2023. szeptember 28., csütörtök

Timár (utcai) fáim

 

Három évesen, 1957-ben ismerkedtem meg velük, azóta életem csendes kísérői. Kifejezett és megkülönböztetett figyelemmel kísérem őket nyolc éve, amióta egyedül élek mostani, 7. emeleti, Timár utcára (is) néző lakásomban. Reggeleimen a redőnyfelhúzás után tekintetem egyből rájuk esik, télen a házak fölé nyúló kopasz ágaikra, nyáron meg az üdezöld leveleikre. Mint a vonalzó egyenese húzzák meg az utca csíkját hosszan, és a végére odaképzelem a hetvenes évek elején szanált udvaros házunkat. Nagy, két szobás Timár utcai lakásunk egyik szobájának két ablaka az utcára nézett, a redőnyöket akkori divat szerint alulról ferdén ki lehetett támasztani, így a nyári nagy melegekben az ember fejét nem érte közvetlenül a nap erős sugara. Vasárnaponként szerettem az ablakban könyökölve hosszasan nézelődni, miközben a máshol is nyitott ablakokon keresztül hallgattam a rádióból átszűrődő zenét. A házunk előtti fák a Wesselényi lakótelep építésének „áldozataivá” váltak, de az utca elején – talán négy-öt, az utca maradék végén meg közel ötven fa ma is él. Megtippelni sem tudom a korukat, mert már három-négy évesen is nagynak láttam őket. Igaz, akkoriban még közel sem voltak olyan magasak, mint ma, amikor a lombjuk a két-három emeletes újonnan épülő házak fölé nyúlnak föl, mintegy kupolaként összeborulva az úttest fölött. Igazi, enyhet adó árnyat nyújtanak a nyári nagy melegben. A fajtájukat nem ismerem. Az egyiknek elnyújtott, szívhez hasonló a levele, a másikon meg kis bogyós termés ért ősszel, amit „madárcseresznye” névvel őrzött meg az emlékezetem. Ez a fasor az ötvenes években az utca végén még látta a kerékpározni tanulásom első próbálkozásait, és azt is, amikor életemben egyetlen egyszer az apukám kismotorjával is végigszáguldottam rajta, és valahogy még megfordulni is sikerült, és vissza is értem a kapunkig nagy kiabálások közepette, hogy segítsetek megállni. A bátyám rohant utánam, és próbált irányítani, mit hogyan csináljak. Túléltem a motorozást, de soha többet nem mertem újra próbálkozni. A bátyám viszont középiskolásként már a Pannónia motorunkra is fel-felült próbaképp, pedig a jogosítványa akkor még minden bizonnyal nem volt meg. Mihelyst az életkora megengedte, azonnal megszerezte a jogosítványt, és fiatal éveiben nagy motoros túrákat szervezett a barátaival.

Házunk udvarán a nagykapu mellett egy hatalmas ecetfa nőtt. Átható, jellegzetes illatot árasztott, mégsem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg kivágja. Közelében volt a két gyönyörű orgonafánk, az egyik lila, a másik fehér színű. Illatuk virágzáskor az egész nagy udvar levegőjét megédesítették. Az udvar közepét egy hatalmas cseresznyefa uralta, és a nyolc lakó tüzelőjének tárolására épült fáskamrák tetejére még két sárgabarack fa is ránövesztette a lombozatát. Utólag is az az érzésem, hogy a valójában nem túl szép udvarunkat ezeknek a fáknak a virágzása tette emlékeimben gyönyörűvé. Télen a friss hóesésben, majd tavasszal virágzáskor olyan volt az udvarunk, mint egy menyasszony a szép ruhájában.

Nemrégiben egy műsorban azt hallottam, hogy a fák „kommunikálnak” egymással. Nem is tudom, hogy erről mit gondoljak? Egy biztos, hogy én a napi esti levegőzéseimkor sokszor leszállok a kerékpárról, szinte lelassulva, meg-megállva nézek föl a fáimra, és beszélek hozzájuk magamban. De csak és kizárólag a Timár utcai, gyerekkori fáimhoz. Egy közülük, ami vélhetőleg a volt kapunkkal szemközti oldalon az egyetlen meghagyott példány, olyan hatalmasra nőtt, hogy a mini lakótelep egyik négy emeletes háza fölé nyúlik lombkoronájának teteje. Nyár elején, amikorra teljesen megnőnek legalsó ágain a levelek, számtalanszor megsimogatom őket, amikor elhaladok mellette. Ez a szeretetkapcsolat lassan alakult ki köztem és a fáim között, és már nem kérdezem meg magamtól újra meg újra, hogy: mi ez? Elfogadom, hogy van, és örülök a saját örömömnek, amikor újra és újra találkozom velük.

Egy biztos! Ők még sokáig lesznek, amikor én már nem. És én gondolhatok rájuk még majd akkor is úgy, mint régi szép emlékeim őrzőire.



Egy nem túl "előnyös" kép az utca végéről.

3 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Éva, emlékeid hűségesen visszaadják a 60-70-es években lejátszódó gyerek- és ifjúkorunk hangulatát...

Hogy kommunikálnak-e a fák egymással, ahogy az újabb kutatások bizonyítani vélik? Azt viszont gyakran érezzük egy páran, hogy velünk IGEN!

klaribodo írta...

Milyen érdekes volt bérházban, esetleg lakótelepen élni. Legjobb mégis a régi udvar illatos orgonával és kora tavaszi barackvirágzással, ősszel meg a madárcseresznye, amihez nekem is volt szerencsém iskolába menet-jövet. Az ízét szerettem, magját köpködni még inkább.
Éva, annyi minden előjött az én alföldi gyerekkoromból is, jó volt összehangolni a te emlékeiddel.
A fotón a ház nagyon elegáns. Most itt élsz, velük beszélgetsz? Én is megszólítom néha a romló fáinkat, hogy vagytok, mit segítsünk, persze játék nekem, amíg nem maradok teljesen egyedül.

Kelemen Éva írta...

Klári! A képen látható elegáns téglaház legfeljebb 10 éve épült. Az én 7 emeletes házam 1970-ben lett átadva, és a képen látható Timár utca végétől max. 100 méterre áll "légvonalban". Onnan fentről, a 7. emeletről látok rá az utca végén épült társasházakra, és a fáimra.
Rózsa! Visszaemlékszem egy olyan gyermekeknek készült rajzos mesefilmre, ahol a fák törzsére szemet/szájat rajzoltak, a fák beszélni tudtak, és a lenyúló ágaik, mint egy kar ölelni is tudtak. Az ilyen kisfilmek hajlamosak elhitetni velünk, hogy a fa egy érző lény, a többit meg továbbképzeljük.