Az idő és a zene I.

Hogyan szólt az eredeti mű?

Nem tudom. Fekszem a heverőn, s hallgatom Mozart zenekari darabját. Sztereóban. Jobbról érkeznek a magasabb hangok, balról a basszus. Mi történt? Szemben vagyok a zenekarral? Arccal felém dirigál a karmester? Meg vannak cserélve a hangszórók? Ki tudja. Ha a jobb és bal a fényképen felcserélődik, nem hiteles a rám tekintő arc; nem ismerhető fel a szöveg, ha tükörképét mutatja az írás. Vajon a zene hiteles marad-e, ha a tér fordított?

És ez csak egy kérdés a felmerülő sok közül.

Mennyire hiteles az, amit hallok? Vajon a szoba akusztikája mit nyel el, mit visszhangosít? A néhány ponton elhelyezett, ilyen-olyan érzékenységű mikrofonnal felvett hangzó anyagot az én készülékem két hangdoboza hogyan jeleníti meg, mit emel ki, mit nem, mi hangzik tisztán, mi nem? Technikai okokból vagy esetleg az előadás fogyatékosságaiból következik, hogy éppen azt hallom, amit? Mi rezonál? És bennem?

Egyáltalán, mit kell hallanom? – mert mást hall az első hegedűs, mást a bőgős, mást a trombitás. Egyáltalán nem azt, amit a karmester. De nem is azt, amit a közönség. A közönség melyik tagja? Amelyik az első sorok közepén ül, vagy amelyik a szélén – hátul – fönt?

Van más kérdés is. Vajon a zeneszerző belül azt álmodta-e meg, ami elhangzik? Hogyan egészül ki mindaz, ami nem hallatszik? Ha sokadszor hallgatom a művet, azt is tudom, hogy minek kell szólnia, s teljessé egészítem magamban a benyomásokat, valahogy úgy, mint mikor egy-egy karakteres kontúr utal csak arra a képre, melyet mintegy belső látásom egészít ki, mert tudja, hogy mi hiányzik. De nem mindenki tudja. Különösen, ha szokatlan összetevőkből áll, ha nagyon egyszeri a hangzó vagy látható anyag. Hallom-e, hogy gyorsabbra vette a karmester a tempót, mint kellene? Ha rossz minőségű lemezt hallgatok, a sercegéseket szűri a fülem, mert belső hallásom kiegészíti azt, ami nem hallható. Tudom, minek kellene hallatszania.

A szerző megírta, amit gondolt, a karmester dirigálja, a zenekar interpretálja, s – lefogadom – ahányan halljuk, annyiféle benyomást regisztrálunk, mert nem klónozott az agyunk, hanem egyedi impressziók érnek bennünket. Ezen kívül eltérő érzékenységű a halló érzékszervünk is, sőt különféle reminiszcenciák ébrednek bennünk a hallottak kapcsán.

A zene születése

Van néhány élményem az előadásokról is, mégpedig olyan, ami muzsikusként a zenekar közepéből ért engem. Hegedűs voltam. Előfordult zenekari próbán, hogy a hangzásban önfeledten oldódtam fel, váltam eggyé a zenei gondolattal, kifejezéssel, hanghatással. Azt éltem át, hogy egy hang vagyok a sok közül. Azt, hogy fontos ez a hang, mert általa is teljesebb lesz a hangzás, és azt is, hogy a több hang együtt olyan tartalmat hordoz, mely meghaladja a külön-külön megszólaló hangokét, s összességük valamiféle értéktöbbletet képvisel. Akkor éltem meg, hogy több a zene a szólamomnál, több a többi szólamoknál, önmagát felülmúló valami. Vajon a többi zenész is így érzett?

Előfordult egy motetta eléneklése után, hogy egyikünk felkiáltott: Most úgy érzem magam, mint aki megfürdött. Megértettem. Tényleg fogható volt a szólamokat felülmúló többlet.

Megtapasztaltam azt is, hogy a zene miként képes ujjongásba vinni bennünket, előadókat, s hogyan sodorja e tömeget is magával ez a mámorosság.

Vajon mit gondol a zeneszerző róla. Sejti-e, mit gerjeszt érzékenysége, fogékonysága, Istentől kapott muzikalitása? S hány évig, évtizedig, századig hat, vet még hullámot az az inspiráció, mely adott időben remekművet termett?

A zene időbelisége

Hol születik hát meg a zene? A komponista fejében, a karmester elképzelésében, hol? Talán a szolgálatban. Az interpretációban, amelyben senki sem magáért dolgozik. A zenészek egymásért és értünk, hallgatókért, a karmesterért és viszont. Valami születik a zene szeretetében, egymás szeretetében. Adás van, rezonálás van, mindenki ad és kap. Ez teremt közösséget. Mintegy „körülüljük” a zenét, és az betölti szívünket. A gazdagodást híven tükrözi arcunk. Többek leszünk, jobbakká leszünk a mű végére, mint voltunk annak előtte. Ahogy a hanglemez barázdáját végigszántja a tű, a CD elektronikus jelét veszi a lézersugár, úgy tárul fel a befogadó előtt a zene. A jövőből, a zenészek (zeneszerzők és előadóművészek) – mint akik a jövőbe látnak –, átteszik a zenét a befogadó jelenébe, hogy közös múltjukká váljék az együtt megtapasztalt élmény. Itt az érzékelhető érték és a jelenlét érthető tetten. S míg mi az életünk során a múltunkkal a jelenen át a jövőbe tartunk, a zenélés jelenünket megérintve a múlt(unk)ba tart. Ezért tudunk szembetalálkozni vele a jelen fókuszában, a pillanat tűzfészkében, a jövő és múlt ölelkezési pontjában. Eközben az értékek belénk hatolnak, s többé-kevésbé bennünk is maradnak.