én nem értem a happy endes elvárásokat művek (könyv, film végére), hiszen az életben sose happy end a történet legvége...legalább is,. Vagy tán épp azért. és persze milyen okosak a filmek, amik ennek a rendes elvárásnak meg akarnak felelni ott hagyják abba, nem a végénél, hanem mondjuk egy esküvői csóknál... ez után már úgyis csak hanyatlás jöhet:)
most olvastam egy interjúban (Mán-Várhegyi Rékával, a Mágneshegy c könyvét lányom szerkesztette,) a nem happy endes dramaturgiai végkifejletről, mintegy szükségességéről, kikerülhetetlenségéről - bár kijátszhatóságáról is)
de maradjunk az irodalmon innen, ugyan ki tud olyan életről beszámolni, aminek egyértelműen boldog a vége
milyen igaz Lengyel Menyhért mondata, a Csodálatos mandarinból,mindig elgondolkodtatott és megtorpantott, de a másik oldalról nézve is most kezdem érezni az igazát: mig az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat
viszont az a boldogság is csak egyszeri (esetleg kétszeri, najó, néhányszori - de nem örök)
persze, jobb úgy meghalni (ez a nem boldog vég) hogy előtte boldogok (is) voltunk :) mint enélkül
de azt hiszem minden csak személyes megítélés kérdése
van, aki boldog anélkül is, hogy mások külső szemmel annak tarthatnák
és fordítva, mindene megvan (látszólag), mégis boldogtalan...
"csak az a vég, csak azt tudná feledni"...(?)
persze ez is könnyebb és "boldogító", ha van utód azaz a jövő biztosítva(de ezt is megírta Madách, ugye (mint a kétségbeesett Ádám öngyilkosságának ellenszerét)
)
variánsok lehetségesek, de tán célszerűbb, gyakorlatilag
kiszakítani az életfolyamból egy darabot megírásra...hogy ne romboljuk le a happy-ségét (az élet u.i ha következetesen halad a vége felé, gyakran lerombolja.
nade miért is kellene elvárni a happy endeket (a nem egyszer giccses hazugságokat)
én szeretem a katarzist, ha megrázkódtatással is jár...sőt, nem zavar még a szenvedés se annyira, ha értelme van., (juj ezt azért még egyszer át kéne gondolni, mégha csak irodalomról is beszélek)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése