(Bocs, hogy újra irok, de Klári cipós blogja juttatta eszembe az én fura cipővágyam is)
évekig, évtizedekig(?) foglalkoztatott, hogy milyen kár , hogy nekem nem volt olyan szép kétrészes, betétes lakkcipőm, amit irigyen nézten a kisgyerekek lábain
mig egyszer, kiderült, hogy de hiszen VOLT nekem is olyan...
visszakaptunk az ismerősünktől jópár évvel a háborű után egy előtte odaajándékozott fotót rólam , nyolc hónaposan, amint a lábaimon azt a cipőt látom, meglepetésemre (pedig akkor még járni azaz használni se tudhattam)
ez elgondolkodtatott:
hátha más vágyainkkal is igy vagyunk, hogy megvolt, csak elfeljtettük
vagy ahogy Simone Weil mondja jelenidúőben és örökérvényűen
Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
u. i,. még valami: az a nyolc hónapos fotóm volt apámmal a munkaszolgálatban, azt nézegette gyakran , visszatérő bajtársai szerint,,,
veleveszett valamilyen tömegsirban
hát ennyit a veszteségekről
mi egy cipő egy apához képest?!!
meg a vágyakról:
egész életemben vágytam háborúból vissza nem tért apám után! Persze hiába....
(meg kistestvérre is, persze akár lakkcipó nélkül is...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése