Visszaemlékezős blog vagyunk, ezért én régi ajándékokról fogok mesélni. Amint itt oly sokszor megjegyeztük, pár évtizeddel ezelőtt a mainál sokkal egyszerűbb körülmények közt éltünk, nem meglepő hát, hogy az ajándékaink is másfélék voltak.
Gyerekkoromban születésnapomra, karácsonyra az ajándék nekem általában könyv és valami éppen szükséges ruhaféle volt, például egy flanellruha vagy kardigán, esetleg cipő (nem mind, hanem vagy egyik, vagy másik!), de emlékszem egy Húsvétra - kb. tízéves lehettem - amikor egy kis táskát kaptam, nevezhetjük retikülnek is, piros volt és a ráhajtós teteje belső felébe egy négyszögletes tükör volt beépítve. Tükör! Tisztára nagylányos! Rettentően örültem neki, folyton nyitogattam, hogy lássam... no nem magamat a tükörben, csak magát a tükröt. :)
Amíg élt a bácskai nagymamám, minden év decemberében rendszeresen megérkezett egy boríték a levélpapír közé finoman összehajtogatott széles fehér, halványkék, rózsaszín vagy piros, hajba köthető selyemszalaggal - ez volt az ő karácsonyi ajándéka az addig sosem látott egyszem unokájának.
De volt egy máig is emlékezetes karácsony, amikor a fa alatt valami egészen szokatlan ajándékot találtam. Csak feltételezem, hogy másodikos lehettem, abban az évben vágták ugyanis le a majd' derékig érő hosszú hajamat. Volt egy alvós, porcelánfejű hajasbabám, már nem új, néhány éves, ennek megfelelően kissé viharvert jószág, nagyon szerettem. Hogy miképpen sikerült "őt" úgy eltüntetni mellőlem több napra, hogy nem tűnt fel nekem a hiánya, fogalmam sincs, de tény, hogy azon a karácsonyestén a fa alatt ott feküdt a babám, fején az én saját hajamból készített vadonatúj hosszúhajú frizurával, melyet egy pesti babaklinikán szereltetett rá anyukám. És ez még semmi, hanem a baba egy méretének megfelelő gyönyörű kiságyban feküdt, mely tökéletes mása volt az én ágyamnak, rácsokkal, leereszthető elülső oldallal, csak éppen nem fehér volt, mint az enyém, hanem barnára lakkozott, komoly darab. Az ágyat természetesen Apu készítette.
Persze az ajándékozás oda-vissza működött, én általában saját készítésű ajándékokat adtam, aztán később már vásároltam valami apróságot. Egy esetre emlékszem, amikor otthon nem váltott ki lelkesedést az ajándékom, ez pedig egy nőnapon történt. Olyan 7-8 éves lehettem, amikor az iskolából kijövet vettem Anyunak egy csokor hóvirágot kifejezetten a nőnap alkalmából, amiről nyilván az iskolában hallottam, mert otthon biztos nem volt szó róla. Hazavittem és amikor átadtam, anyám örült neki és megköszönte ugyan, de aztán a szüleim egy félmondattal "helyretéve" az illető ünnepet megjegyezték, hogy azt mi itthon nem ünnepeljük. Úgyhogy nálunk akkor az egyszer volt otthon nőnap, többé soha. :)
Már nem tudom, hogyan, de az a szokás alakult ki, hogy a szüleim házassági évfordulójára nem ők ajándékozták meg egymást, hanem én vittem nekik virágot, legtöbbször kardvirágcsokrot, ami arra emlékeztette őket, hogy az esküvőjükön is fehér gladióluszok díszítették a rákoshegyi templom oltárát. Mindig külön program volt jó előre megszerveznem, hogy a két utcával följebb lakó Stadler nénitől, aki a kertjében nevelt különféle virágokat a piacon árusította, július 19-dikére feltétlenül be tudjam szerezni a gladióluszcsokrot.
Később, majdnem-felnőtt koromban volt olyan időszak, amikor sokan voltunk, akik egymást kölcsönösen megajándékoztuk: barátságok, szerelmek, rokoni és protokolláris kötelezettségek is álltak az ajándékozások hátterében. Addigra már alig érdekelt az, hogy én mit kapok egy-egy alkalomra, hanem hogy mit adok majd. Szerettem ajándékozni, általában már szeptember táján begyűjtöttem a karácsonyi ajándékokat, aztán titkoltam, rejtegettem, mert persze a meglepetés, az nagyon fontos volt. És ha jól meggondolom, a meglepetés talán az ajándék és ajándékozás elválaszthatatlan, de legalábbis igen lényeges kelléke.
Gyerekkoromban születésnapomra, karácsonyra az ajándék nekem általában könyv és valami éppen szükséges ruhaféle volt, például egy flanellruha vagy kardigán, esetleg cipő (nem mind, hanem vagy egyik, vagy másik!), de emlékszem egy Húsvétra - kb. tízéves lehettem - amikor egy kis táskát kaptam, nevezhetjük retikülnek is, piros volt és a ráhajtós teteje belső felébe egy négyszögletes tükör volt beépítve. Tükör! Tisztára nagylányos! Rettentően örültem neki, folyton nyitogattam, hogy lássam... no nem magamat a tükörben, csak magát a tükröt. :)
Amíg élt a bácskai nagymamám, minden év decemberében rendszeresen megérkezett egy boríték a levélpapír közé finoman összehajtogatott széles fehér, halványkék, rózsaszín vagy piros, hajba köthető selyemszalaggal - ez volt az ő karácsonyi ajándéka az addig sosem látott egyszem unokájának.
De volt egy máig is emlékezetes karácsony, amikor a fa alatt valami egészen szokatlan ajándékot találtam. Csak feltételezem, hogy másodikos lehettem, abban az évben vágták ugyanis le a majd' derékig érő hosszú hajamat. Volt egy alvós, porcelánfejű hajasbabám, már nem új, néhány éves, ennek megfelelően kissé viharvert jószág, nagyon szerettem. Hogy miképpen sikerült "őt" úgy eltüntetni mellőlem több napra, hogy nem tűnt fel nekem a hiánya, fogalmam sincs, de tény, hogy azon a karácsonyestén a fa alatt ott feküdt a babám, fején az én saját hajamból készített vadonatúj hosszúhajú frizurával, melyet egy pesti babaklinikán szereltetett rá anyukám. És ez még semmi, hanem a baba egy méretének megfelelő gyönyörű kiságyban feküdt, mely tökéletes mása volt az én ágyamnak, rácsokkal, leereszthető elülső oldallal, csak éppen nem fehér volt, mint az enyém, hanem barnára lakkozott, komoly darab. Az ágyat természetesen Apu készítette.
Persze az ajándékozás oda-vissza működött, én általában saját készítésű ajándékokat adtam, aztán később már vásároltam valami apróságot. Egy esetre emlékszem, amikor otthon nem váltott ki lelkesedést az ajándékom, ez pedig egy nőnapon történt. Olyan 7-8 éves lehettem, amikor az iskolából kijövet vettem Anyunak egy csokor hóvirágot kifejezetten a nőnap alkalmából, amiről nyilván az iskolában hallottam, mert otthon biztos nem volt szó róla. Hazavittem és amikor átadtam, anyám örült neki és megköszönte ugyan, de aztán a szüleim egy félmondattal "helyretéve" az illető ünnepet megjegyezték, hogy azt mi itthon nem ünnepeljük. Úgyhogy nálunk akkor az egyszer volt otthon nőnap, többé soha. :)
Már nem tudom, hogyan, de az a szokás alakult ki, hogy a szüleim házassági évfordulójára nem ők ajándékozták meg egymást, hanem én vittem nekik virágot, legtöbbször kardvirágcsokrot, ami arra emlékeztette őket, hogy az esküvőjükön is fehér gladióluszok díszítették a rákoshegyi templom oltárát. Mindig külön program volt jó előre megszerveznem, hogy a két utcával följebb lakó Stadler nénitől, aki a kertjében nevelt különféle virágokat a piacon árusította, július 19-dikére feltétlenül be tudjam szerezni a gladióluszcsokrot.
Később, majdnem-felnőtt koromban volt olyan időszak, amikor sokan voltunk, akik egymást kölcsönösen megajándékoztuk: barátságok, szerelmek, rokoni és protokolláris kötelezettségek is álltak az ajándékozások hátterében. Addigra már alig érdekelt az, hogy én mit kapok egy-egy alkalomra, hanem hogy mit adok majd. Szerettem ajándékozni, általában már szeptember táján begyűjtöttem a karácsonyi ajándékokat, aztán titkoltam, rejtegettem, mert persze a meglepetés, az nagyon fontos volt. És ha jól meggondolom, a meglepetés talán az ajándék és ajándékozás elválaszthatatlan, de legalábbis igen lényeges kelléke.
5 megjegyzés:
Az a hajasbabás meglepetés óriási! Nemcsak megmaradt a baba, hanem újjászületett, mégpedig a te hajadból! S a babaágy, apukád kezemunkájának minden perce csodálatos szeretet...
Igen, így van! Nagyon sajnálom, hogy egyik sincs már meg, mert később, amikor felnőttem, nem gondoltam rá, hogy vigyázzak rájuk, mert majd egyszer fontosak lehetnek. Több ilyen tárgy is eszembe jut időnként és fájlalom, hogy nem őriztem meg őket.
De hát megőrizted Ági!:) Az emlékeidben és most már együtt őrizzük Veled, hisz megörökítődtek itt a blogban is immár.
rhumel
Alvós baba! Még nyekergett is.
Kaptunk mindketten, emlékszem a betörött babafejre. Mint egy valódi gyereké, szörnyű volt. Kati puha fejű rongybabát kapott. Nem akkor, később.
Ági, te tudtál vigyázni az ajándékokra, akkor is, ha ma a szép emlékük van meg.
Gondolom, ez az a babaklinika volt, amely még most is megvan, mackóklinikával kiegészülve. Ott csodákat művelnek. Fantasztikusan ügyesek. Ott hozták rendbe tavaly a Samu nevű, öreg plüssnyuszimat. (Befogadták a mackók. :-)) ) Szegény, már nagyon romos állapotban volt, de a kéthetes klinikai tartózkodás megfiatalította. Nagyon szép lett.
Megjegyzés küldése