Boldog, boldogabb, "legboldogabb"?

…húzom fel a szemöldököm, nyitom tágra a szemem, hümmögök, és mint „kutya a sündisznóhoz”, úgy közelítek a témához.

Hatalmas, és jól felépített álomvilágom van, mely segít a túlélésben. Szükségem is van rá, mert így tudom nyomatékkal kijelenteni, hogy boldog embernek érzem magam. Világéletemben mezzós voltam, ma is az lennék, ha énekelnék, és az életem is a középszeren folydogált, így akárhogy is töröm a fejem, ez a „legboldogabb” jelző, takarjon ez bármilyen életeseményt is, nem akar előbukkanni a gondolataimból. Sorjáznak helyette számtalanul azok a nagyon boldog percek, órák, hónapok, sőt évek, amiket akkor, amikor megtörténtek velem, talán fel sem fogtam igazán olyan súllyal, mint ma, amikor visszagondolok rájuk.

Már régen nem olvasok olyan nagy terjedelmű regényeket, mint a Csendes Don vagy a Doktor Zsivágó, amelyek után az ember rádöbben, hogy milyen szerencsés, hogy nem kellett megélnie a fenti regényekben vagy a valós életben hozzájuk hasonló mélységeket. Mégis úgy gondolom, hogy minden ember életében voltak (vannak) nagyon nehéz időszakok, amelyek csak úgy viselhetők el, hogy tudjuk, ennél már csak jobb lehet és következhet.

Ma reggel még az is eszembe jutott, hogy le kellene írni – a Házi Áldás mintájára – legalább ötven, egészen apró gyermekkorunktól felbukkanó, szívünknek nagyon kedves emlékképet, amelyre rápillantva a legsötétebb novemberi napon is napfény bújik elő a borongós hangulatunk helyére.

Valahogy így:

Kossuth utcai kedves szomszédasszony vasárnap reggel elvisz kikeményített fehér kötényemben (3 évesen) a görög-katolikus templomba az Attila térre.

Rövid rakott, kockás terliszter szoknyámban ülök a pesti rakpart láncán (4 évesen), hátam mögött a Budai Vár épületegyüttese, ami ma is nagy kedvencem.

Timár utcai szomszédban lakó barátnőmékkel a Nagyerdőn ünnepeljük az Építők napját, ahol életemben először (5 évesen) eszek finom birkapaprikást, ami ma is nagy kedvencem, ha jól van elkészítve.

Szeptemberi napfényben, ünneplőbe öltözve guggolunk és állunk (6 évesen) a Vígkedvű Mihály Általános Iskola első osztályos csoportképének fotózásán.

Életemben először utazok vonattal a Balaton túlsó végére (7 évesen) Balatonmáriafürdőre, ahol a lányok SZOT-üdülőjében két hetet töltöttem el. Húsz forintnyi zsebpénzemből 8 cm-es vázácskát, és hasonló méretű négerbabát, 2-3 képeslapot vásároltam ajándékba.

Megkaptam az első tangóharmonikámat (8 évesen), amellyel év végére már két kézzel, basszus gombokat is használva ötösre vizsgáztam a Zeneoktatók Munkaközösségének vizsgabizottsága előtt.

Kácsfürdőn nyaraltam (9 évesen), ahol az egyik kultúrprogram részeként a helyi moziban a Kétéltű ember című filmet néztük meg. Egyike maradt a kedvenc filmjeimnek.

Megkaptam tél elején (10 évesen) életem első fehér, majdnem térdig érő bélelt csizmáját, amellyel vége szakadt a fűzős magasszárú cipők utált fázós korszakának.

Harmadik helyezést értünk el (11 évesen) a Városi Seregszemlén (duó éneklésben) Csöpi barátnőmmel a „Régi mesékre emlékszel-e még?” c. dallal.

Úszóversenyen vettem részt a DVSC szakosztályban mell úszásban (12 évesen), és nem én lettem az utolsó. (Rentka Laci bácsi edzésen elhangzó dicsérete a partról ma is a fülembe cseng: „Szép a tempód!”) Erre sokkal büszkébb voltam, mint magára a tényre, hogy ötödik osztályban egy év alatt megtanított bennünket úszni.

Végig játszottuk a nyarat (13 évesen) a bátyámmal a karácsonyra kapott Gazdálkodj okosan! társasjátékkal. Ilyen önfeledt nyaram utána – talán - soha nem volt. Ültünk a lépcsőnk tetején, sütött ránk a nap ezerrel, és fogalmunk sem volt az „ózonlyuk” létezéséről.

Először utaztam külföldre (14 évesen) a régi Jugoszláviába, Skopjébe, ahol a Hajdú Táncegyüttes tagjaként egy év alatt tanultam meg (többedmagammal) az egész repertoárt.  Utólag is alig akarom elhinni, hogy ez sikerülhetett nekem.

Be is fejezem a további felsorolást, mert innentől olyan fordulatot vett az életem, hogy azt már egy bejegyzés keretén belül felsorolni sem lehet. Egy közösségbe tartozás annyi örömöt és boldogságot rejt, ami egy életre feltölt(het)i az embert, főleg az olyan embert, mint én is voltam, nyitott a zenére, a mozgásra, a heti háromszori próbák balett alapú tréningjére, amit jó lenne folytatni életünk végéig.

És a legvégén, hogy a blog témájára – „legboldogabb” - is válaszoljak, nem is nagyon kell kotorásznom az emlékezetemben. Tudom, legtöbb anya erre rögtön azt mondaná, hogy a gyermeke(i), unoká(i) születése okozta a legnagyobb örömet. Ez így is van, ez magától értetődő.

Nekem viszont hallatlanul nagy boldogság volt mindkét gyermekemnél, amikor megkaptuk az egyetem és főiskola visszajelzését: „Felvételt nyert”. Én ezt éreztem életem legboldogabb pillanatainak.

Zárásként még leírom, úgy szeretnék gondolatolvasó lenni, hogy a bejegyzést olvasók fejébe csak egy röpke percre beleláthassak, kinek mit jelent(het) a „legboldogabb”?