EGY SZÉP MONDAT NYOMÁN...(2012)

 Szép Ernőről  ír lányom, és megemlíti, hogy már akkor ismerte, amikor még nem is olvasta, mert már  gyerekkorában az anyja (én) mindig idézett (idéztem) tőle egy mondatot, ezt:

"Boldog voltam, csak nem vettem észre"

nos, én már ezt el is felejtettem... de arra emlékeztem (jellemző!), hogy valamelyik naplómban, fiatal tanár koromban, írtam erről a fontos mondatról (s ami valóban belém vésődött)...

úgy látszik lányom emlékezetébe is, ha nem jobban,  2008-ban az iskolája jubileumi ünnepségén, a rajzkiállítás megnyitását is ezzel a mondattal kezdte:

"Boldog voltam, csak nem vettem észre” – sokszor eszembe jut ez a kesernyésen nosztalgikus Szép Ernő-mondat, ha az általános iskolai évekre emlékezem, pedig nincs bennem semmi keserűség: ha a jelenre gondolok, nem bánom, hogy felnőttem; ha pedig a múltra, nem azt kérdezem, miért múlt el olyan hamar, hanem örülök, hogy olyan volt, amilyen. De van valami tagadhatatlan tény: az, hogy csak utólag értékelhető igazán az az adomány, hogy művészetben, művészettel, művészet által nőttünk fel."...(2008.szept.)

kikerestem most a naplómban, 1969. december 14-i a bejegzést ezzel a fontos mondattal:

"Visszatérek egy színházi közvetítés kapcsán a dec.4-i "utóiratomhoz". "lehet, hogy nem ismerve fel a kikötőket, áthajózom rajtuk,"
 
Nos: Szép Ernő tudatosan álmod(oz)ó hőse mondja a darab végén. "Boldog voltam, csak nem vettem észre." - A felismerés késői, de mindenesetre igazolja egy korábbi tételemet is: "a boldogságról", ami akkor tudatosul, ha már elveszítettük. -" (1969.decermber 14.)

itt kb annyi idős vagyok, mint lányom most, sőt fiatalabb 1-2 évvel...

az én  bejegyzéseim elég szomorúak, olykor kétségbeesettek,  de legalább is szkeptikusak,

előszedtem egy fotóalbumot is ebből az időből, s találtam egy meglepő fotót... amin meglehetősen vidámnak tűnök, 1970-ben, 27 évesen, a Balaton kövein, egy hűvösebb napon.

mintha tényleg boldog lettem volna, csak nem vettem észre...(?!)

legalább  is az adott jelenben

mert emlékszem, mi várt mikor hazajöttem, s az már egy szomorú történet...

de épp arra figyelmeztet a mondat, hogy a jelent ragadjuk meg...(?), a mindenkorit... , de legalábbis az ifjúkorit...(?)

node meddig tart az ifjúság?!... az is csak későbbről nézve tolódik ki...(tizenéveink után a huszont már nem tartottuk annak, hát még a többit... pedig hát... innen nézve de mennyire az... (volt) ...)