Kezdődik a komoly élet

1954-ről ilyenek jutnak eszembe, hogy Csóványos, Diósjenő, Szokolya, és persze az iskola, mivel abban az évben lettem hatéves.

1954, valahol a Börzsönyben

A Csóványos egy hegy, a Börzsöny legmagasabb csúcsa, ahol abban az évben jártam először és mindeddig utoljára. Akkor, az iskolakezdésem előtti utolsó nyáron Diósjenőn nyaraltunk egy parasztházban. A néni, akié a ház volt, kecskéket tartott, akiknek a tejét nem szerettem, hiába mondták, hogy egészséges, valamint mérges, ugatós, fekete kutyát is tartott, akitől nagyon féltem, sőt libák is voltak az udvaron, akik közül a gúnár folyton meg akart csípni, ezen kívül pedig a szobában, amit némi pénzért kiadott nekünk, rengeteg bolha garázdálkodott és keserítette meg éjszakáinkat. De ettől függetlenül szép nyaralásunk volt. A falu másik felében nyaraltak a barátnőmék, B. Mariék: János bácsi, Mimi néni és a három gyerek, Mimi, Mari és Janika. Időnként találkoztunk velük és együtt jártunk kirándulni, így például a Csóványosra is velük indultunk. Útközben rengeteg élmény ért bennünket, többek között egy erdei tisztáson találtunk egy emléktáblát, amely arról emlékezett meg, hogy azon a helyen ejtett el valaki valamikor egy kapitális szarvasbikát. A két apuka persze rögtön magyarázhatta is nekünk, serdületleneknek, mi az, hogy kapitális (tudtak magyarázni, lévén, hogy tanár volt mindkettő). Aztán tovább menvén, ahogy emlékszem, mi, gyerekek már elég türelmetlenek voltunk, és akkor apám versenyt hirdetett: ki lesz közülünk az a szemfüles, aki legelőször meglátja a Csóványost? Szemfüles, kóstolgattuk ezt a szót, egyből ki volt adva a feladat és a cél, újult erővel baktattunk tovább, mind a négyen elsőnek akartuk meglátni a hegyet, főleg azért, hogy mi legyünk a szemfülesek! A Csóványost végül elsőként Mari látta meg, amit nagy örvendezéssel így kommentált: "én vagyok a fülszemes!" 

A diósjenői nyaralás idején - ha nem is a Csóványos tetején ülünk, de valahol arrafelé,  távolban pedig a még érintetlen Dunakanyar

A diósjenői nyaralás alatt Kismaros érintésével a királyréti kisvasúttal mentünk át látogatóba Szokolyára, a nagynénémhez, aki akkor kántorként szolgált ott, igaz, nem régóta, mert az előző évben szabadult a kalocsai női börtönből. Nagynéném ugyanis kalocsai iskolanővér volt és két évre ítélték a Grősz-perben.

Itt a képen a szokolyai kicsi templom  tövében örvendezünk a viszontlátásnak Anyuval hármasban.

Abban az évben már tudtam olvasni, nagyapámnak és a Szabad Népnek köszönhetően. Nem jártam óvodába,  a nagyszüleim vigyáztak rám napközben, Nagypapa pedig a Szabad Népet járatta és első betűtől az utolsóig ki is olvasta. Én meg kérdezgettem az újság betűiről, ez mi, az mi, aztán hamarosan észrevették, hogy már nem kérdezek, hanem olvasok, ami éppen adódik, újságot  és  mesekönyvet is. 

A nyárnak vége lett és végre elkezdődött az iskola, már nagyon vártam. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy akkoriban nem volt semmiféle különleges cirkusz, körítés, alkalmassági vizsgálatok, meg  lelkizés, hogy bírja-e majd a gyerek az iskolát, jaj-jaj de borzasztó, hogy már ekkora és mi lesz a mi kicsi lányunkkal - hatéves, oszt' jónapot, az az élet rendje, hogy tanulni kell. Persze nyilván az én szüleim is féltettek, de nálunk nem volt az iskola sosem valami mumusnak feltüntetve, amit normális gyerek csak utálhat.  

Az évnyitóra nem emlékszem, pedig biztosan volt az is, de az első nap élénken megmaradt az emlékezetemben. Anyu vitt el az iskolába, egészen az osztály nyitott ajtajáig, én pedig beléptem. És akkor balkéz felől, az utolsó padsorból kiaraszolt egy világoskék kardigános szőke kislány és azt mondta, gyere, ülj ide mellém. Így "választott ki" engem H. Erzsi, akivel azonnal barátságba keveredtünk és ez ma is tart  (neki azóta öt gyermeke és a jelenlegi adatok szerint tizenöt unokája van). 

Ami pedig az olvasást illeti, azzal rögtön az elején gondjaim támadtak - pontosabban nem is nekem, hanem Gizi néninek, első tanítónénimnek. Merthogy persze szótagolni, na azt nem tudtam, hanem olvastam folyékonyan, ahogy a Szabad Népből tanultam. Úgyhogy az első szülői értekezleten Gizi néni  kifejezetten könyörgött Anyunak, hogy ugyan gyakorolják már velem otthon a szótagolva olvasást, mert az sehogy se megy. Valahogyan aztán ez is megoldódott, sikerült rávenni engem a szótagolásra, teljes volt a boldogság, szerettem iskolába járni, jó tanuló voltam, és máig emlékszem a csuda kis sormintákra, amiket az első hetekben-hónapokban rajzolgattunk, azokat nagyon élveztem. 

Az elsős osztályképünk ugyan valószínűleg már a következő tavaszon készült, dehát pontosan ilyenek voltunk mi 1954 őszén is, az biztos.

Középen Gizi néni, aki 2010-ben kapott vasdiplomát, vagyis akkor volt 70 éve, hogy tanítói diplomát szerzett