Gondolataim a dicséretről

Ízlelgetem a szót: …dicséret, dicséret, dicséret, dicséret. Üteme, dallama van, minél tovább mondjuk, annál jobban melengeti a szívünket. Talán vágyunk rá, vagy már nem? Ezt döntse el mindenki magában. S hogy kinek jár? Szerintem mindenkinek! Gyereknek éppúgy, mint anyának, apának, nagymamának, nagypapának, de még kedvenc háziállatunknak is. És kinek-kinek mennyi jár belőle? Nehéz kérdés nemcsak az egyszerű embernek, de még a pszichológusnak is. A vélemények is nagyon megoszlanak, hogy hol húzzuk meg a határt az „elegendő” vagy a „túlzott” dicséretek alkalmazásakor, mondásakor.

Még átgondolni is nehéz, mi minden tartozhat a témakörbe úgy, hogy a végére ne az a kép alakuljon ki bennünk, mint a közmondásban: „Öndicséret büdös!” (Pedig!!!) Már csak azért is nehéz, mert ha valaki nem tudja önmagát megdicsérni bármilyen tevékenységében, cselekedetében, akkor már eleve nem is nagyon várja/várhatja el, hogy más megdicsérje ugyanezért, legyen szó a tanulásról, munkáról, sportról, művészeti tevékenységről (táncról, zenéről, stb., stb.), kétkezi alkotásról, és sok minden másról, ami még itt felsorolható.

A témáról általánosan elmondható dolgokon túl most megpróbálom átgondolni az életemben ritkán fel-felbukkanó dicséreteket és sorjában felidézni azokat. Azt, hogy az őszinte dicsérő szót örömmel és mosolyogva kell átélni és megköszönni, csak nagyjából a hatvanas éveim elejétől tudtam megtanulni. Addig jóformán csak belülről éreztem, hogy szükségem van az elismerésre, de többnyire rezzenéstelen arccal hallgattam az elmondott dicsérő szót vagy mondatot. Hosszú tanulási folyamatban ma már én is lazán és mosolyogva tudom mondani: köszönöm. Ha nem igazán értek egyet a dicsérettel, netán túlzónak találom, akkor kicsit meg is cáfolom, de úgy, hogy az örömöt meghagyjam magamnak.

Első osztályból rémlik nekem, hogy az osztály legszebben író tanulói közé tartoztam. Ez leginkább édesanyám érdeme volt, aki bátyámnál és nálam is nagyon fontosnak tartotta, hogy minden nap hosszan gyakoroljuk türelmesen leírni az ábécé betűit, és ha nem volt elég szép a forma, azonnal radírozta is ki a nem tökéletes "a" vagy "b" betűt, hogy a teleírt sorok a lehető legszebb képet mutassák. Piros pontért ment a harc. Édesanyánknak élete végéig megmaradt a gyönyörűen formált lendületes írása.

Harmonika tanulásom idején tanárnőm Gizi néni elégedett mosolya volt számomra a legnagyobb dicséret, noha ő azért minden növendék hangversenyen és vizsgán elmondta, hogy ügyes voltam. Ezt a tényt a színtiszta ötös bizonyítványaim is alátámasztották Kulcsár Zoltán (Zeneoktatók Munkaközösségének igazgatója) és a szaktanárok aláírásával megerősítve.

Szép a tempód – állapította meg Rentka Laci bácsi a debreceni DVSC úszószakosztály edzője a mellúszó edzésemen. Ettől a dicsérettől az égig szálltam volna, ha nem épp a vízben úszom. Tizenkét éves sovány kiskamaszként elhittem magamról, hogy talán tehetséges lehetek, és akár később még versenyt is nyerhetek. De jött a mandulaműtétem, a fülemmel is sokat bajlódtam, és hamar „kiszálltam” a vízből, átnyergeltem a népitáncra. (Erről már írtam régebben.)

A táncpróbákon dicséretet leginkább a balett alapú bemelegítéseken kaptam az akkori asszisztenstől, ahol a pörgések-forgások és ugrások sokkal közelebb álltak a szívemhez, jobban is ment, mint maga a színpadi népitánc. Sokszor méláztam azon, mi lett volna, ha Budapesten élek, és alkalmam lett volna kislányként elkezdeni balettozni. De ez a mi lett volna, ha… kategória.

A középiskolás éveimen jobb ha gyorsan átugrok, ott csak a saját belső dicséretemet hallom magamban a gépírás órákon. De erről is írtam már, nem ismétlem.

Az első munkahelyemet nagyon szerettem, a második felejthető volt, „dicséretet” viszont csak a harmadik munkahelyemen kaptam, amit akkor úgy hívtak: „Kiváló dolgozó”. Tudjuk, tudjuk, hogy sokakban mennyire visszatetsző a régi szocialista rendszer eme megkülönböztető akkori kiváltsága. Mégis úgy gondolom, hogy a sok tehetséges fényszedő között egy sem akadt, aki ne érezte volna úgy, hogy ő is megérdemelné legalább egyszer, hogy az évente kiosztásra kerülő címet ő is megkaphassa. No, ezt a kiváló dolgozó címet és további két munkahelyemen az időnként adódó pénzjutalmakat elraktározhattam még a rendszer dicséreteként.

Manapság meg örömmel és boldogsággal hallgatom és „zsebelem be” gyermekeim és unokáim dicséretét hol ezért, hol azért.

Jómagam azt vallom, hogy a dicséret nem kerül pénzbe, sem fáradtságba, és ne fukarkodjunk vele. Bátran dicsérjük meg családtagjainkat, barátainkat - akár ismeretlen embertársunkat is gyönyörűen gondozott kertjéért (pl.) - minden olyan tettükért, tulajdonságukért, ami dicséretet érdemel.