Kisiskolásként

Ebben az éven kaptam meg az elsős bizonyítványomat. Anyám enyhén szólva elkeseredetten vette tudomásul, hogy a szépírásomat bizony nem tekintették oly nagyszerűnek, mint a többi tárgyban tanúsított lelkesedésem eredményét.
És ebben a tanévben, még elsősként komoly trauma ért, amit azóta sem hevertem ki, úgy gondolom. Kinevettek, kicsúfoltak. Mert teljes szívvel és oda sem figyelve leanyuztam szeretett Tanítónéninket. Hiszen hasonló tiszteletet és szeretetet váltott ki bennem, az iskola meg oly otthonos volt számomra! Látjátok, eltettem a raktárba, mégis, itt van, elől. Sosem fogom elfelejteni a leforrázottságomat, a megszégyenülésemet. Talán ez is hozta magával, hogy amint azt érzem, megbántódhatom, kihátrálok. Nem, nem veszem föl a kesztyűt. Vitatkozni nagyon szeretek, de nem érzelmekről. Ahogyan ízlésekről is felesleges.
A másodikos évkezdéstől már csupa jó emlékem maradt.
Elsőben év végén tudomásul vettem (nem esett jól, az igaz, bár nem mondták, hogy ügyetlen vagyok és ez az oka annak, hogy nem táncolok a többiekkel), hogy nincs babos szoknyám, ami szépen pörögne és így kimaradok az évzárónak ebből a műsorszámából. Mondtam verset, nagy kunszt! Azt szépen csináltam. És azzal elégedett lehettem. Ahogyan akkor is, ahogyan máig is igyekszem megtalálni azt, ami örömet ad.
Na igen. És ennek az évnek a karácsonyán kaptam meg az alvós babámat! Évekig dajkáltam, víz nélkül fürdettem, szeretgettem a pólyásomat. Korábban csak tanítottam a játékaimat, de EZT a babát babusgattam.