Erről beszélt az elfekvőben, félig vakon, de nem is kellett
semmit látnia, mert befelé nézett. Arra kérték, írjon az iskolájának száz éves
jubileumára készülő könyvbe. Írjon az emlékeiről. Nehéz nyolcvanegy
évesen, "sort sor alá
tapogatva" írni, mert ha a szeme világa elveszett is, az iskola
szellemének pozitív kisugárzását máig érzi, és az érzés forrását akarja leírni,
azt a harmincnégy évig tartó munkát, amelyet az ő édesapja végzett ebben az
iskolában mint tanár, később mint megbízott igazgató, egészen haláláig,
1946-ig. Utána következett az ő harminchárom éve, megszakítás nélkül, ugyanitt.
Kitartóan és elkötelezetten folytatta előde munkáját.
Emlékszik, hogy kezdő tanárként milyen feszülten lépett be a
tanterembe. A tanítványai ekkor öt-hat évvel voltak fiatalabbak nála. Írta,
vagyis diktálta, hogy mennyire szorongott: "vajon sikerül-e kellő
tekintélyt szereznem..." Később
kialakult a rend. "Tanulóink érezték a tanári karból áradó
diákcentrikusságot, tanáraink pedig építhettek a diákok zömének
fegyelmezettségére, a tanári munka megbecsülésére."
Úgy tűnik, hivatalos,
némiképpen értéküket vesztett szavakat ró az emlékezet falára az idős
pedagógus. Pedig nem így van. Aki az egész életét önfegyelemmel élte, joggal
várhatja el a fiatalabb társaitól, gyerekeitől vagy tanítványaitól ugyanezt.
Alapja nem parancs, hanem bizalom, őszinte emberi kapcsolat volt, amelyet a
szeretet táplált.
Az iskolai órák után, otthon lazult a fegyelem, de a
tökéletesség igényéről nem mondott le. A rend és a szabályok másnap reggelig az
iskolában várakoztak.
4 megjegyzés:
Én is igy kezdtem, Klári... Pár évvel fiatalabban, mint negyedikeseim. A tekintélyt én sem éreztem "vaknak", inkább kölcsönös bizalmon alapulónak, még Algériában is...
Megindító megemlékezés édesapádról.
Rózsa, szólhatna ez bármelyik elhivatott pedagógusról, akinek a tekintélye önmagába vetett hitéből és emberszeretetéből jön létre.
Algéria kemény iskola lehetetett, hogy át tudtad törni a tőlünk idegen kultúra falait.
Főleg oroszt tanítani arab gyerekeknek!
Azt hiszem, a lényeg, hogy érezzék a tanítványaink, hogy szeretjük őket és érdekelnek bennünket...
S hogy szeretjük, amit csinálunk, nem büntetés.
Lehet így is. Ebből lesz a fegyelem a rokonszenv útjain.
Megjegyzés küldése