Hozzá kell végre látnom a pár gondolat a megfogalmazásához, amit a boldogságról tartogatok magamban. Hiszen lassanként mindent összegezni kell. Szeretnék nem hagyni nagy széjjelséget magam után..
A Mérleg-Bika jegyében születtem, a Vénusz kétszeres hatása alatt, hát hogyne világítana a boldogságba vetett hit és remény lámpása az ajtóm fölött. Mint mindenkinél, mondhatná valaki. Nem is vagyok benne olyan biztos. Sok embert ismerek, akiknél a boldogság zárt ajtóra talál.
Lehet-e a boldogság állandó állapot? Nehezen tudom elképzelni, főleg ha nem apró örömökben, hanem intenzív, nagy pillanatokban határozom meg, melyeket hosszú távon nem lehet fenntartani. Azt a bizonyos "mindent elsöprő" érzést, melynek hatása alatt az ember nem érzi lába alatt a szilárd talajt, hiszen fölötte lebeg pár centivel (hogy hány centivel, az attól függ...). Amikor úgy tűnik, hogy elért egy csúcsra, amiben tán hinni sem mert, csak messziről sóvárgott utána. Még szédítőbb, ha meglepetésszerűen, mintegy ajándékképp pottyan ölébe a nemvárt esemény. Hányszor hallani magánytól szenvedő emberektől, amikor már végképp lemondtak róla, hogy társra leljenek, s beletörődve visszautasítottak egy baráti meghívást, majd mindenki unszolására mégis elmentek, s ott találkoztak a "szerelem első látásra" ritka esetével... Velem is megtörtént néhányszor, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy nálam nem a találkozás pillanatában, hanem legalabb 24 órás késéssel történt a "villámcsapás"... ("csapott be a ménkű", ahogy dunántúli rokonaim mondanák...)
Sokan életük nagy eseményeihez kötik a boldogság pillanatait. Esküvő, gyerek születése, nagy utazás megvalósulása stb. Hogy nálam miként esett meg? Szintén inkább utána, mint a nagy napon. Az esemény maga olyan stresszel járt, hogy nem nevezném maradéktalan boldogságnak. Esküvőnk előtt G-nek haza kellet mennie Franciaországba a hivatalos papírok miatt, nomeg lelkére kötöttem, hogy szerezzen be magának sötét öltönyt, fehér inget és csokornyakkendőt, ahogy az akkori divat megkövetelte... Egy epés - és valószínűleg irigy - karstársnőm nem mulasztotta el rögtön, csupa jóindulatból felhívni a figyelmemet, hogy kár az esküvőt szervezni, G. úgyse jön vissza!! A franciák megbízhatatlanok... A megyei tanács engedélye, a meghívók kinyomtatása és elküldése, a tanácsterem, az anyakönyvvezető, a tolmács, a fényképész, a vacsora, az autók a vendégek szállítására, a franciáknak szállás foglalása stb. nem sok időt hagyott a romantikára, mert mindössze másfél hónapunk volt rá. Igy nem csoda, hogy alig vártuk a forgatag végét.
Fiam születését a "kudarcok" fejezetében írtam meg. 24 órát kellett várnom a nyugat-berlini francia megszállási zónában levő katonai kórházban (pár nap híján 46 évvel ezelőtt...), hogy megpillanthassam!... Örökre bennem maradt ez a trauma. Szerencsére 3-4 hónapig szoptathattam, hogy kárpótolhassuk, megteremthessük az elmaradt intimitást. Igaz, hogy nem hódoltunk az együttalvás, kérésre szopás divatjának, kezdettől saját szobájában aludt, nem szorítva ki apját a helyéről, mint sok helyen szokás manapság. Létezése máig is tartó boldogság, akárcsak unokáimé, akikben a bennünket közvetlen összekötő láncot is érzem és szeretem.
Hozzátehetnék még a nagy pillanatok boldogságához egy-két, számomra mindig meglepetésként ható szakmai sikert. Nagyon jólesnek, még akkor is, ha kétségek követik őket, elmaradhatatlanul.
Ezeken a kivételes és nagyon intenzív pillanatokon kívül számos kisebb esemény szövi azt a hálót, amely a mindennapokat megszépíti és megment bennünket a megpróbáltatások viharában. Nekik köszönhető, hogy végül is elmondhassuk: mindennek ellenére élni jó!
Kosztolányit idézem, mint blogom fejlécén: "... a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig ("a boldogság", kiemelés tőlem), mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya."
Tudjuk-e pillanatában, hogy boldogok vagyunk? Vagy ahogy Jacques Prévert mondta : "A boldogságot arról a kis neszről ismerjük fel, amit a távozása kelt." (ford. tőlem)
 |
| Pécs, 2016 |
8 megjegyzés:
A mindent elsöprő érzésről, amikkel az ember a föld "fölötte lebeg pár centivel",jó hogy Te írtál (én kihagytam, pedig...:)
És jó látni Téged a szülővárosomban, Rózsa. A Citrom utcában sétálsz, ott, ami annakidején még egyáltalán nem volt nyitva a főposta felé, és főleg nem volt ilyen szép környék és egész közel nagyim utcájához.
Az esküvőtök leírása, hát nem volt semmi, a szervezés se, a lebonyolítás, képzelem a mindenféle papírok beszerzése se. Nem csoda, ha utólag tudtad át/megérezni a boldogságot. 🥰
rhumel
Keresem a boldog pillanatok neszeit, amint távoznak J. Prevert szerint. Azt hiszem, igaza van. Pici sóhaj, egy örömteli ó ó ó, a következő pillanatok emlékké válnak.
Nem tudom, mi volt az utca neve, de nagyon hangulatos volt az egész belváros, nagyon jól éreztük magunkat azon a 2-3 napon! (igaz, hogy én 2 hét múlva hivatalosan is megkaptam a diagnózist betegségemről, amit már legalább 2 éve rejtegettem gondosan mindenki elől...) De nem akadályozott meg semmi a boldog pillanatok élvezetében, nem hagytam.
Nagyon szeretem a föld felett lebegés érzését, néha még írás közben is elfog... De annyira törékeny pillanatok! Olyankor szeretném megállítani az időt, de lehetetlen. Az esküvőnk alatt pl. állandóan izgultam (lévén a "felelős szervező"), hogy minden rendben történjen, hiszen pl. 2 nappal előtte még a megyei tanács engedélyére vártunk és G szüleinek csak összesen 1 hete volt, mert a nagymama azalatt kórházban várt rájuk!... Ezért a boldog elengedettség nem volt szinkronban!...
Klári, és akkor vesszük észre, hogy itt jártak nálunk, amikor lépteik eltávolodnak... Kapunk utánuk, de utol nem érhetők...
Rózsa, majd visszakapjuk a mennyországban. Ott végtelenítődnek a boldog pillanatok?
Klári, sajnos, egyáltalán nem hiszek a túlvilágban!...
Rózsa, az nem baj, fő, hogy én hiszek.
Hát, neked biztosan így jobb, kedves Klári! Legyen reményeid szerint.
Megjegyzés küldése