Mire is jó ez a blog?

Keresgéltem a fényképes kisbőröndben, hátha találok valami 54-es képet, bár kevés reménnyel, mert a régi képeken alig van évszám. Mégis ráakadtam egy olyanra, amelyik valahogy eddig még sose került a kezembe. Dátum is van rajta, emlékidéző sorok is.

Utánanéztem a neten és a következő híradást találtam:
A Duna magyarországi szakaszán 1954 júliusában áradás kezdődött. A legveszélyesebb helyzet a Szigetközben alakult ki, ahol július 8-án elrendelték a legmagasabb fokú készültséget. Július 15-én és 16-án azonban Ásványrárónál, Kisbodaknál és Dunakilitinél átszakadt a gát, és 550 millió köbméter víz zúdult ki a folyóból, elöntve a Szigetköz jelentős részét. Július 20-án Győr-Révfalut is elöntötte a víz.

A dunai árhullám az addig mért legnagyobb volt, azt megelőzően 1899-ben volt a legmagasabb a vízszint. Az 1954. évi áradás következtében majdnem 1400 épület összedőlt és kétezernél több ház megrongálódott. Az árhullám július végén vonult le, ezután a károk helyreállítása 380 millió forintba került.

A képen édesapám látható (ó, de fiatalon!), amint a gátat építi. Talán a Szigetközben, de valószínűbb, hogy lejjebb a Dunán, hiszen az az árhullám végighömpölygött lefelé is. Akkoriban ő a Ganz Vagongyárban dolgozott, és amilyennek ismertem, biztos vagyok benne, hogy önként jelentkezett a védekezésbe. A kép hátoldalán anyu kézírása, a sorok között megbújik az aggódás, büszkeség, szeretet.
Egy pillanata az életüknek - még nélkülem.

A másik kép az év sokkal nyugodtabb időszakában készült. Édesapám szeretett és jó szemmel tudott is fényképezni. A fénykép  hű lenyomata az akkori kornak, és beleillik a mostani téli estéinkbe is. Mégiscsak itt vannak velünk...