Emlékképek nyaralásokról

Nyaralásainkról már írtam néhányszor a saját blogomban és talán itt is, úgyhogy néha kénytelen leszek ismételni magam. Ezenkívül pedig elég nehéz a választás, melyik nyaralásról is írjak? 

Először is az első olyanról, amire  már emlékszem. Ötéves voltam és Anyu beutalót kapott Görömbölytapolcára (ma Miskolctapolca néven Miskolc városrésze). Azt tudom, hogy közvetlenül indulás előtt még itthon az udvaron sikerült akkorát esnem, hogy lejött a bőr mindkét térdemről, volt persze nagy sírás, rosszul indult a nyaralósdi, de aztán mégis jól sikerült. Az üdülőt valami régi villában rendezték be, közel volt a fürdő, strandoltunk, kirándultunk, az úton rengeteg vadszedret ettünk, és egyik este egy étterem kerthelyiségében vacsoráztunk, ahol nekem nagyon tetszett, hogy igazi cigányzene szólt prímással, cimbalmossal, ahogy kell, akkor láttam és hallottam ilyet életemben először.

Akkor még ilyen szerény volt a tapolcai fürdő

A nyitott ajtó a szobánk ajtaja

Két év múlva következett a diósjenői nyaralás. Egy néninél laktunk, parasztházban, a szobában a bolháktól szenvedtünk, én pedig az udvaron a libáktól, pontosabban a gúnártól, aki mindenáron meg akart csípni. Ja, és még egy mérges fekete kutya is volt, ámbár lehet, hogy csak én láttam mérgesnek, mindenesetre féltem tőle.

De a házon kívül minden nagyon jó volt: a sok barangolás hegyen-völgyön át, a Csóványos meghódítása, kirándulás Törökmezőre és a Dunakanyarba, a királyréti kisvasúttal Szokolyára, ahol a nagynéném lakott, élmény tehát  itt is volt bőven.

A szokolyai templomnál nagynénémmel

A második osztályt követő nyáron nyaraltunk először a Balatonnál, ez egy rendhagyó nyaralás volt, az biztos. Ugyanis sátoroztunk egy kölcsönkapott telken Fonyódligeten, mégpedig Apu egyik kollégájának családjával együtt, két katonai sátorban, meglehetősen nomád körülmények között. A vizet egy utcai nyomós kútról hordták az apukák, a főzés petrofóron történt, és a többi feltétel is igencsak kezdetleges volt.

Együtt laktunk és ettünk, mindig azt, amit az anyukák főztek a közös petrofóron, együtt strandoltunk, de kirándulni már külön-külön ment a két család. Azt hiszem, szinte egész nyaralás alatt jó strandidő lehetett, mert mindössze egy kirándulásra emlékszem, márpedig balatoni nyaralás idején kirándulás nálunk csak akkor jöhetett szóba, ha elromlott az idő és nem tudtunk fürödni. Tehát a két hét alatt alighanem az az egyetlen nap volt hűvösebb, amikor áthajóztunk Badacsonyba. Bazaltoszlopok, Kisfaludy-ház, egyebek, no meg  a hajóút, minden maga volt a csoda. 

Mellesleg ott a fonyódligeti szabadstrandon tanultam meg úszni, de azért az úszógumi - autókerék-belső, mi más? - kényelmesebb volt. Hogy honnan szerezhettük a két belsőt, fogalmam sincs. :)

Az óvodáskorú H. Csabit szívesen pátyolgattam

Komfort a sátrak közt, H. Ilonka néni éppen főz

A díszes társaság H. Pista bácsi kivételével, mert ő a fotós

1957 nyarán utazhattunk a bácskai rokonokhoz először. Addig csak a levelek jöttek-mentek, fényképekkel: Ágika egyévesen, háromévesen, családi kép hármunkról, ilyesmi. Időnként pedig érkeztek a bácskai nagymamától levélborítékban levél közé simítgatott ajándék selyemszalagok, piros, fehér, rózsaszín színekben, mert a masni volt akkor a divat. Nagy dolog volt tehát az utazás odaátra, végeérhetetlen  vonatút Kelebiáig, órákig elhúzódó várakozás a határnál a felforrósodott vonatban, aztán átszállás vagy Verbászon, vagy Szabadkán, ez minden évben változott, kipróbáltunk mindenféle csatlakozást, útvonalat, egyik rosszabb volt, mint a másik. 

Az első bácskai nyaralás volt a legemlékezetesebb, pedig akkor, kilencévesen csak egy töredékét fogtam

1957 július

fel a lényegnek. Tudtam addig is, hogy Apu miért nem láthatta '44 óta a családját és a szülőföldjét, de a határon való átutazás, a kerítés, az őrtornyok, ez akkor mind csak száraz tény, látvány volt nekem, a gyereknek. Akkor csak a szüleim megrendülését érzékeltem, amikor áthaladtunk a határon, aztán meg a családdal való első találkozás megrázó pillanatai vésődtek az emlékezetembe, de a lényeg csak évek múlva lett világossá a fejemben. Annyi, de annyi rétege volt ezeknek a bácskai utazásoknak, hogy azt meg sem próbálom megfogalmazni.

Megismerkedtem a nagynénikkel, nagybácsikkal, a két unokatestvéremmel, és persze nagymamámmal, aki addigra szinte teljesen elvesztette a látását, vagyis engem életben már sosem láthatott. Ez nagy szomorúság volt neki és mindannyiunknak. 

De azért nyaraltunk is. Kijártunk a Tiszára, kölcsönkért ladikkal mentünk át a másik, homokos partra, aztán estefelé vissza. Kisebbik unokatestvéremmel amellett, hogy rengeteget veszekedtünk, alapjában véve nagyon jól megértettük egymást és jókat játszottunk az udvaron vagy a belső, hűvös szobában a búboskemence padkáján, néha pedig kint a temetőben is, a kálváriadomb körül, meg nagyapám vasrácsos sírja mellett a vadvirágok közt. Ha éppen egyedül voltam, akkor az üvegajtós könyvszekrényből válogattam magamnak olvasnivalót, azzal elvoltam akármeddig. Némelyik olvasmány nem volt nekem való, de senki nem figyelt rám, így került a kezembe Cronin, Erdős Renée és hasonlók.

Sok ilyen nyaralás volt aztán a későbbi években, általában nyáron mentünk, de egyszer télen is töltöttünk ott pár napot. Talán szénszünet lehetett abban az évben, hogy Apu is és én is elszabadulhattam iskolaév alatt, de az biztos, hogy nagy hó volt Péterrévén és az utcabeli gyerekekkel szánkóztam kint a ház előtt.

Többször ismétlődő helyszín volt még Zamárdi felső. Nem Zamárdi, hanem kifejezetten Zamárdi felső, ahol  évekig nyaraltunk, hol vadidegenek házát vettük ki, hol összeismerkedtünk szomszéd, őslakos nénivel, akinél aztán a következő nyáron laktunk, hol pedig - és leggyakrabban ez történt - egy régi baráti családdal együtt töltöttünk el két-három hetet, előbb az ő fáskamraszerű, kátránypapírral szigetelt bódéjukban, majd pár év múlva az ő építés alatt álló házuk egyik szobájában. Tehát Zamárdi felső nekem úgy hozzátartozott tizenéves korom hangulatához, mint az álmodozások, a bőgések, az ok nélküli és érthetetlen hirtelen hangulatváltások - a serdülőkorom télen Rákosligeten zajlott, nyáron meg Zamárdi felsőn.
Az a beépítetlen, gazos terület, amin akkoriban átgázoltunk, hogy a szemközti Sellő étteremből áthozzuk az ebédet, szóval azt a területet ma Jegenye térnek hívják, félig beépítették, a Sellő étteremnek pedig híre-hamva sincs, amikor pár éve ott jártam, azt se tudtam kitalálni, vajon melyik ház helyén lehetett. Az utcáknak egész más már a nevük, ezért csak sejtem, hogy a Dessewffy utca lehetett annak idején a Zalka Máté utca, de nem vagyok biztos benne, meg aztán úgy láttam, a parttal párhuzamos utcák eggyel többen vannak, vagyis feltölthettek pár méternyit a tóból és oda is került egy utca. Így aztán hiába tudom, hogy mi a legelső utcában laktunk és onnan a partig már csak fű volt és nádas, ma már ugyanaz az utca jóval beljebb esik.
Oláhék rendszeresen kiadták ezt a nyaralót, többek közt nekünk is. Félköríves terasza volt, zsalugáteres ablakai,  az előkertben pedig néhány kerti törpe állott, melyekre azt a használati utasítást kaptuk, hogy ha eső, zivatar jön, eme dísztárgyakat feltétlenül szíveskedjünk betenni a ház mögött lévő garázsba. Tehát mint szófogadó bérlők, mi bizony minden vihar közeledtére fejvesztve menekítettük a fertelmesen randa törpéket és miközben a festett műtárgyakkal a kezünkben rohangáltunk az előkert és a garázs közt, hahotázva röhögtünk és a figurákat egymás közt csak öcsikéknek neveztük.

De Zamárdi felsővel először  nem is Oláhék víkendházában  ismerkedtünk meg, hanem attól pár méternyire, egy baráti család vityillójában. Tényleg vityilló volt, deszkákból épített nagy kamra, melyet kátránypapírral borított lapos tető fedett, viszont volt benne két helyiség, úgyhogy előfordult, hogy a háziakkal egy időben nyaraltunk ebben a házikóban. Tán mondanom se kell, hogy a komfort itt sem volt eltúlozva, de azért ilyen egyszerű körülmények közt is igen szép napokat lehetett eltölteni.

Nos, ő volt az a bizonyos vityilló:

Zamárdi felsőn a hét bizonyos napján megjelent a mézespuszedlis ember, biciklire szerelt tákolmányon hozta a puszedliket. Papírzacskóba kimérve árulta, ha meghallottuk a csengetést, máris szaladtam és vásároltam annyit, amennyivel otthon megbíztak.

Nem emlékszem, Oláhéknak volt-e csónakjuk, vagy valaki mástól kértük kölcsön, de gyakran csónakáztunk is. A csónak komoly kétevezős volt, amit sokkal egyszerűbb kezelni, mint az egyevezős tiszai ladikot, mert ennél a Matulabácsi-féle lapjával húz, élivel kormányoz szabály sem köti az embert, úgyhogy a tiszai ladik után ezt gyerekjáték volt hajtanom. És persze ezeken a nyarakon is elromlott néha az idő, olyankor következtek a kirándulások, Szántódra vonattal vagy busszal, aztán át a komppal Tihanyba, vagy egyenesen Siófokról hajóval Füredre, minden nyáron más megoldást választottunk. Füredről Arácson áthaladva többször is meglátogattuk  a Koloska-völgyet, ami akkor még csak egy csörgedező forrást és egyszerűen kialakított pihenőhelyet jelentett, no meg persze érintetlen erdőt, tisztást, csöndet, és Rúzsa István erdőőr kicsi menedékházacskáját.

Szóval, elmondhatom, hogy voltak nyaralások, sokféle, sok helyen, és maradtak belőlük emlékek, sok-sok szép emlék.