Cím nélkül

Azt hiszem, a mi generációnk nem is tudta, hogy lemond dolgokról. A tárgyiakra, kézzel foghatóakra gondolok. Nem volt központi kérdés, legalábbis nekem nem volt az, mit kapok születésnapra, karácsonyra, (jó, igaz, könyvet, könyvet, könyvet kértem, de kaptam is 😉), tehát nem is volt mit lemondásként megélni. Olyasmikre, ami elérhetetlen lett volna, nem vágytam.

A mi időnkben bezzeg 😋 ("Bezzeg a mi időnkben" - volt egy ilyen, talán pöttyös könyvecske, azt hiszem Fehér Klárától. Ja és ahogy ezt leírtam, Psota Irén hangja szól a fülembe, az ugyanilyen bezzeges szövegű slágere, amit énekelt. Persze jól elkalandoztam megint, bocsánat!) - szóval a mi időnkben nem vágytunk márkás sportcipőre - no persze hogy nem, hisz' dorkónk volt, slussz passz -, se okosórára, mobilra, drága, menő cuccokra, pólókra. Volt nekünk, mindünknek szinte ugyanolyan ruhánk, melegítőnk, amit egyébként úgyis takart az iskolaköpeny. ( A nylont eléggé utáltam, gimiben már volt normálisabb anyagból, szerencsére)

Így hát a gyerekkoromból nem igazán tudok lemondásokról beszámolni. Azok a hatvanas évek, - énekli Cseh Tamás, nekem a csodálatos, vadvirágos, fáramászós, zengőaljai gyerekkort jelenti. Meg a balcsis, bandázós, esti bújócskázós, dinnyecipelős nyarakat. Lemondani? Miről is?! Hisz a miénk volt a világ, talán sosem éltem olyan szabadon és felhőtlen boldogságban, mit akkor. (Pedig...hát a felnőtt világ még egyáltalán nem ilyen volt körülöttünk...) A szabadot és felhőtlent azért kicsit beárnyékolta tanítónéni nagymamám szigorúsága, de mára már csak hálás lehetek neki, ezért is.

A lemondás érzése mégis ott van a lelkem legmélyén. A nem tárgyiasult, hanem lélekbeli lemondásoké.
Ami a téma kapcsán először eszembe is jutott. Már írtam talán erről, a testvér utáni óriási nagy vágyakozásom, amiről Apukám okosan, egy ötévesnek is érthető módon elmagyarázta, hogy ezt bizony el kell felejtenem, és bele kell törődnöm az egykeségbe. Szerencsére mindig rengeteg gyerek, hogy az akkori szóhasználattal írjam, pajtás vett körül, kicsiként is vagy tízen, tizenöten játszottuk a magyarmecskei udvarunkon a nyuszi ül a fűbent, vagy a körben áll egy kislánykát. Aztán  Hetényben igencsak fiús volt az utcabeli csapat, de hát én se voltam épp az az egész nap babázós lányka.A szinte örök ragtapasszal a lehorzsolt térdeimen jól elvoltam Bélussal, Diniékkel kergetőzve, indiánost játszva.

És az unokaöcsikém, az én drága Mikikém is sokat volt velem, a saját testvér hiányát kárpótolva.
Mi is volt még a lemondások sorában? 

Hát ami a mai napig fáj és nagyon igazságtalanul ért, az az útlevelem utolsó pillanatban való visszavonása. Egész évben tanultam, jó voltam és amennyire csak bírtam, szófogadó, a kitűnő bizimmel a táskámban, épp útra készen mentünk volna este a pesti gyorshoz, hogy az éjjeli géppel Algírba repüljek a szüleimhez. Fél órával az indulás előtt jött a telefon egy "belügyes" kedves ismerőstől, fű alatt megtudta, hogy maradnom kell. Már talán írtam is itt, Apám holmijai közt megtaláltam nagyikám táviratát: "Útlevél nincs, E. marad. Aláírás: Anya"- a fényképem mellé tűzve ott volt velük Constantine-ban majd'20 hónapig. Ennyi időre szakítottak el tőlük...

Persze a közhely, hogy minden rosszban van valami jó, erre a helyzetre is igaz. 12 éves fejjel megtanultam leplezni a szomorúságomat, hogy a szüleim bánatát ne fokozzam még jobban. Vidám és élénk, jó hírekkel teli leveleket írtam nekik, vigasztalva is őket, hogy milyen jól vagyunk. Megértettem, hogy néha (sőt, ha az ember visszanéz az életére, elég gyakran😋) ki kell hozni a nehézségek ellenére is a lehető legjobbat abból az időszakból, amibe belekeveredtünk. Tanulsággá lett bennem, hogy tudni kell mindennek örülni, minden apróságnak, minden szép pillanatnak, meg kell őrizni a vidámság, a nevetés képességét a legborúsabb időkben is.

Mert ez ad erőt, nem a kétségbeesés, az önsajnálat és nem a csüggedés. De sokszor volt szükséges erre a tudásra! Bizony, de nagyon igaz, hogy az életre nem az iskola tanít....

Az hogy később lemondtam egy csodaszép hivatásról, amire kislány koromtól készültem, az már nem is volt megpróbáltatás?! Dehogynem😏 . Csak nem is igazán nekem, hanem a szüleimnek. Lemondtam arról, hogy orvos legyek, pedig azt hiszem jó doktornéni vált volna belőlem. De ez nem fáj, tényleg, ezért nem is érzem lemondásnak. Kicsit csak, azért mert nem lett belőlem tulajdonképpen senki. Ahogy ezt leírom, máris ellenkezem magammal, mert igenis vagyok valaki, vagyis átfogalmazva, nem tudok igazi foglalkozást magam mellé rendelni, amivé az orvosi hivatás feladása után lettem.Nehéz válaszolni, mikor az unokáim azt kérdezik, mama, te mit dolgoztál. Ahhoz még kicsik, hogy hosszasan meséljem és felsoroljam a munkahelyi stációimat.
Nos, boldog, négyunokás nagyiként, aki egy erőteljes változás előtt áll, pontosabban a kellős közepében kaotikus körülmények között készül - óriási lelkesedéssel, fáradhatatlanul és határtalan örömmel - a többfordulós költözködésre, nagyjából ennyit tudtam összehozni a lemondásaimról. 
Ja, lemondtam pár hónap utána gyógyszervegyész-álomról is, ez az álom a Chinoin gyárlátogatás hatására keletkezett S.Jóska barátommal közösen, nem lettem a női Ipper Pál se, (tényleg volt ilyen "tervem ötödikes koromban 😂), sőt színházi dramaturgnak se készültem végül, bár ez a lelkesedésem "sokáig"pár napig tartott 🙄.

"Hát így van ez és nincsen másképp"- idézve kedvenc írómat. Hozzátéve, kiegészítve, hogy így van ez, igen, lemondásokkal vagy anélkül, de így volt szép, így volt jó. Sose rosszabbat.