Debrecen – Második nekifutásra

A mai, augusztus 4-i napot kicsit elsötétített lakásban az írás jegyében töltöm.

Ági javaslatát megfogadva az egy hete elkészült bejegyzésen változtatok egy kicsit.

DEMKE-palota

1954. július 19-én, az elmúlt napokéhoz hasonlóan nagy melegben, munkanapja végeztével  édesanyám „besétált” a Demkébe, hogy szűk két óra múltán én, Kelemen Éva Mária, rácsodálkozhassak evilági életemre.  Ahányszor arra járok, ez mindig eszembe jut. Akkori lakásunk a Kossuth utca végén volt, ami a Demkéhez 2-3 percnyi sétára volt. Nem volt autónk, (akkoriban csak nagyon keveseknek), de mentő sem kellett, csupán édesanyámnak az az érzése, hogy most át kell sétálnia a Demkébe. Így kezdődött az én debreceni létem, ami azóta is (fogva)tart. Soha máshol nem éltem, a leghosszabb, szülővárosomtól távol töltött idő is csak egy hónap volt, amikor 1970-ben a Hajdú Táncegyüttessel franciaországi turnén vettünk részt a dijoni táncfesztivál keretében.

2018. június 19-én tette fel Ági a következő témát: itt lakunk. Azóta folyamatosan izgalomban tart a téma. Próbáltam előkeresni Szabó Magda, Hankiss Elemér és Vásáry Tamás youtube-felvételeit, ahol Debrecenről, szülővárosukról vallanak. Szerencsémre most egyik felvételre sem bukkantam rá. Nem is baj, legalább nem befolyásoltak az ő mondataik, érzéseik. Egy azonban biztosan közös bennünk - a nagy korkülönbség ellenére is -, hogy nagyon kötőd(t)ünk a városunkhoz. (Elnézéseteket kérem, hogy rögtön három ilyen híres embert megemlítve soroltam be magam -  mögéjük.)

Bárhova utazom, állandóan hasonlítgatok. Érdekes módon, sok magyar várost látok sokkal szebbnek, jobb fekvésűnek, tisztábbnak, kellemesebb levegőjűnek, aztán amikor hazaérkezek, megnyugszom, hogy itt nekem a legjobb. Úgy érzem magam, mint a madár. Jó kirepülni a fészkemből, és még jobb visszaérkezni.

Debrecen Budapest után az ország második legnagyobb városa. Nekem mégis olyan érzésem van kezdettől fogva, mintha egy nagy faluban laknék, amelynek van egy hosszú fő utcája, amely egészen a híres Nagyerdőig ér. Ezen a főutcán táncoltam végig a híres virágkarneváli menettáncokat a táncegyüttesem tagjaival. Debrecennek két neves néptáncegyüttese volt akkoriban, a Debreceni Népi Együttes és az Építők Hajdú Táncegyüttese. Én ez utóbbiban táncoltam 8 évig. Életem máig tartó szép emlékeit ezek a táncos évek nyújtották.

Sokat vagyok „úton”, ezért nagyon örülök a városvezetés új kezdeményezésének, hogy az üres üzlethelyiségek, vagy jelenleg is üzemelő boltok kirakatában nagy méretű képeket helyeznek ki a város egykori épületeiről, vagy a ma is meglévőkről, csak  50-70 évvel ezelőtt készült fotóikkal. Gyakran megállok előttük, és visszaképzelem magam az 1960-as évek tájára. Akkoriban több villamos vonal is működött a városban. Aztán maradt egy fővonal, amit pár évvel ezelőtt újra két vonalúvá bővítettek. Jómagam szinte csak kerékpárral közlekedek a városban. Általában kéthetente kikerékpározom a szüleim Nagyerdei Temetőben lévő sírjához. Gyönyörű a temető, különleges építészeti remek a Krematórium. Rendezett és gondozott a hatalmas területen fekvő temetőnk. (Ezenkívül különleges még a Monostorpályi úton található zsidó temetőnk, melyben két évvel ezelőtt két órás vezetés keretében nézhettünk szét. Sok kedves régi ismerősöm nyugszik ott, örömmel nyugtáztam, hogy kicsit megint a közelükben lehettem.) A temetőhöz vezető sugárút elején található az Állatkert, ami ebben az évben 60 éves. Mellette közvetlenül alakították ki a Vidám Parkot, ahol 4 évesen „elvesztem”. Kicsit sem ijedtem meg, amikor sehol nem találtam édesapámat és a bátyámat. Kiszaladtam a Debreceni Fürdő előtti villamosmegállóhoz, és gondoltam, kérek valakitől 40 fillért, és hazavillamosozom egyedül. A felnőttek körülöttem nem tartották jó ötletnek elengedni a 4 éves gyermeket, inkább rendőrt hívtak, és bevittek a Simonyi úti Rendőrőrsre. Mivel tudtam a telefonszámunkat, és azt is, hogy hol lakom, ki az apukám-anyukám, hamarosan „előkerítették” édesapámat. Nem emlékszem semmiféle „retorzióra”, inkább úgy él bennem az emlék, hogy nem gond nekem hazajutni a Nagyerdőről, hiszen ismerem én a járást. Tegnap éppen ezen az úton kerékpároztam, így sokszor gondolom végig a hatvan évvel ezelőtt történteket.

A város az elmúlt 25 évben – más városokhoz hasonlóan – nagy-nagy változásokon ment keresztül. Nagyon sok nagy és híres gyár, vállalat zárta be a kapuit, és adott helyet a régi területén sok kisebb és apróbb vállalkozásnak. A gazdasági életre nincs nagy rálátásom, és ma mint nyugdíjas, nincs sok információm az átalakulásról, azok sikerességéről vagy kudarcairól. Többnyire amúgy is inkább a kulturális élet érdekel(t), amit én a magam részéről elfogadhatónak minősítek. Hiányolom a sokkal nagyobb nyüzsgést. Az átépített Debreceni Művelődési Központ, és a benne működő Modem magas színvonalon működik. A Nagyerdőn évek óta sikeres előadásokat hoznak le budapesti színházak sikerdarabjaiból a Szabadtéri Színpadra, és igyekszik a város vezetése a nyarat pezsgővé tenni úgy a belvárosban, mint a Nagyerdőn.

Visszatérve az itt lakunk témaköréhez, örömmel konstatálom, hogy túl sokat nem kellett költöznöm városon belül sem. Az első 16 évemben két helyen laktam, majd a lakótelepek építésének kezdetével a második otthonunkat szanálták. Mini lakótelep épült a helyére, a mostani 7. emeleti lakásom ablakából kinézve csak találgatni tudom, hogy hova eshetett a régi házunk. Az utca elején műemlék jelleggel megmaradt a névadó „Timár ház”, amely látogatható. Az utca vége ugyanazokkal a régi fákkal tovább él, legfeljebb a régi házak helyére helyenként új emeletes épületek kerültek. Mégis jó elsétálni a régi fák alatt, és meg-megállva nézegetni, hogy mennyit vastagodtak az elmúlt 50 év alatt.

Jelenlegi lakásom 7. emeleti – keleti fekvésű - ablakaiból ellátok a város határáig. Esténként a kivilágított város olyan érzetet ad, mintha a „János hegyről” néznék le a pesti oldalra. Nyáron a nyitott ablak mellett éjszakánként úgy érzem, mintha csak az állomáson aludnék, annyira közelről lehet hallani a hangszóróból hallatszó tájékoztatókat, a vonatok csikorgó kerekeinek hangját. Ugyancsak a keleti oldalamról hallom a Városi Börtön kisebbségi „lakóihoz” érkező rokonság hangos üzeneteit. Telefon híján esténként hangosan kiabálva beszélik meg a család ügyes-bajos dolgait.

A lakásom  erkélyéről lenézve, annak a Házasságkötő teremnek a tetejére látok rá, ahol 1977-ben házasságot kötöttem.  A Piac utcán naponta gurulok el a kerékpárommal a régi Megyei Tanács épülete előtt, amely első munkahelyem volt, az Igazgatási Osztályon adminisztrátorként dolgoztam pár évig. Így az emlékek állandóan jelen vannak a napi sétáim, kerékpározásaim során.

Felnőtt életemet egy nagy lakótelep 14 emeletes házának első emeleti  panellakásában kezdtem, itt éltünk 7 évet, majd kertvárosi övezetben angol típusú lakásban szűk 20 évet. Nyugdíjasként újra a szüleimtől megörökölt „gyermekkori” bérházi lakásában élek, ahonnan már – úgy gondolom – csak a temetőbe fogok „költözni”. Szeretem ezt a belvárosi létet, minden közel van, mégis csendes a környezetem, mint belső bérháznak. Mint valamikori első lakók egyike, fontosnak érzem, hogy tiszta és rendezett legyen a házunk előtti kert, a járda. Rendszeresen seprűt „ragadok” és takarítom a lehulló, elszáradt faleveleket. Sajnos a városnak erre a célra is rendszeresített „közhasznú” munkásai csak ritkán járnak felénk, a saját erő, a közösség munkája feltétlenül kell a tisztaság érzetéhez, megtartásához.

Nagyon szívesen tarkítottam volna a beszámolómat fényképekkel, de nem igazán merek próbálkozni, mert még nem tudtam kitapasztalni a fényképek pontos helyre beszúrását. Ezért a beszámolóm végére egy videót próbálok még csatolni, valamint egy debreceni vonatkozású dalt.

Biztosan sok fontos dolog nem jutott eszembe. Tulajdonképpen annyira sok mindenről lehetne írni az Ági által megadott témában, hogy olvasni sem győznénk. Most hirtelenjében ezeket tartottam fontosnak elmondani. Remélem nem untattalak Benneteket.

https://www.facebook.com/dbkepeslapok/videos/2040669679340803/UzpfSTEwMDAwMDA0NzU3MTExNjoyMDcyMTM3MDkyNzk3ODU2/?fref=ufi

Remélem, meg tudjátok nyitni a fenti Debrecenről készült videót. A videó utolsó két másodpercében látható a Holló János utcai. 7. emeleti lakásom a kép jobb szélén. (Két piros XX-szel jelölve.)

https://www.youtube.com/watch?v=GHDmVJdArgU

Volt egyszer egy város Debrecen (Mohos Péter szerzeménye)