Fáim

Sopronban 1982-ben a Lővér szállótól elindulva átment az ember az erdőn, és végül elért a kempinghez. Az erdőben akkor még nem volt a mostani hatalmas szálloda, sem parkoló, csak a hosszú erdei út mellett egy egyszerű játszótér faeszközökkel, meg az Ojtozi emlékmű, fák, bokrok, csend. Aztán elhaladva a kemping előtt elfogyott az erdő, és úgy nagyjából Harka irányába kitekintve ott állt az a fa. Nem volt egyedül, látszott mögötte egy másik is, de ez a nagy, szabályos formájú uralta a hatalmas tisztást a novemberi alkonyatban.

 

2006. december 10. Péterréve. Ragyogó, tavaszt játszó idő volt, előző nap délután a teraszon 20 fokot mértünk. Vasárnap délelőtt kimentem a Tiszához, mert azt nem hagyhattam ki, de egyedül a folyó volt a régi, egyik part sem hasonlított ahhoz, amire emlékeztem valamikor harmincvalahány évvel azelőttről. Az innenső parton nem láttam mást, csak azóta kinőtt fákat, a legtöbbje csenevész, kivéve azt a kettőt, ami magasságát tekintve különbözött a többitől. Mellettük a fatönk egy, a többinél  jóval vastagabb fa maradványa volt, az a fa biztosan ott állt már annak idején is, amikor nyári délutánokon  innen indultunk ladikkal a túlsó, homokos partra. Mire ezek a mostaniak elérik az ő évgyűrűinek számát, megint eltelik majd harmincvalahány év.

 

 

A balatonfüredi sétány mentén és környezetében rengeteg a fa, meghatározzák a füredi part képét. Emlékszem, milyen megdöbbentő hír volt, amikor 1972-ben egy hatalmas vihar letarolta a sétány platánjainak többségét, újra is telepítették a fasort hamarosan. De az út körül a parkban ezeken kívül még sokféle fa áll. Ha csak a rendet próbáljuk keresni a látványban, elsőre olyan, mintha összevissza ültetgették volna őket. Ahogy valakinek éppen eszébe jutott, ide egy ilyent, oda egy olyant, odébb meg egy még másmilyent. De a különféle fajták teljes összhangot alkotnak.

 

 

2007 szeptember végén hirtelen ötlettől vezérelve elutaztam Zamárdiba. A vonatról Zamárdi-felsőn szálltam le, kimentem a partra és elindultam azon az utcán, amelyikről azt hittem, ott nyaraltunk többször is valamikor régesrég. A neve persze már nem ugyanaz, manapság nem hívnak egy utcát se Zalka Máténak, de ezen nem csodálkoztam. Aztán egy járókelőtől megtudtam, hogy azóta alaposan feltöltötték a parti szakaszt, így a szélső két utca annyira új, hogy akkoriban, a hatvanas években nem is létezett. Mindegy, az érzés, a nosztalgia ettől még megmarad, végigmentem az üdülőtelepen egészen a „nagy” Zamárdiig, és ott a hosszú, háromkilométeres partszakaszt is bejártam. Szemben Tihany, Füred, a déli partról az egyik legszebb látkép – és ott állt ez a fa. Egyedül, az ő tökéletes formájával.

 

Amikor ideköltöztem, azonnal felfigyeltem egy fára a szomszéd kertben, valami örökzöld, talán egy bizonyos fenyőféle. Fiatalnak néztem, bár a törzse már akkor is kicsit megdőlt, a szél itt a házakkal körbezárt kertekben mindig balfelől fúj. Ahogy reggelenként a nap egy rövid ideig átsütött az ágain és a tűlevelek tömegén, különleges puha, fehéres zöld színeket hozott elő. Le akartam rajzolni, ezt megoldandó feladatként kezeltem, ezért jó néhány fotót kattintottam el innen az ablakból, hogy majd egyszer sort kerítek rá. Aztán csak addig jutottam el, hogy egyszerű grafitceruzával hevenyészve fölvázoltam, megkíséreltem kifejezni a képen azt az érdekes látványt, amit a láthatólag vékonyszálú, sűrű, puhának tűnő tűlevelek alkotnak az ágakon. Vázlat maradt azóta is. Ma már a négyemeletes háznak majdnem a tetejéig ér, háromszor akkorára nőtt. És a fény reggelenként ugyanúgy süt át az ágain.

 

 

A végére hagytam, amivel időrendben kezdhettem volna: a cseresznyefa a régi ház udvarán. Az ablakom előtt állt egy korai érésű cseresznyét termő hatalmas fa. Az volt a legnagyobb a kert fái közül, tavasztól őszig minden alatta zajlott, amihez árnyékot igényeltünk. Apám farönkökből padot ácsolt a törzse mellé, oda lehetett ülni, arra tette a tálat, aki borsót, krumplit, egyebet tisztított,  cseresznyeéréskor oda sorakoztattuk a gyűjtő edényeket. Gyerekkoromban sokszor írtam ott a leckét, máskor meg vendéggyerekekkel a fa alá húzódtunk játszani, az erősebb ágaira kapaszkodva hintáztunk, néha fel is másztunk az ágak első nagy elágazásáig. Nyári estéken a fa alatt közlekedett ütemesen pöfögve-szuszogva a sötétben az éppen aktuális sün. Amikor a legelső kutyánk váratlanul hozzánk került, az első napon (csak az első napon!) a fa törzséhez kötöttük egy vastag spárga-pórázzal, hogy meg ne szökjön ijedtében.
A nagy cseresznyefát az elköltözésünk előtti évben kivágták, attól kezdve az egész kert megváltozott, már semmi sem volt a régi. Nélküle sivár, csupasz, élettelen lett az egész udvar, már a költözés is kevésbé fájt.