2012. december 28., péntek

Évértékelés, több szálon

Megkísérlem, hogy első, mindvégig életvitelszerűen együtt töltött évünkről egy kis összefoglalót adjak - a magam módján. Mert az utóbbi években az utazásaim töltötték ki a szabadidőmet, a blogom is arról szólt sokáig, hogy mindenféle irodákkal hol itt, hol ott fordultam meg városnézni, tájban gyönyörködni, sört inni, ezekről beszámolni, írásban és képekben egyaránt. Valahogy nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez másoknak is kedves volt, s hogy esetleg van, aki várja is a hasonló beszámolóimat. Nos, ez IS van benne.
Igaz, az úti beszámolók leginkább a nyavalygo.freeblog.hu cím alatt találhatók, míg a fotók a picasaweb.google.com/stali0812 nevű képtárban, de ezzel aligha mondok újat, hiszen legtöbbünk a freeblogról ismerős. És, ha sikerrel járok, a megtervezett évértékelésem is átkerül ide.(Nem volt hajlandó a szépen egymás mellé - ugyanazon a lapon egyik hasáb a programjainkról, a másik a váratlan programokról) szerkesztett dokumentumot idetenni, brühühü, pedig olyan csinosra sikerült! Csakis egymás alatt hajlandó kezelni, hát akkor marad így. Végül is: olvasható.)


A programjainkról

Kétlakiságunk következtében a január is úgy telt, hol itt, hol ott vagyunk otthon.
Persze az én utazóördögöm kísértése folyamatos, tehát év elején befizettünk egy Prágára, júniusi esedékességgel. Az már végül nem rajtunk múlott (bár az az igazság, nekünk kellett volna visszamondanunk, de az Iroda mondta le az utolsó napokban), hogy idén nem jutottunk el a vágyott Valdstejn-kertbe a Naggyal.
A soproni 2x1 hét idén májusra és októberre esett, ezeket tudtuk, meg azt is, hogy április végén Balatonfüreden az Annabellát nélkülünk ki sem nyitják. Hát rajtunk ne múljon! De előbb a tesómat elkísértük a Mátrába, ahol ő síelt, mi meg csak jól éreztük magunkat.
Ami igazán nagy program volt és ahová nagyon vártak minket: a gyerekek-unokák meglátogatása Paros szigetén. Meleg nyár volt Görögországban is, és mi nagyon jól éreztük magunkat a lemenőkkel.
Néhány hirtelen ötlettől vezérelt egynapos kirándulgatáson túl még tettünk egy 3 napos wellness kitérőt is, emígy az év vége táján, Cserkeszőlőre. Mert még ott sem jártam. Idénre nem tudok további utazási tervünkről, de ugye, ezt nálunk sosem lehet tudni. És ma még csak 28-a van.

A váratlan programhalmazról

Januárban elmentem tüdőszűrőre, februárban megkaptam a visszarendelő levélkét, márciusban elkészült az a CT, aminek alapján bizonyossá vált, hogy ezt kezelni, de leginkább  részletesen vizsgálgatni fogják a közeljövőben.
Áprilisban már be is utaltak kivizsgálásra, és hogy ne kelljen elválnunk egymástól, Éndrágám a lakáscímére vett. Immár hivatalból kétlaki vagyok, melynek következtében a sokkal emberibb közegben élvezhetem az egészségügy bonyodalmait. Szemérmes tumorom a májusi biopsziából nem volt hajlandó kitekinteni, ezért júniusban elvágták a torkomat és belenéztek egy nyirokcsomóba. Melynek elemzése szépen megmutatta az áttétet. Ezt az ifjú, ám neves osztályvezető főorvos olyan meleg mosollyal közölte velem, hogy megijedni sem tudtam. Ahogyan megijednem nem is kellett, hiszen visszairányított a beküldő intézethez.
Ahol a legemberségesebb személyzettel és egy tüneményes doktornővel kerültem kapcsolatba. Aki pontosan tudta, hogy mennyire fontos nekünk a görögországi látogatás, és elővéve a naptárját, gyorsan összeállította a kezelésem menetrendjét.
Mellékhatások még vannak, de kezelést már nem kapok. Nem romlok, sőt!

Anyakönyvi hírek

Megígérem, nem lesz sok. Nyáron meghalt a gyerekeim apja. Temetése épp azon a napon volt, amikor Prágába indultunk volna, ha az Iroda nem mondja le az utat. A sors keze.
December elején a kisebbik gyerekem férjhez ment. Immár hatósági aktus keretében, amit éveken át elutasított, bár lánykérésben korábban sem volt hiány.

Évzáró kirándulás terve

Ma még 2012. decembere van, na, hová megyünk? Gyanítom, ebéd után átnézünk Kiskunfélegyházára, hogy ne folyton csak átutazzunk ezen a szép kis városon. Úgy tűnik, hideg, ám napos idő lesz. Viszek fényképezőgépet, aztán meglátjuk, mit lát a masina.

2012. december 27., csütörtök

2012. december 23., vasárnap



Kedves játszótársak és kedves olvasók! Boldog karácsonyt mindenkinek!

2012. december 22., szombat

Kezdődik a komoly élet

1954-ről ilyenek jutnak eszembe, hogy Csóványos, Diósjenő, Szokolya, és persze az iskola, mivel abban az évben lettem hatéves.

1954, valahol a Börzsönyben
A Csóványos egy hegy, a Börzsöny legmagasabb csúcsa, ahol abban az évben jártam először és mindeddig utoljára. Akkor, az iskolakezdésem előtti utolsó nyáron Diósjenőn nyaraltunk egy parasztházban. A néni, akié a ház volt, kecskéket tartott, akiknek a tejét nem szerettem, hiába mondták, hogy egészséges, valamint mérges, ugatós, fekete kutyát is tartott, akitől nagyon féltem, sőt libák is voltak az udvaron, akik közül a gúnár folyton meg akart csípni, ezen kívül pedig a szobában, amit némi pénzért kiadott nekünk, rengeteg bolha garázdálkodott és keserítette meg éjszakáinkat. De ettől függetlenül szép nyaralásunk volt. A falu másik felében nyaraltak a barátnőmék, B. Mariék: János bácsi, Mimi néni és a három gyerek, Mimi, Mari és Janika. Időnként találkoztunk velük és együtt jártunk kirándulni, így például a Csóványosra is velük indultunk. Útközben rengeteg élmény ért bennünket, többek között egy erdei tisztáson találtunk egy emléktáblát, amely arról emlékezett meg, hogy azon a helyen ejtett el valaki valamikor egy kapitális szarvasbikát. A két apuka persze rögtön magyarázhatta is nekünk, serdületleneknek, mi az, hogy kapitális (tudtak magyarázni, lévén, hogy tanár volt mindkettő). Aztán tovább menvén, ahogy emlékszem, mi, gyerekek már elég türelmetlenek voltunk, és akkor apám versenyt hirdetett: ki lesz közülünk az a szemfüles, aki legelőször meglátja a Csóványost? Szemfüles, kóstolgattuk ezt a szót, egyből ki volt adva a feladat és a cél, újult erővel baktattunk tovább, mind a négyen elsőnek akartuk meglátni a hegyet, főleg azért, hogy mi legyünk a szemfülesek! A Csóványost végül elsőként Mari látta meg, amit nagy örvendezéssel így kommentált: "én vagyok a fülszemes!


A diósjenői nyaralás idején - ha nem is a Csóványos tetején ülünk, de valahol arrafelé,  távolban pedig a még érintetlen Dunakanyar


A diósjenői nyaralás alatt Kismaros érintésével a királyréti kisvasúttal mentünk át látogatóba Szokolyára, a nagynénémhez, aki akkor kántorként szolgált ott, igaz, nem régóta, mert az előző évben szabadult a kalocsai női börtönből. Nagynéném ugyanis kalocsai iskolanővér volt és két évre ítélték a Grősz-perben.
Itt a képen a szokolyai kicsi templom  tövében örvendezünk a viszontlátásnak Anyuval hármasban.



Abban az évben már tudtam olvasni, nagyapámnak és a Szabad Népnek köszönhetően. Nem jártam óvodába,  a nagyszüleim vigyáztak rám napközben, Nagypapa pedig a Szabad Népet járatta és első betűtől az utolsóig ki is olvasta. Én meg kérdezgettem az újság betűiről, ez mi, az mi, aztán hamarosan észrevették, hogy már nem kérdezek, hanem olvasok, ami éppen adódik, újságot  és  mesekönyvet is. 

A nyárnak vége lett és végre elkezdődött az iskola, már nagyon vártam. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy akkoriban nem volt semmiféle különleges cirkusz, körítés, alkalmassági vizsgálatok, meg  lelkizés, hogy bírja-e majd a gyerek az iskolát, jaj-jaj de borzasztó, hogy már ekkora és mi lesz a mi kicsi lányunkkal - hatéves, oszt' jónapot, az az élet rendje, hogy tanulni kell. Persze nyilván az én szüleim is féltettek, de nálunk nem volt az iskola sosem valami mumusnak feltüntetve, amit normális gyerek csak utálhat.  
Az évnyitóra nem emlékszem, pedig biztosan volt az is, de az első nap élénken megmaradt az emlékezetemben. Anyu vitt el az iskolába, egészen az osztály nyitott ajtajáig, én pedig beléptem. És akkor balkéz felől, az utolsó padsorból kiaraszolt egy világoskék kardigános szőke kislány és azt mondta, gyere, ülj ide mellém. Így "választott ki" engem H. Erzsi, akivel azonnal barátságba keveredtünk és ez ma is tart  (neki azóta öt gyermeke és a jelenlegi adatok szerint tizenöt unokája van). 
Ami pedig az olvasást illeti, azzal rögtön az elején gondjaim támadtak - pontosabban nem is nekem, hanem Gizi néninek, első tanítónénimnek. Merthogy persze szótagolni, na azt nem tudtam, hanem olvastam folyékonyan, ahogy a Szabad Népből tanultam. Úgyhogy az első szülői értekezleten Gizi néni  kifejezetten könyörgött Anyunak, hogy ugyan gyakorolják már velem otthon a szótagolva olvasást, mert az sehogy se megy. Valahogyan aztán ez is megoldódott, sikerült rávenni engem a szótagolásra, teljes volt a boldogság, szerettem iskolába járni, jó tanuló voltam, és máig emlékszem a csuda kis sormintákra, amiket az első hetekben-hónapokban rajzolgattunk, azokat nagyon élveztem. 
Az elsős osztályképünk ugyan valószínűleg már a következő tavaszon készült, dehát pontosan ilyenek voltunk mi 1954 őszén is, az biztos.

Középen Gizi néni, aki 2010-ben kapott vasdiplomát, vagyis akkor volt 70 éve, hogy tanítói diplomát szerzett

2012. december 17., hétfő

Mire is jó ez a blog?

Keresgéltem a fényképes kisbőröndben, hátha találok valami 54-es képet, bár kevés reménnyel, mert a régi képeken alig van évszám. Mégis ráakadtam egy olyanra, amelyik valahogy eddig még sose került a kezembe. Dátum is van rajta, emlékidéző sorok is.

Utánanéztem a neten és a következő híradást találtam:
A Duna magyarországi szakaszán 1954 júliusában áradás kezdődött. A legveszélyesebb helyzet a Szigetközben alakult ki, ahol július 8-án elrendelték a legmagasabb fokú készültséget. Július 15-én és 16-án azonban Ásványrárónál, Kisbodaknál és Dunakilitinél átszakadt a gát, és 550 millió köbméter víz zúdult ki a folyóból, elöntve a Szigetköz jelentős részét. Július 20-án Győr-Révfalut is elöntötte a víz.

A dunai árhullám az addig mért legnagyobb volt, azt megelőzően 1899-ben volt a legmagasabb a vízszint. Az 1954. évi áradás következtében majdnem 1400 épület összedőlt és kétezernél több ház megrongálódott. Az árhullám július végén vonult le, ezután a károk helyreállítása 380 millió forintba került.

A képen édesapám látható (ó, de fiatalon!), amint a gátat építi. Talán a Szigetközben, de valószínűbb, hogy lejjebb a Dunán, hiszen az az árhullám végighömpölygött lefelé is. Akkoriban ő a Ganz Vagongyárban dolgozott, és amilyennek ismertem, biztos vagyok benne, hogy önként jelentkezett a védekezésbe. A kép hátoldalán anyu kézírása, a sorok között megbújik az aggódás, büszkeség, szeretet.
Egy pillanata az életüknek - még nélkülem.

A másik kép az év sokkal nyugodtabb időszakában készült. Édesapám szeretett és jó szemmel tudott is fényképezni. A fénykép  hű lenyomata az akkori kornak, és beleillik a mostani téli estéinkbe is. Mégiscsak itt vannak velünk...

2012. december 15., szombat

54?

rossz vagyok évszámokkal és eseményekkel, az összekapcsolásukkal, segédeszköz nélkül nem megy a felidézés... márpedig '54-ben még nem vezettem se előjegyzési naptárt , sem pedig naplót, sőt fényképeim se nagyon vannak abból az időből, aminek a hátlapjára irt dátumba belekapaszkodhatnék... csak azt tudom, hogy 11 éves vagyok (mert a születési évem tudása: 1943 , azért (még:) fix, és nyilván általános iskolába jártam, méghozzá még a  Szegedi utcaiba, ahova első óta, s majd csak jövőre mentem át egy másikba (aminek a történetét viszont már megirtam...mivel elég mély nyomot hagyott bennem , ide is másolom (egy részletet):
... " 
Sohase felejtem el azt, amikor az általános iskolai igazgatónőm lekiabált, magából kikelve, még a karomat is rángatva vont kérdőre, az őszi nagyünnepeink után, amikor nem mentem iskolába, hogy hogy képzelem én azt, hogy fogom magam, és nem jövök iskolába, hanem templomba!?! Mi lenne, ha mindenki így gondolkodna, és… gondoltam magamban, de szólni persze nem mertem, hogy  hiszen a többiek nem is jönnek karácsonykor meg újévkor iskolába, mert olyankor az zárva van, én olyan boldogan mentem egyszer egy évben – dehogy is a lógás miatt, én szerettem iskolába járni, kitűnően tanultam- de tényleg ünnepelni a zsinagógába. A legszebb kék fehér csipkebetétes ruhámat adta rám anyukám, - illett gyönyörű, mesebeli zsinagógánk színeihez: a kék kupolához, az aranyló csillagokkal - fehér, ropogós masnit kötött a hajamba, s szál virágot a kezembe. Amit aztán elhelyezhettem az előcsarnokban a mártírok emléktáblája alatt, annak az oszlopnak az alján, ahol apukám nevét ki tudtam betűzni. Amikor mazkír volt, bent maradhattam én is, nem kellett kimennem, megszakítva a zsinagógában tartózkodást, mint azoknak, akiknek mindkét szülője él. (nem lehettek sokan!)  Kántorunk, Schulmann bácsi, akihez talmud torára is jártunk egy páran, s ott megtanultuk a héber alef bét, és a legfontosabb imákat, zokogva és zokogtatva  imádkozott-énekelt, csupa fájdalom reszketett a hangjában, az egész hitközség nevében szinte, amikor a mártírok neveit, hosszú-hosszú névsort, felolvasta, volt egy hely , ahol csendben maradt,  a könnyektől nem tudta hangosan kimondani a gyermekei és felesége neveit, akik Auschwitzban odavesztek. De mindenki tudta és gyászolta ezt a beszédes csendet.  Amikor meg apukám nevét hallottam a névsorban, már tudtam előre persze (Gombó után következett Gonda Károly), előre izgultam, hogy minél jobban átélhessem ezt a nagy pillanatot, amikor rá emlékezünk, és úgy éreztem, hogy ez különösképp nekem szól, mintha hangosabban is szólt volna, bele egyenesen a szívembe. A neve a márványon, meg kántorunk szájából hallva – ez volt számomra ő, a lehetőség a ráemlékezésre. – És még ezt is el akarta venni tőlem ez az igazgatónő?
 
Többször eszembe jutott ez az eset, kislányomnak is el-elmeséltem, ő nehezen tudta megérteni, hogy hogy is őriztem-őrzöm a tüskét ilyen hosszan és múlhatatlanul, mígnem az eset után fél évszázaddal, pár sor kíséretében, váratlanul, kaptam egy írásfélét egykori osztálytársamtól, amiből kiderült, hogy ő se tudta elfelejteni, azóta se. Pedig nem vele történt , és mégis....  Ő így emlékezett:  
 
  „Igen ötven év távlatából még mindig nem tudom elfelejteni a fájdalmat, a dühöt, a döbbenetet azért, ami érte az Osztálytársamat, padtársamat és Barátnőmet./ Katolikusnak neveltek . Betegségem révén apáca, Olga nővér, otthon oktatott, és az iskolában vizsgáztam. A református, görögkatolikus, luteránus vallásokkal is otthon voltam, a szüleimtől és nagyszüleimtől tudtam, ezekkel tisztában kell lenni – Ők mondták: Illik ismerni és tiszteletben tartaniSok-sok ismeretet szedtem össze 12-13 éves fejemmel. A zsidókról talán kevesebbet. Talán a háború kegyetlensége miatt. Tudtam, vannak nagy ünnepeik, étkezési szokásaik, és ezt szigorúan betartják. Elfogadtam, tiszteletben tartottam./
Soha nem találkoztam ekkora gyűlölettel, ami akkor történt az iskolában. Juli, a padtársam szombaton nem jött iskolába.* ( *Szombatra eshetett abban az évben  ros hasono, egyébként a szombatot nem tartottuk, és természetesen iskolába is jártam szombaton amúgy) – akkor még volt szombaton is tanítás)
Következett a hétfő, az egészségtant, mert az akkor még tantárgy volt, az Igazgató tartotta. Bejött az órára és Julival kezdte. Állj fel, engem nem érdekel, hogy te zsidó vagy. Ez iskola, itt nincs vallás, nem érdekel, ha te nem foghatsz kezedbe ceruzát. Azt csinálsz, amit mondunk. Ezeket, és nem is tudom felsorolni miket kiabált, ordította magából kifordulva. Juli csak állt, az osztályban döbbent csend. Én ezt soha nem tudom elfelejteni, úgy éreztem, engem is megaláztak.Juli arcát nem lehet elfelejteni, hisz gyerekek voltunk. Lányiskola, orosz tagozat, kiemelt, jótanuló gyerekek jártak ide, de egy hét múlva nem volt padtársam. Édesanyja, aki egyedül nevelte, átíratta másik iskolába.Igen, a rémület mai napig megmaradt, talán Juli érzi legjobban. A mai napig nem tudok, ha találkozunk, feloldódni mellette. Bűnösnek érzem magam, mert nem tudtam megvédeni.Engem is bántottak, megaláztak. Gyerekek voltunk.”  
Megdöbbentett, felkavart ez a levél. Egyrészt az, hogy osztálytársamban ilyen mély, empatikus érzéseket váltott ki az eset, s ilyen maradandóan. De talán leginkább az – ami az én emlékeimből ugyancsak hiányzott, akárcsak az álmokból: a saját magam – kívülről - láttatása. Hogy csak álltam, szótlanul. Hogy nem tudtam megvédeni magam. (Hogy is védhetett volna meg akkor más!) És ez az egész talán – kicsiben - mutatja mindazt, ami megtörténhetett velünk? Hogy nem tudtuk megvédeni magunkat, hogy mehettünk, szófogadó birkaként a marhavagonokba, a vágóghídra  pár évvel korábban!. Ez is az, amit erre pont 40 évre születő lányom, ugyancsak nem képes elfogadni. Utólag már én sem…. Persze, másfél évesen, mit lehet tenni… meg akár 10-12 évesen…mint „szót fogadni”, tűrni a megaláztatást…soha be nem hegedő sebeket gyűjtve…
Anyám már nem tűrte. Tényleg átíratott. Csak akkor még nem tudta, hogy csöbörből vödörbe…"

...és azért kikeresek egy kb 54-es fotót, egy karácsonyi vállalati ünnepségről, anyu munkahelyén (azt hiszem, inkább télapó ünnepségnek hivták akkoriban... (elég elgyötörtnek látszunk a képen)


(anyu rengeteget dolgozott, a Csongrádmegyei Vendéglátóipari Vállalatnál volt adminisztrátor (blokkbontó? bérszámfejtő? könyvelő? azt hiszem is-is, rengeteget dodgozott, az irodán, túlórázott is), és a hely jellegénél fogva nem számitott az se ha ünnepnap van, vagy hogy éjjel-e... nem egyszer..."leltároztak" is...  "kiváló dolgozó" volt , 640 Ft volt a fizetése... emlékszem. Akármennyit is ért (nem olyan túl sokat, még ha 50 fillér is volt egy gömb fagyi és 40 egy kifli)  - nagyon megdolgozott érte. És nem volt könnyű életünk. De jó visszagondolni mégis... de mennyire... azokra az időkre (is)... igenis!

mégha voltak is benne szomorúságok.. lásd fent

igen - s tán még a szomorúságokra is jó visszagondolni.... furcsa az ember, furcsa az élet... mindent másképp )ís) látunk, "mire megvénülünk..."... :)

2012. december 12., szerda

Az iskola kezdete

   1954-ben lettem első osztályos. Már 53-ban kellett volna, de mivel október közepi voltam, nem vettek fel szeptember elsejével... Anya persze kapott az alkalmon, hogy még egy évig a szárnyai alatt melengethet: amúgy is olyan "poszka" voltam... 
   Ha jól emlékszem, apa, mint tartalékos hadnagy, egyenruhában jött az évnyitóra, s én rettentő büszke voltam rá: a tányérsapkára, a kivikszolt csizmára... Akkoriban hívták be hónapokra: a hangulat megenyhült Tito, a "láncos kutya" irányában (valahogy megmaradt bennem ez a korabeli propaganda-kifejezés), és a korábban telepített aknákat kellett nekik a jugoszláv határon felszedni... Szörnyű dolgokat mesélt félszavakban: a szöges végű botot, amivel a földbe kellett szúrni, remélve, hogy nem az akna érzékeny pontját érinti; az óvatos kibontást, szétszerelést, a levágott végtagokat, esetleg a darabokra szakadt katonákat, akikről egyébként tilos volt beszélni... Néha elkaphattam a könnyeit is visszainduláskor: vajon találkozunk-e még?...
   Hozott egy szép kis hátitáskát, színes bőrdarabkákból összevarott kis téglalapokból állt: emlékszem a bőr új-szagára, mennyit símogattam, álmodoztam a sokszínű, mégis harmonikus egyveleget képező árnyalatok felett, s úgy sajnáltam, amikor évek múlva másik táska kellett, mert kinőttem... 
   Az osztályban mindjárt a jó tanulók közé számítottam, pedig sose szerettem magamat az előtérbe tolni... Az írást-olvasást élveztem tanulni: a betűket rajzolni kellett. Az olvasókönyvre is emlékszem: a szavak szótagokra voltak eleinte bontva, s világosan megmaradt bennem az érzés, ami elfogott, amikor a betűket "összeragasztva" próbáltam elolvasni... De micsoda fenséges érzés volt, amikor önállóan is elboldogultam egy könyvvel! Sőt, már ujjammal se kellett a sorokat követni! A következő állomás meg az volt, amikor már hang nélkül is ment az olvasás...

2012. december 8., szombat

Találkozásom Ihtianderrel



Onnan tudom, hogy 1954-nél később nem történhetett az emlékezetes eset, amit most mindjárt elmesélek, mert ebben az évben végeztem el a nyolcadikat, és utoljára jártam egy osztályba Ch.Marikával. Nyáron a strandon találkoztunk össze, együtt jöttünk el, út közben megemlítette, milyen érdekes könyvet olvas: A kétéltű embert. Persze, hazakísértem, hogy legalább belenézzek a könyvébe. Igen, ottragadtam. Ők már ebédeltek,  kiültem a körfolyosóra Ihtianderrel meg a kagylókürttel összetoborzott delfinekkel, a tudóssal, aki fiaként szerette és irányította az imádnivalóan daliás termetű fiút, a babonás halászokkal és a titokzatosan lebegő tengermélyi világgal, ahonnan sehogyan sem lehetett elszakadni. Mire kiolvastam a könyvet, bőven délután lett.

Otthon iszonyú patália fogadott. Anyu dühöngött, mi történhetett reggel óta a Tiszán, apánkat küldte utánam, hogy mondassa be a strandon a hangosbemondóba, hogy keresnek. Én még alig szakadtam ki az álomvilágból, biztosan nagyon meggyőző lehetett, ahogy előadtam, mit olvastam, mert valahogy abbahagyódott a szemrehányás, és anyu bezárkózott a hálószobába.
A nyár eltelt, naponta történt valami izgalmas, többnyire a könyvekben. Rákaptam a sci-fire. Anyu iskolai könyvtárába járt egy folyóirat, azt hiszem, Univerzum volt a neve, ügyeleti napokon olvashattam a folytatásokban megjelent fantasztikus elbeszéléseket. Anyu, hogy mindig maga mellett tudhatott, megenyhült irántam. Ősszel a gimi első osztályába lépve némi ünnepélyességgel adta tudtomra, hogy ő is abba a gimnáziumba járt. Szerencsére nem volt nehéz megbecsülni magam, mert minden tárgyból jó voltam, a mumus matematika pedig csudálatosképpen jól ment. Algebrát tanultunk, hála Istennek, nem kellett számolni.
Mióta majdnem jótanuló lettem, többször kaptam kölcsön a nagynénim biciklijét, kimehettem vele a Mars térre tekerni.
A piac szemetét  a Köztisztasági munkásai takarították, nem vették jó néven, hogy cél nélkül karikázunk a szeméthalmok között. Egy fiú jött mögöttem, hol közelebbről, hol távolabbról sziszegett. Idegesített az is, hogy nem ért le a lábam, és billegve hajtottam. Amikor elértem a kellő sebességet, kicsit föltámaszkodtam az ülésre, aztán megint tekertem. A fiú, akit látásból ismertem, és messze nem úgy nézett ki, mint Ihtiander, makacsul követett. Ahányszor mellém ért,  halkan  suttogta, hogy: -Kislány!  

2012. december 7., péntek

… valami Gorgovic


Elsőben kitűnőre végeztem, másodikban, 1954-ben rontottam négyes átlagra. Azóta 58 év telt el, ha jól számoltam. Nem az általános bizonyítványomra nem kíváncsi senki, hanem a gimisre és a főiskolai diplomámra sem. Az utóbb befejezett tanfolyamokra sem. De nemcsak más nem kíváncsi rájuk, hanem magam se. Kit érdekel, hogy egy nyugdíjasnak anno dacumál milyen eredményei voltak, hány UV-ja volt később? Esetleg unokáit, akik le akarják buktatni, mint szegény öreganyámat, akinek láttam a bizonyítványait. Elég szerény eredményekkel dicsekedhetett. Utóbb emlékezetében egészen más élt. Amikor lány unokái hazahozták a vegyes képet mutató saját bizonyítványukat, megjegyezte: – Lányok, én gyerekkoromban mindig tiszta kitűnő voltam.
Mire az uncsik rákérdeztek:
– És mi lett belőled?
– Hát mi lett volna? Nagymama.
Az unokák se hagyták magukat:  – … ha nagymama lettél, akkor egyáltalán minek tanultál?     
Nagyi fejcsóválós válasza kb. ez volt:
– Ezek a mai kölykök…
1954-ben füzeteinken (a címke alatt állt)? „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”  „Jó tanulással ötéves tervünk teljesítéséért!” és „A tanulás fegyver az imperializmus ellen!”
Nekem már akkor volt iskolai takarékkönyvem. A legkisebb címletű bélyegen (50 fillér) egy szépséges hangya szorgoskodott. A gyűjtőlap végén képek illusztrálták, ha heti ekkora összeget takarítasz meg, év végén mit vásárolhatsz belőle. Emlékszem heti 20 Ft kellett volna egy kerékpár vételéhez. De hát hol volt heti 20 Ft-om. Abban az évben öten voltunk testvérek, s apánk egy keresetéből éltünk. Azt gondolom, hogy mint a legtöbb gyerek, gondtalanul éltünk. Időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsük, miért aggódnak a felnőttek.
Sokat tudnék még mesélni erről az évről, legyen most elég annyi, hogy kb. 20 m-es betonjárda szolgált a házhoz két oldalán kerttel. Húsz métert kellett megtennie annak, aki az estikével szegélyezett betonon végigment.
Pl. a postásnak.
A postás pedig mindennap megérkezett, mert sokan lakták a házat. Ha a megtett út felénél elkiáltotta magát, hogy levele van valami… Gyor ,Györ, már mentünk: Miénk a levél. Postásunk alighanem diszlexiás volt. Mire kisilabizálta nevünket, már ott voltunk, hogy átvegyük tőle. Mert hát micsoda egy név az a Gyorgyovich?
Tényleg , micsoda?    

Szilveszter, 54.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörűségesen szép, kecses és cserfes, eleinte szőke, majd gesztenyeszín selymes hajú, meleg-barna szemű kislányka, úgy hívták, hogy Cilike. (mint abban a réges-régi sorozatban a főszereplőt.) Ez a kis pici Cilike kisgyermekkorában elhatározta: ő bizony feleségül megy a Jancsihoz. A Jancsi igazi nagyfiú volt már, a nála majd 10 évvel idősebb bátyjának, Lacinak életreszólón a jóbarátja, iskolatársa. Okos volt és szegény, de tele lélekbeli és észbeli gazdagsággal, tele humorral, játékos kedvvel. Lacival sokat beszélgettek, tanultak együtt. Az a kis "béka", a Cili meg mindig láb alatt sertepertélt.
Így ment volna ez sokáig, ha közben a kislány fel nem nőtt volna, karcsú, bájos és kacér lánnyá nem cseperedett volna, s a kis hebrencs Ciliből egyszercsak Cilus lett, minden fiatalember vágyálma. Jutott is minden ujjára pár hódoló, bolondította is őket, szegényeket eleget. Udvarolt neki minden valamirevaló fiú a városban, kísérgetni a buszhoz nagy kegy volt a szerencsésebbjének. Jöttek bálok is, nevezetessé is vált az egyik nagyon. Talán ott táncolt először Jancsival. Mert hogy hogy nem, meglátta ő is, hogy jé, ez már nem az a kis fruska, akit olyan nehéz volt lerázni, mikor épp a világmegváltáson törték a fejüket Lacival, vagy verseltek, filozofáltak és afééle igazán komoly dolgokról folyt az eszmecsere.
S hogy szavamat ne is fűzzem már túl sokáig, nagyot ugrok előre az időben, tán egy évet is. Egy évet, amiben aztán volt minden, ami egy szép szerelem "tartozéka",  hogy csak néhányat említsünk: nagy kirándulás a Mecsekben, a feledhetetlen óbányai úttal, meglepetés eljegyzés bőröndökbe rejtett rengeteg virággal, a szigorú anya kétségbeesése, levelezések és tervezgetések.
S aztán eljött az 1954-es év szilvesztere. A fiatalok, immár a jegyespár, az érettségi előtt álló menyasszony és az ország egyik legfiatalabb laborfőorvos vőlegénye ebéd előtt még elindult egyet sétálni. Ragyogó téli napsütésben, talp alatt ropogó hóban, a falu főutcáján végig.
De egyszercsak felszálltak a buszra, s meg sem álltak a városig, ott is a székesegyházba igyekeztek azonnal.
Mert fél egykor volt az esküvőjük. Szökésben persze, de összeköttetett, amit már a kis Cilike gyermekkorában "előre" sejtett, s tudott:)
Eddig ez az igaz mese, aki nem hiszi, járjon utána.
Talán még írásos dokumentum is szolgál bizonyítékul. Mert vagy 30 éven át a szilveszterek nem múltak el olyan, asztalra, virág vagy pezsgő mellé kitett írás nélkül,  a legendás távirat szövegével:
"Corpus Christi fél 1-kor. Mayer'  Ezt küldte rejtjeles üzenetként P.városából a messzi F-ra Anyám Apámnak az esküvőjük idejéről, helyéről az eskető pap nevével...

2012. december 6., csütörtök

Kisiskolásként

Ebben az éven kaptam meg az elsős bizonyítványomat. Anyám enyhén szólva elkeseredetten vette tudomásul, hogy a szépírásomat bizony nem tekintették oly nagyszerűnek, mint a többi tárgyban tanúsított lelkesedésem eredményét.
És ebben a tanévben, még elsősként komoly trauma ért, amit azóta sem hevertem ki, úgy gondolom. Kinevettek, kicsúfoltak. Mert teljes szívvel és oda sem figyelve leanyuztam szeretett Tanítónéninket. Hiszen hasonló tiszteletet és szeretetet váltott ki bennem, az iskola meg oly otthonos volt számomra! Látjátok, eltettem a raktárba, mégis, itt van, elől. Sosem fogom elfelejteni a leforrázottságomat, a megszégyenülésemet. Talán ez is hozta magával, hogy amint azt érzem, megbántódhatom, kihátrálok. Nem, nem veszem föl a kesztyűt. Vitatkozni nagyon szeretek, de nem érzelmekről. Ahogyan ízlésekről is felesleges.
A másodikos évkezdéstől már csupa jó emlékem maradt.
Elsőben év végén tudomásul vettem (nem esett jól, az igaz, bár nem mondták, hogy ügyetlen vagyok és ez az oka annak, hogy nem táncolok a többiekkel), hogy nincs babos szoknyám, ami szépen pörögne és így kimaradok az évzárónak ebből a műsorszámából. Mondtam verset, nagy kunszt! Azt szépen csináltam. És azzal elégedett lehettem. Ahogyan akkor is, ahogyan máig is igyekszem megtalálni azt, ami örömet ad.
Na igen. És ennek az évnek a karácsonyán kaptam meg az alvós babámat! Évekig dajkáltam, víz nélkül fürdettem, szeretgettem a pólyásomat. Korábban csak tanítottam a játékaimat, de EZT a babát babusgattam.

2012. december 5., szerda

Még előttem...

1954-ben nem hogy én nem voltam, de a szüleim sem ismerték még egymást. Néha eszembe jut, hogy milyen véletlen, hogy egyáltalán mi vagyunk, mert ha más párt választ valamelyik szülőnk, akkor mi így ebben a formában nem létezünk. És vajon mi van azzal, aki lehetett volna gyerekként annak a másik párnak.
Persze, hogy nincs sehol...
Anyu mesél Apu előtti időkről, ami 1954-ben is lehetett, talán egy évvel utána is. Ebben a mesélős visszaemlékezésben lehet, hogy benne van megbánás, vagy csak a más lehetőségekről mesél?
Arról a valakiről, aki szerenádot adott, de Anyu a hátsó ajtón kiszökött, így nagymamám gyújtott gyertyát, hogy nehogy szó érje a ház elejét, hogy a lány, nem fogadja az udvarlás ilyen lehetőségét.
Mi lehet azzal a valakivel, aki piros rózsákat hagyott a gépírókisasszony asztalán, még mielőtt az megérkezett volna munkahelyére?
Vagy az a szerelem, akivel már őszülő fejjel találkozott újra egy könyvtár lépcsőjén.Mindketten pár lépcsővel később visszafordultak, de egy hosszú nézésen kívül más nem történt. Kérdésemre, hogy talán egy köszönés biztatást adott volna, hogy beszámoljanak eddigi életükről Anyu azt mondta, hogy  nem mert erre a beszélgetésre biztatást adni, de megbánta már a még inkább őszülő fejével azóta, hogy legalább pár szót nem váltottak.
Vajon én megtettem volna-e?

2012. december 2., vasárnap

1993, zsúfolt, különös 50. évem

ez az év olyan gazdag volt mindenfélében és tán jelentős is, hogy egy bejegyzés kevés rá, regényt meg mégse irhatok róla... (pedig lehetne..) nem is 1 évnek tűnik, inkább évfordulónak (nem akarok ilyen erősen fogalmazni, hogy sors-(forduló), különben is meggyőződésem, hogy általában azok is fokozatosan állnak be, mint minden...
rövidebben hát:
lányom kisiskolás, másodikos, harmadikos,
amellett zeneiskolában zongorázik, rajzszakkörre jár, és  versel: ir és mond  és énekel, szinjátszókört szervez, és (értelemszerűen ) szindarabot ir (nem akárhogy mindezt),
egy "verset irok-verset mondok" versenyre szervezi be az iskola, ahol megnyeri a megyei versenyt "egyértelműen"..(3 éves kora óta irja azaz mondja  (magnóra)"verseit"... bár ő nem tartja annak, és viszolyog attól, hogy költőnek tartsák), de a versenyen már felvetik, hogy milyen jó lenne kötetben látni ezeket, és kérik is az összest..., sorra jelennek meg lapokban a versei, a Délvilágban cikk jelenik meg róla, mint "a 9 éves makói költőtehetségről"...amit kétségbeesetten, igy szemlél...
rajzaival is dijakat nyer, (Jövőnk pályázaton Mi lenne ha.. cimmel egy olyan rétet fest, ahol mindenki szereti a másikat... idilli... vágykép...) Rengeteget rajzol, fest, a verseit is illusztrálja... "Nem akarok hires lenni" - mondja, "ha mégis, akkor  nem mint költő, hanem mint festőművész. .."csak a más versét szeretem , a magamét nem"...), de ir is  tovább, játék közben is, az eresz alatt... (ha jön az ihlet)
a zongoratanárnője is nagyon dicséri"nagyon muzikális, szárnyalni lehet vele",
 
sajnos a gyakorlás (is) nehézségekbe ütközik..
én a gimiben tanitok, közben az angollal is foglalkozom, mert az orosz szakom háttérbe szorult (a magyar mellett), sajnos Szegeden, a vizsgán lekések a laborról (ami csak korán reggel van, a várttal ellentétben, igy nem is lesz meg középfokon  C-m szóbeliből (csak irásbeliből) - mert nem is pótlom. (ezt most másképp csinálnám)
igy is mindig elkésünk...viszontagságosak a mindennapok, és zsúfoltak, alig fér be a 24 órába, az alvás rovására megy , persze, nomeg többnyire elkésünk iskoláinkból. (egyikünknek se nézik el, lányomnak elmiatt csak 4-ese lehet magatartásból, bár amúgy csupa jeles,  (ki is van rakva (grimaszoló )fotója neki is a "Legjobb tanulóink" táblán, ja, még testnevelésből is csak  4-ese. van. De a néptáncgálán  szólót táncol, s énekel, igazán takaros és ügyes... (tüzet visz, nem látjátok...:?! később ilyen cimmel rövidfilmet csinál) de szereplés után "rosszalkodik", az anyák napi után  is, hol énekel, meg szaval.. szépen
otthon kinlódok a lakással, a romló házzal (a szomszéd csőtörésével),de a fűtés viszontagságaival főleg, (folyton pucolnom kell a beduguló csövet, fát vágni, olajat hozni, olajkályhát javittatni stb) gyakran vagyunk megfázva. Én hajnalokban heves szivdobogásokra riadok , ha éppen nem akkor alszom el. Szinte állandóan migrénre ébredek .Egy alkalomal olyannyira rosszul vagyok az iskolában, a migrénemmel, tanitás közben, hogy a 3. órámról le is kell jönnöm, mentőt akarnak hivni, lefektetnek két székre,azt hiszem lesz egy kis HKÉ-m is, megváltozott, a rosszullét fölött mármár euforikus, fölöttes  tudatállapottal ... de még időben talpra állitom magam... De talán emiatt, ezután kezdődnek az érzékfeletti tapasztalásaim. (amit persze egy csöppet se bánok, sőt. mert bizonyosságot adnak arról, hogy nem végződünk a testünk határánál, sem a halállal, s hogy "több dolog van földön égen", ... persze megtanulok nem beszélni mindezekről (csupán olvasni, és ott egyezéseket találni, beazonositani saját tapasztalásokkal...pl Müller Péter Lomb és gyökerét olvasom, ami viszont az élményeim után nem is tud tul sok újat mondani) (Ennek ellenére szivesen olvasom és hallgatom ma is. De ott van pl olvasmányaim közt Rudolf Steiner is ... Baktay Ervin Jógája ...
Hideg van kint is s bent is. (télen) .               
Sajnos ezen a nyáron elmarad a balatoni nyaralás, amit lányom mindig nagyon vár, és élvez. De nagynéném, Magdi néni -aki meg szokott hivni oda- most bennünket látogat meg Makón, pár napra. Jó, hogy itt van! Nem vagyunk egyedül. 

Korábban nagybátyám is 1 napra lejön.
Ekkor még élnek... de testvérük, anyu már  4. éve nem. Hiányzik nagyon, de -szerencsére- épp ebben az évben kaptam talán vigaszul is egyfajta bizonyosságot arról, hogy a halállal nincs vége...
Apai nagybátyám is tartja a - még földi- kapcsolatot , ha a messzi Ausztráliából, is, lányomat telefonon zongoragyakorlásra buzditja, majd idelátogató ismerősökkel küld 2 doboz  desszertet a Zserbóból... "nagyapai szeretettel"... (azóta dédapai érzései is lehetnének...)
még 20 éve sincs azóta...
s már 20 éve!
milyen más minden
(én is)
ezt az egy - kissé homályos - fotót találtam 1993-ból, amin én is látható vagyok... lányom csinálta, az eresz alatt, 50 éves anyjáról és 83 éves  napimádó nagynéninkről...