A fák iránti vonzalmam már nagyon régi keletű. Hogyne szerettem volna őket, hiszen a gyerekkoromban még falunak titulált, bár néhány évvel ezelőtt várossá előléptetett szülőhelyemen mindenütt fák vettek körül : a kertben, az utcákon, a tiszaparti szőlősünkben. Emlékeimben az utcákat eleinte akácok szegélyezték szinte mindenütt - kivéve a gyönyörű platánsort, mely a Tanácsháza parkja előtti sétány padjainak szolgáltatta az árnyékot. Az utcasori akácokat később gyümölcsfák váltották fel, főleg meggy és szilva termett a házak előtt, mely a díszítésen és az árnyékon túl a házi meggybor és szilvapálinka nyersanyaga lett... Manapság sok helyen színes levelű díszfák váltották fel őket. Számomra azonban tavaszt örökre a mézédes akácvirág illat, a fehér, rózsaszín csipkeruhába öltözött utcasorok jelentik, ahol a langyos levegőben ittasan zümmögnek a méhek virágról virágra...
A gáton túli árteret a fűzfák uralták, valószínűleg azért, mert ők bírták legjobban az évi kétszeri áradást, mely koronájukig elborította őket több héten át. Törzsük, ágaik a szúnyogok milliárdjai számára biztosítottak szülőhelyet, vesszeik pedig a kosárkötőknek nyersanyagot. Hányszor, de hányszor átmentem friss vízért a Tisza parti szőlőnkből az erdő szűk ösvényein a gáton túli kútra, miközben úgy éreztem magam a bozótban, mint a farkastól remegő Piroska. Szerencsére egyszer sem találkoztam vele...
A szőlősorok feletti legmagasabb fekvésű helyen, ahová nem ért fel az árvíz, apa néhány sor őszibarackfát ültetett. Metszette, oltotta, nemesítette, permetezte őket, könyveket olvasott hozzá, tanfolyamot is végzett, ismerte mindegyiket, tudta, melyiken hány barack nőtt. Valóban óriásira nőttek, hamvas bőrük gyönyörű volt. Emlékszem, apám valódi tragédiaként élte át, amikor valaki megdézsmálta, majd szétdobálta a még éretlen gyümölcsöket. Ekkor vágta ki fájó szívvel őket...
Sokszor találkoztam kicsit kalandozó életemben fákkal. Kezdem mindjárt a Szahara oázisainak pálmafáival, a mézédes datolyával, melyet nyilván Endi is megkóstolt! Nyugat-Berlinben is sok park fogadott bennünket, sőt, lakásunk is egy óriási parkban volt, a Tegel repülőtér mellett. Míg az egyik oldalon a felszálló pályák látványában volt részünk, a másikon mókusok jártak a fákról az erkélyünkre.
Talán még Isztambul legszebb erdejét, a sokmilliós város tüdejét említeném meg : a majd 5000 hektáron elterülő Belgrádi erdőt (Belgrat Ormanı) Isztambul északi részén, nem messze a Fekete tengertől. Vasárnaponként gyakran oda jártunk barátainkkal s az elválaszthatatlan öt gyerekkel, sétálni, gombászni, piknikezni... Gilbert futott, a gyerekek bicikliztek az óriási víztároló körül, majd leültünk a sok szabadtéri étterem egyik asztalához a fák alatt, hogy a számtalan finom "meze" között válogassunk egy pohár friss "rakı" mellett...
Itt, ahol most lakom, szintén vannak erdők, szinte kéznyújtásnyira. A város közepén húzódó nagy park fái is tisztes kort megéltek, sőt a közeli parkon is átsétálok néha. Marad a kertecském, ahova még a szomszédok fái is vetnek árnyékot. Kis juharomat egy olajfa előzte meg : akkoriban még reméltem, hogy hosszú élet áll előttünk... Egy forró nyáron kiszáradt, míg Magyarországon töltöttünk egy hónapot. A japán juhar, remélem, most már lassan eléri a felnőtt kort közel 3 méteres magasságával. A kertet is jól elfoglalja, alig hagy másnak helyet, de látványa sok mindenért megvígasztal. Nap mint nap.
8 megjegyzés:
Jó volt "elmerülni" a soraidban, s mint mindig, ha Téged és a többieket olvaslak, rengeteg emlékem bukkant elő a múlt elfeledett fáiról. Bizony, a pálmafák, Biskrában, datolyaszüretkor láttam, milyen ügyesen másznak fel a hosszú törzsön. (Egyébként valóban - de csak megkóstoltam a datolyát, és nem ízlett (az olajbogyó sem), Anyukám imádta viszont. Már nagyon szeretem persze mindkettőt)
A juhar csodálatos. Olyan magasra nőtt, de nélküle egész más lenne a kerted. Mi is így vagyunk a tiszafákkal, nemcsak magasba szöktek, de terebélyesedtek is alaposan. Ilyenkor ősszel, ahogy átfénylik rajtuk a nap, a piros bogyói, mint a gyöngyök. Nem győzöm csodálni.
Olajfácskánk van, már 17 éves (a bougenvilliával együtt kaptuk az 50-dikre. Az olaj egy évben hozott pár szem (de ehetetlenül rossz ízű) termést, nem is nagyon nőtt. Afféle törpepéldány, lehet a metszéséhez nem értek.
Az utolsó fotó itt a legszebb. erről is eszembe jutott, hogy valahol van egy szép grafikánk, nagyon hasonló hangulatú, mimnt a Tied. (Apám egy bányász betegétől kaptuk, ő is festett, rajzolt, nem is akárhogy. A bányászbetegség, a szilikózis miatt viszonylag fiatalon leszázalékolták, a festésben lelt vigaszra.)
Az erdei képen a fiaddal ülsz, először azt hittem az egyik kislánnyal. De látom, még Te is szinte kislány vagy ezen a fotón. Ifjú anyuka. 🥰
rhumel
Kedves E., első sejtésed volt jó: itt már 42 éves "kislány" vagyok, térdemen Leslie, barátaink Isztambulban született 2 éves kislánya gombaszedő sétán az említett erdőben... Fiam már 12 éves vot akkoriban, kb. hatodik, utolsó évünk volt Isztambulban... A látszattal ellentétben életem egyik legnehezebb időszaka volt (G. kezdődő depressziója miatt, mert nem akart semmiképpen visszatérni Franciaországba...)
A fák és az erdők gyerekkortól idős korig kísérnek mindannyiunkat. Hogy nem jutott eszembe emlékezni rájuk? Rózsa, jó, hogy leírtad az ártéri erdőt, kedves búvóhelyünket, a barackfákat, az apai gondoskodás érzelmi hátterét fölemlítve, mert ne gondold, hogy a leírtak és lerajzoltak vagy fotók szűken véve csak arról szólnak, amit magad tapasztaltál. A mieink is csatlakoznak hozzád, szemléletes képeidhez, velünk vagy az élet szeretetében. Jó volt olvasni, nézni, emlékezni.
Köszönöm kedvességed, Klári, végül is dél felé járt az idő és a végét rövidre fogtam, elvágtam hirtelen. Lehet, hogy teszek fel egy kis ráadást, hogy mi mindent jelent még számomra a fa, életében vagy utána...
Kedves Rózsa! Valamit rosszul fogalmaztam, mert arra a teljességre utaltam, amit felidézett bennem a te bejegyzésed. Nem érzek hiányt, inkább a közös tudást az élet szépségéről. Persze, az egyéni élmények a te fáidról szép rajzaiddal együtt mindig szívhez szólóak. Írd a ráadást is!
Klári, nem Te fogalmaztál rosszul, hanem én!... Szokás szerint megint csak kissé "elliptikus" választ adtam, hiszen ki nem mondott esetleges kérdésedre feleltem... A ráadáson pedig azt értettem, hogy számomra milyen nagy szimbolikus jelentéseket is hordoz egy fa, mitől érezzük annyira élőnek és közelinek hozzánk, miközben el se mozdul a helyéről... stb, stb... Ehelyett időhiány miatt megmaradtam az anekdota szintjén, amivel egyáltalán nem becsülöm le az anekdotát, mert csodálatos időgép!
Rózsa! Másodjára olvasva is nagyon magukkal ragadtak a soraid. A hatalmas öreg fádat magam elé képzelem nagyban, ha élne, szívesen meg is ölelném.
Édesapád barackfáiról meg az jutott eszembe, hogy az idén is mennyire sajnáltam azt a jó pár zöld őszibarackot fiamék kertjében, amit unokáim futballozás közben levertek. Pedig már tavaly is elmondtam nekik, hogy nagyon-nagyon vigyázzanak a pici barackokra, hisz tavaly is, amikor legalább száz darab öklömnyi barack érett be a fán, mekkora élvezettel ették. Az idén is szép volt a termés, de nem annyira, mint a tavalyi rekord.
Isztambulban még csak a "bazárig" jutottam egy régi, autóbuszos úttal. Pechünkre esős idő volt, és az előre betervezett boszporuszi látogatás nagy-nagy sajnálatomra elmaradt. Arra a nagy parkra viszont megpróbálok az interneten rákeresni
Éva, köszönet a figyelmes olvasásért! Örül az ember, ha visszhangra találnak emlékei, ahogy Klári és Endi is megfogalmazta. Ezért is ragaszkodunk hűségesen közös blogunkhoz...
Bennünket (a 3 baráti családot) Isztambul Belgrádi erdejéhez 6 év emlékei fűznek. Hangulata volt, mint a legtöbb erdőnek, de mindenki számára biztosan más és más.
Megjegyzés küldése