A zene, az kell

mit lehetne ennél többet mondani, és ne is csak szavakkal , itt mindkettővel:

és az én emlékeimben még társul is hozzá egy kép, kitörölhetetlenül, amikor is lányom ballagott a Bartókról elnevezett zenei általános iskolából , és ez az  ének szólt és... de ő is megirta (az iskola fennállásának 50. évfordulójára:

"...Soha nem tudok úgy elérzékenyülni a bartókos időkre gondolva – pedig van hozzá érzékem, higgyék el –, hogy ne az öröm üssön át az eltűnt idő fájdalmán. Nem szeretek búcsúzni, így azzal hitegetem magam, mintha el se mentem volna – talán ezért is volt, hogy amikor a saját ballagásomon kinn álltunk az udvaron fehér-fekete ünneplőben, és felcsendült a már annyi ballagáson hallott dal, a Zene, az kell, és amikor aláhulltak az elmaradhatatlan rózsaszirmok, nem kezdtem el pityeregni, ahogy várható lett volna, hanem nevetni kezdtem, kuncogtam folyamatosan, és nem számít, hogy min, nem számít, hogy milyen viccet is mesélt ekkor a mellettem álló osztálytársam, hanem az az öröm a fontos, ami mindig a pillanatnak, de a pillanaton túlinak is szól, amit a Bartóktól útravalóul kaptam, és ami valóban változhatatlan. Turi Tímea" 
  
 http://www.bartokmako.eoldal.hu/cikkek/az-iskolarol/turi-timea-irasa.html 

egyébként zongorázott is (fel is vették a konziba, de aztán mást választo tt), kamerazenélt és zenét szerzett... 

én hegedültem, én jártam is a konziba, én is szereztem zenét, egyetemi kórus tagja voltam városi szimfonikus zenekaré

nagyanyám zongoraművész volt (Berlinben végzett zeneakadémiát), ill énektanár
apám joghallgató korában az Operaház kórusában énekelt, ő is szerzett zenét (nyert is vele 19 évesen valami országos dijat)
a kisunokám alig pár hónaposan. leénekelte utánam a dallamot, vezényelgetős mozdulataim is pontos ritmusban utánozva (jut eszembe, anyukám mesélte, hogy ha zenét hallottam, már babakoromban , az ágy rácsaiba kapaszkodva "táncoltam", majd szétszedve)

de ezek csak adatszerű közlések

unokám mosolya éneklés közben, lányom csillogó szeme a kórusban vagy átélése mikor saját szerzeményt zongorázik, és nagyanyám bölcs levélsorai, ... hogy majd meglátom, hogy idős koromban micsoda menedék lehet a zene - s neki , idegen földön, megvakulva valóban az lehetett - de nekem is talán a legnagyobb öröm... zenét hallgatni, s nem csak idősen, de tán most még inkább, valóban

beszélni, mint minden érzelemről, nehéz róla

hallgatni kell a zenét, zenélni, megélni...

...mert a zene, az kell.....

 

----

KONCERTEN     

ÉS megszólalt a Csoda.
Finom vonósuhanások
repítették felém
a lágyan éneklő hangokat.
Elöntött valami furcsa hullám
és könnycseppek lepték meg arcomat.

Döbbent dermedtségben ültem
másodemeleti erkélyülésen
s magasan minden emberi kicsinység fölött.
A könnycseppek lefolytak édes-keserűn.

Megnyugodtam.
Vivaldi harmóniája felemelt és
egybefonta tomboló őselemeim.

A Csoda lebegett a szinház falai közt.
A Csoda, mit ember teremt.

Gardelli szárnyaló kezei nyomán
lélekgépként szülte újjá
lázas emberi csoport
mit Vival
di alkotott
a kultúra hajnalán 

s ott fent a másodemeleti erkélyen
magasan minden hétköznapiság fölött
s itt lent lényem sikátorain bolyongva
újjá teremtett - igazi emberré -
a Zene, a Csoda

(Szeged, 1963)


A ZENE HATALMA           
                 (Bach után)

Semmi nem számít
csak ez az áradás
mi annál simább    
minél érdesebb a világ
honnan felszökik
s fölemel téged is
s visszadob a  mélybe
honnan vétetett
s mi már nem ugyanaz
mert benne tükröződik a magas
átöleltet időket tereket
már a Végtelen a tied
érzed hogy lebegsz
s itt vagy mégis
szilárd talajon
föld-otthonodon
de hazád a Mindenség
ez a zene a te zenéd
ki nem fejezheted
de ő kifejez
ha alázattal alámerülsz
fenséges öntudatra ébreszt
ha leborulsz előtte
fejedelemmé tesz
ha megsemmisülten
átadod neki magad
új életre keltve
visszaad
emberibbé téve arcodat.