Benépesíteni a várakozást...

   A várakozás... Mondhatom, elég jól kiismerem magam benne, sokat gyakoroltam életemben. Már gyerekkoromban megtanultam, hogyan kell a türelmetlenségen uralkodni. Ezt láttuk szüleinktől pl. mindenféle hivatalos helyen, ahol nem volt tanácsos reklamálni, szinte előre bekalkulálva a hosszú és fegyelmezett  -  hogy ne mondjam, rezignált  -  várakozásokat, melyeknek oka többnyire ismeretlen maradt. Korán belénk ivódott a türelem, a beletörődés a megváltoztathatatlanba. Megszoktam, hogy ilyenkor beköltözzek gondolataim kis burkába és szabadon elfoglaljam magam egy másik időtérben, függetlenül az unalmas, esetleg nyugtalanító valóságtól. Ezt a szokásomat máig is megőriztem, sokszor kisegít orvosi várószobákban, bonyolult vizsgálatok alatt, titokzatos gépek gyomrában, esetleg vizsgák előtt. Eltereli figyelmemet, kiszabadít a szorongás béklyójából. 

   Először G. személyében találkoztam a francia türelmetlenséggel, melyhez közöttük élve lassanként hozzászoktam. Az első eset nagyon meglepett : Hegyeshalomnál várakoztunk (a hetvenes évek elején) már jó ideje egy hosszú kocsisorban, G. türelme fogytán volt és ki is mutatta a vámosok előtt. Hiába próbáltam nyugtatni, mondván, hogy ez a fajta reakció kontraproduktív, vagyis pont az ellenkező hatást fogja kiváltani, ami be is következett... Ugyanez történt a mecedón-görög határon, akárcsak a bolgár-törökön (vagyis mindenütt, ahol a hatalom kimutatása többet nyom a latban, mint a munka hatékony elvégzése). Mivel én már nagyon megedződtem a magyar és szovjet tapasztalatok iskoláján, G. általában rám ruházta az algériai és a török hivatalok látogatását, a csigalassúságú bürokrácia türelempróbáját.

   Vannak persze kellemes várakozások is. Hajdanán ebbe a kategóriába tartozott a postás kémlelése, a levelesláda áhított kattanása... Nagy levelező voltam. A mai, modern idők véget vetetttek ennek a lassú élvezetnek, helyettesítve a kézírásos, végetérhetetlen oldalakat a szűkszavú internettel, mely felületesen, majdhogynem távirati stílusban informál és elnyeli, kirostálja az érzelmeket... Igaz, hogy áthidalja a távolság és az idő szabta határokat, ami száguldó, türelmetlen világunkban nagy előny, de mélységben óriási veszteség! Hol a kötelező, ám édes várakozás, mely megenged minden képzelgést, magasba röppent vagy kétségek közé taszít?... Napokat, heteket népesít be, táplálja az érzéseket, lehetővé teszi, hogy egyre nagyobbá, mélyebbé, ékesszólóbbá váljanak (itt irtam rola).

   A várakozás többnyire időveszteséget jelent. Öregedve kicsit megváltozik a helyzet, a nézőpont. Minél messzebb jutok a korban, annál kevésbé sürgetem az idő múlását. Minden perc értéke drágább, mindegyiket egyre lassabban kotyolgatnám, hogy ízét maradéktalanul megidézhessem.