1954-ben lettem első osztályos. Már 53-ban kellett volna, de mivel október közepi voltam, nem vettek fel szeptember elsejével... Anya persze kapott az alkalmon, hogy még egy évig a szárnyai alatt melengethet: amúgy is olyan "poszka" voltam...
Ha jól emlékszem, apa, mint tartalékos hadnagy, egyenruhában jött az évnyitóra, s én rettentő büszke voltam rá: a tányérsapkára, a kivikszolt csizmára... Akkoriban hívták be hónapokra: a hangulat megenyhült Tito, a "láncos kutya" irányában (valahogy megmaradt bennem ez a korabeli propaganda-kifejezés), és a korábban telepített aknákat kellett nekik a jugoszláv határon felszedni... Szörnyű dolgokat mesélt félszavakban: a szöges végű botot, amivel a földbe kellett szúrni, remélve, hogy nem az akna érzékeny pontját érinti; az óvatos kibontást, szétszerelést, a levágott végtagokat, esetleg a darabokra szakadt katonákat, akikről egyébként tilos volt beszélni... Néha elkaphattam a könnyeit is visszainduláskor: vajon találkozunk-e még?...
Hozott egy szép kis hátitáskát, színes bőrdarabkákból összevarott kis téglalapokból állt: emlékszem a bőr új-szagára, mennyit símogattam, álmodoztam a sokszínű, mégis harmonikus egyveleget képező árnyalatok felett, s úgy sajnáltam, amikor évek múlva másik táska kellett, mert kinőttem...
Az osztályban mindjárt a jó tanulók közé számítottam, pedig sose szerettem magamat az előtérbe tolni... Az írást-olvasást élveztem tanulni: a betűket rajzolni kellett. Az olvasókönyvre is emlékszem: a szavak szótagokra voltak eleinte bontva, s világosan megmaradt bennem az érzés, ami elfogott, amikor a betűket "összeragasztva" próbáltam elolvasni... De micsoda fenséges érzés volt, amikor önállóan is elboldogultam egy könyvvel! Sőt, már ujjammal se kellett a sorokat követni! A következő állomás meg az volt, amikor már hang nélkül is ment az olvasás...
4 megjegyzés:
Micsoda ellentétek a gyermeki és a felnőtt világban egy családon is belül.Milyen érzéssel lehetett az apának elindulni a bizonytalanba...
Szívet szorító írás.
Az első év végén (de az is lehet, hogy közvetlenül előtte, mert olvasni én is, én is!) néha még gond volt a "d", amit következetesen "b"-nek olvastam. Pedig nem is volt értelme abban a kapcsolatban, de nekem azt írták oda: szebb a lábad, egy-kettő!, miközben anyám kétségbe esetten próbált a helyes útra terelni. (Mese a tizenkét hónapról, nagyon szép kiállítású könyv volt.)
stali
Milyen jól emlékszel a részletekre! Visszavezettél a hang nélküli olvasás élményéhez.
@Éva: magam előtt látom...
@Stali: lehet, hogy már akkor tudtad, hogy "szebb" lesz a lábad...
@akimoto: sok részlet elevenen megmaradt! De gondolom, sok meg elveszett...
A hang nélküli olvasás, ha úgy vesszük, tán az absztrakció első lépcsőfoka az ember életében...
Megjegyzés küldése