emberi test anatómiájának ábrázolását, addig nem javasolja, hogy elinduljak a vágyott pályára vezető úton? Ezek az én szememben nem kifejezett kudarcok, egész egyszerűen csak valami nem sikerült, vagy valamihez még kevés volt a tudásom.

Felnőttkoromból már könnyebb kudarcokat találni, de van egy, amit biztosan kudarcnak tartok, még rágondolni is nehezemre esik: amikor pár évvel ezelőtt újra megpróbáltam hegedülni. A régi hegedűm akkor már sok éve nem volt meg, de azelőtt sem használtam kb. húszéves korom óta. És most néhány éve valahogy rámtört a vágy, hogy mégis kellene nekem egy hegedű. Először kölcsönözni akartam, amire ugyan van lehetőség, de a feltételek eléggé súlyosak. Komoly hangszer a hegedű, és ennek megfelelően komoly szakemberek kölcsönöznek ilyesmit, úgyhogy megijedtem és lemondtam a kölcsönzésről. Vettem tehát egy hegedűt, amit persze Kínában gyártottak, de azért nem volt túl gyatra munka még a hozzáértő hegedűs szakember szerint sem, akihez aztán elvittem lábat beállítani és először behangolni. Örültem.

Mindaddig, míg meg nem próbáltam játszani rajta. Mert nem tudtam a vonóval bánni. Ugrált a húron, nem akart irányban haladni, bármennyire igyekeztem, nem akart engedelmeskedni sehogy sem. Elkezdtem kutatni a „tünetet” és kiderült, hogy ez egy létező probléma,  egész komoly szakirodalma van, főleg angolul. Neve is van (bouncing bow), és persze oktató videók a youtube-on terápiás gyakorlatokkal  a nehézség leküzdésére, stb. Feliratkoztam ezzel foglalkozó amerikai, meg holland hegedűtanárok oldalaira, leveleztem velük, Lorával, Zlatával, szóval, képeztem magam, legalábbis próbálkoztam. Keményen kitartottam – egy darabig, de amikor minden hiába volt, akkor feladtam. Csak azt nem tudtam megérteni, hogy akkor régen, gyerek- és tizenéves koromban miért nem volt soha ilyen problémám? Tán mert közben eltelt ötvenvalahány év és a kezem már egyáltalán nem a régi...

Azóta a hegedűm egy ifjúsági szimfónikus zenekarban szolgál, bár maga a zenekar egyik mentora is, akinek átadtam a hangszert, megpróbált rábeszélni, hogy még próbálkozzam, hátha... De nem, nekem addigra már elegem volt, túl sok volt a teljesen eredménytelen küzdelem, nem akartam tovább foglalkozni vele még gondolatban sem. Ma is úgy érzem, hogy ha valami, hát ez tényleg igazi kudarc volt, legalábbis nekem, az eset után eleinte még hegedülő embert se szerettem látni a tévében, most már annyira nem zavar. De hegedűkészítő mesterekről és munkájukról szóló műsorokat továbbra is nagyon szívesen nézek, egyszóval, magát a hangszert nem utáltam meg.

(Ja, és drága, kedves hegedülni tudó olvasóim, kérlek, ne kezdjetek győzködni, hogy még tovább kellett volna próbálkoznom, mert harapok!😬)