A Tisza part mentén

A Tiszához csak úgy lenne közöm, mint folyóhoz, a folyóhoz meg mint a Szamoshoz. A Szamoshoz azért, mert én a Szamos partján, Kolozsváron születtem és ott éltem életem első részét.

A hogy is volt a Tisza mentén így nekem nem mond semmit.

Viszont a jövő még mondhat nekem valamit a Tisza mentén. És ezen a szálon elmélkednék egy piczit.

December közepe táján családilag a számunkra zsírúj 15 éves Fordunkba szerelkezve elmentünk Szegedre iskola nézőbe a fiúnknak, aki a tizenegyedik osztályt ott szeretné folytatni.

Soha nem gondoltuk volna, hogy ilyen formán fogunk mi Világnézőbe vállalkozni. Beragadt patrióták vagyunk, mint a hibás találmányba sült feltaláló, aki nem akarja életművét meghazudtolni belátásával.

Az új világ előtárta azt a lehetőséget, hogy ha valami nem jó itthon, tovább lehet állni. A mi időnkben ez elképzelhetetlen volt és ez belénk égett. Miután kinyílt a kalitka ajtaja, mi továbbra is a kalitkában fütyörésztük bánatos dalunkat. Viszont a friss csibének, kinek a fenekén még ott a pihe, repülhetnéke van és ezt mi öreg madarak is megnéznénk, hogy hova repülne.

Nem kifejezetten a kalandvágy ég a fiúnkban, hogy külhonban folytassa tanulmányait, hanem az a tény, hogy képtelen a román nyelvet elsajátítani. Hiába vettük tonnaszám a román rajzfilmeket, hiába nézte románul a tinifilmeket, egy fia román szó nem sok, de annyi nem szorult bele. Viszont az angolt szinte anyanyelvi szinten vágja, az angol tanárnője az érettségi vizsgaanyaggal tesztelte és játszva jeleskedett. Míg románul egy sima cipót nem mer kérni az üzletben.

Ha románul nem tud, az érettségin esélye sincs átmenni. Így született meg annak a gondolata, hogy Magyarországon érettségizzen. Felkerestük a hasonló profilu iskolát Szegeden, mert az onlájn játékvilágban ott talált barátra a fiúnk, és hozzánk is közelebb van. Az első levelezések alapján úgy véltük érdemes lesz személyesen is felkeresnünk az iskolát.

Közben letettük a honosítási kérelmeket, élve ezúttal a lehetőséggel, hogy Magyar állampolgárok lehessünk. Mi, öregek magunkért nem kértük volna. Főleg, hogy a folyamat nem kifejezetten tűnt őszintének, inkább politikai húzásnak véltük, pláne, hogy nem minden Magyar állampolgár rajongott érte. Érthető okokból. De ígérem, mi nem fogunk sem visszaélni vele, sem beleszólni Magyarország életébe.

De hosszas filozófiai vajúdások közepette arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a fiunknak talán joga van hozzá, hogy Magyar világban éljen, ha nekünk ez nem volt megadatva.

Először voltunk Szegeden így, hogy pár órát sétáltunk is a városban. Feleségemmel a Tiszát is megnéztük, én a szomorkásan ülő szobrot is megnéztem. Miután az iskolában az igazgató biztatott minket és egy általunk furcsa, közvetlen beszélgetést éltünk át, amit romániai hivatalban soha nem tapasztaltunk, felszabadulva járogattuk Szeged utcáit.

A Tisza parton eszembe jutott Kolozsváron a Szamos part, és akarva akaratlanul hasonlítottam össze a két várost, mondván, amíg Kolozsvár levedlette történelmi múltját, Szegeden úgy tűnik, hogy a történelem még él. Kolozsvár a gyűjtőpontja a sok odaragadt románnak, akik mindenféle lepukkant részekről mentek fel egyetemre. Ezek meg fene érti miféle vitalitással és miféle támogatással szorították ki a bennszülött magyarokat, de tény, hogy a jöttmentek ma írják ott a történelmet. Kolozsvárnak annyi esélye sincs, mint Szegednek most a fiammal, ki Magyar a Magyarból.

Úgyhogy, ha igaz, nálunk a Tisza egy jövőkép, ami a fiúnkat érinti. Valószínű többször fogunk oda járni, amíg iskolázni fog, és ha elhatározásában kitart, hogy egyetemre akar menni. Mi nagyon reméljük, hogy Szegeden olyan impulzusok és ingerek fogják megérinteni, amik életét a jó irányba terelik.

Sajnos karikatúra nem ihletett meg a Tiszával kapcsolatban, de felteszek egy elszánt matróz rajzomat, melyen a hajóskapitány bátor messzenézésével veszi fel az ismeretlennel való megméretkezést.

És további kellemes karácsonyi ünnepet kívánok!