Ez most filozofálás

Most, hogy már Ági elkezdett nyüstölni, hogy fogok-e írni, mert mindjárt váltás lesz, rászántam magamat. Eddig az tartott vissza, hogy úgy érzem, én másképp értelmezem a lemondás fogalmát, mint itt legtöbben. Megértem és elfogadom a ti értelmezéseteket is, de nekem ez a fogalom mást jelent.

Az, hogy egy álmot el kell engednem, az kényszerűség, nem az én szabad döntésem. Hogy ennek a kényszerűségnek a szülői féltés, a körülményeink, az adott kor viszonyai vagy pedig a saját adottságaim elégtelensége az oka, végeredményben mindegy is. A lényeg, hogy nem teljesülhet, amit annyira szerettem volna. De nem én mondtam le róla, ó, dehogy! Csak tudomásul vettem egy leküzdhetetlen helyzetet.

Hogy ez az én életemben hogyan mutatkozott meg? A szülői féltés a legkevésbé, inkább mindig ösztökéltek, biztattak, mert visszahúzódó, magamnak való gyerek voltam. Még tánciskolába is elzargattak! A körülmények sokmindent meghatároztak, igen, de ez realitás volt, beláttam. A kor viszonyai! Változhatatlannak tűntek, el kellett fogadni a 18 éves érett fejemmel a pályaválasztásnál is. A saját adottságaim? Nagyon szerettem volna például kórusban énekelni, az valamiért nagyon tetszett! Nem arra születtem, ez van. Ha úgy vesszük, lemondások voltak, de annyira determináltak, hogy mégsem igazán azok!

A felfogásomat a lemondásról az érti meg jobban, akinek gyereke van, vagy legalábbis foglalkozott gyerekekkel. Ha a saját időmet, az annyira várt csöppnyi békés nyugalmamat vagy a legjobb falatomat odaadom, hogy neki jusson, az övé legyen, - na, ez már közelít. Ez lemondás, igen. És nem is keserűség marad utána…, csak legfeljebb egy sóhaj :)

A lemondás – úgy gondolom – valamit önként elengedni (de nem szeretem ezt a felkapott szót, de ideillik) egy nagyobb jóért. Ennek a gondolatnak a kibontásába már nem megyek bele… Lemondok róla 😊