A hegyekről

Elmesélek egy történetet. Nincs köze a hegyekhez, de majd lesz.

Mindkét házat mi húztuk fel...

Olyan tíz éve Andorrában faházat szereltünk. A Francia és a Spanyol határán, egy kétezer méteres hegyen van ez a kis ország. Olyan érdekes látvány volt, ahogy mentünk a tengerszinthez közel, aztán egyszer csak hopp megjelenik egy magasba csúcsosodó hegy, mint egy tűzhányó, ami már messziről látható. Pár óra alatt már az egekben jártunk.

Számomra azért volt élmény, mert ahogy megváltozott a légnyomás, sokkalta jobban éreztem magam. Amíg ott építettük a faházat munkatársaimmal, hihetetlenül jól éreztem magam, és gyakorlatilag nem éreztem a fáradságot. Akkor az adrenalin számlájára írtam, mivel meg kellett hasadjak a munka szakmai része, illetve a munkatársaim figyelése közt, mert akkoriban ők már az alkoholizmusban evoluáltak.

Mikor szedelőzködtünk, az egyik munkatársam azzal a kéréssel fordult a fővállalkozóhoz, hogy megérdemelne egy bax bádogos sört, hazavinné a feleségének. Engem zavart a pimasz kérése, mert ezzel mintha azt szuggerálta volna, hogy nem volt rendesen kifizetve a munkájáért.

Mivel rémesen olcsó volt a sör Andorrában, mindegyik munkatársamnak vett egy egy 24 bádogos sörös csomagot. Pár euró volt egy csomag. Szóval számomra megalázó volt, noha a fővállalkozó nyugtatott, hogy ne vegyem szívre, nekem úgy jött le, mint egy undorító szellemi termék ez a kérés. Főleg azért, mert munka közben is állandóan ott volt a jégben tartott temérdek sör. Akkori motivációja az volt a fővállalkozónak, hogy semmint mászkáljanak a városban és öt eurós söröket igyanak, meg ki tudja még miket csináljanak, inkább hozta ő a sört. Na mindegy.

Mikor csomagolták be a cuccokat a kisbuszba, a sörös csomagok felülre kerültek. Mondom nekik, hogy hát azokat viszitek haza, minek rakjátok utoljára?

A fővállalkozó röhögve mondta, hogy mibe fogadunk, hogy Andorrát elhagyjuk és nem lesz több sörük ezeknek. Ááá... neeeem hiszem, mondtam én, hisz a feleségének viszi... Na de hogy mibe fogadunk?

Aztán nem fogadtam. Utáltam a fogadásokat. Én nem szeretem a hazárdot.

Olyan kis ország Andorra, hogy egy óra alatt el lehet hagyni. De még megálltunk itt, ott, lett belőle három óra. Mire elhagyjuk Andorrát, a sörök valóban elfogytak. Nem akartam elhinni. Hogy a jóöreg herkopáterbe lehet meginni huszonnégy negyed literes sört három óra alatt?

Andorra

Azóta már több közös munkám volt a fővállalkozóval, ez az eset már anekdotává vált, és mindig mikor szóba hozza nekem, ő röhög, én meg szégyenkezem. Múlt év végén ez a kollégám, aki a feleségének mondta hogy viszi a sört, májcirózisban meghalt, noha fiatalabb tíz évvel nálam. 15 évig dolgozott mellettem, sokan mondták, hogy túlfizetem, többet látok benne, mint érdemel. Falun házat vettem neki, szakmára tanítottam, de sajnos mind amellett, hogy tőlem nem tanulhatta sem az alkoholt, sem a szivart, sem a szerencsejátékot, úgy látszik az ősi vér erősebb volt mindennél. Pedig 16 évesen a srác helyes volt, nem túl okos, de szorgalmas és szófogadó. Kihullt a kezeim közt mint az olajos spagetti. Ez aztán depresszióba is hajtott, hogy valamit nem csinálhattam jól.

Tehát mi pénteken hazaértünk, a két munkatársamnak hétfőn már nem volt szivarpénzük. Nem bírtam nézni, ahogy napról napra, hónapról hónapra leépültek, elküldtem őket. Hét nyolc éve egyedül, illetve alkalmi emberekkel dolgozom, de nagyrészt inkább egyedül.

Na de vissza a hegyekhez.

Azért írtam le ezt a történetet, hogy valamit írhassak a hegyekről.

Észrevettem, hogy mikor hegyek közt járok, a légnyomás megváltozik és sokkalta jobban érzem magam. Több az energiám, jobb a tónuszom.

Alpok

 Ezt főleg akkor tapasztaltam, amikor átkeltünk Francia országból Olasz országba az Alpokon. Október végi, napsütéses nap volt, a fővállalkozó társam javaslatára nem az alagúton mentünk át, hanem a hágón, amiről úgy hírlett, hogy rövidesen lezárják, mert állítólag úgy behavazik, hogy járhatatlanná válik. Mondja ez a társam, hogy lehet nem lesz életünkben még egy ilyen alkalom. És valóban, számomra élmény volt, főleg, hogy nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Azt mondtam, hogy el tudnám képzelni ott az életem. Ahogy leereszkedtünk az olasz oldalon, újra hatalmába kerítettek az ízületi fájdalmak, a civilizáció látványa és gondolata reaktiválta a depresszív látásomat.

Sosem érdekelt, mert amíg az ember fiatal, azt hiszi sosem fog meghalni, de mivel sokat ingáztam Kolozsvár és Déva közt, 153 méter szint és két celziusz fok különbség van a két fekvés közt, rájöttem, hogy igenis hatással van a szervezetemre. Ez a kis különbség is érezteti velem, hogy a hegyekben jobban érezném magam. Elképzelhető, hogy ha ennyi már éreztette a hatását, hogy akkor milyen érzés volt kétezer méter fölött.

Ha ma tudnék javasolni ilyesmit, azt javasolnám, az ember figyelje meg, hogy hol érzi magát jobban, és ahol jobban érzi magát, költözzön oda, mert lényegesen jobbra fordul az életkedve.

Nálam már késő bánat. Ide ragadtam a tengerszint fölötti 187 méterre és szélmalomharcot folytatok a frontokkal.

Így a hegyekről.