2011. május 30., hétfő

1975 - a főiskola kezdete

Ebben a kis csapatban feltétlenül úgy kell kezdenem a beszámolómat erről az évről, hogy az 1975-ös év legnagyobb eseménye az volt, hogy akkor ismertem meg Vackort. :-))) Egyébként tényleg így van, hiszen akkor, szeptemberben kezdtem el a főiskolai tanulmányaimat, és ott ismertük meg egymást, és ott alakult ki a barátság közöttünk.

Akik olvasták az 1973-as visszaemlékezésemet, valamint a ballagási bejegyzésemet (1974), azok tudják, hogy minden vágyam az volt, hogy nyelvész lehessek. Viszont azt is tudjátok, hogy sajnos - mindenféle verseny és egyéb pozitív előélet ellenére - nem vettek föl az egyetemre, a bölcsészkarra. Ezért érettségi után egy évig dolgoztam, majd másfelé kellett szerencsét próbálnom, mert látszott, hogy az említett szakra teljesen reménytelen a bejutásom. Természetesen csak olyan pálya jöhetett számításba, ahol nyelveket lehetett és kellett használni. Akkoriban azért nem volt olyan nagy választék, mint manapság. A Külkereskedelmi Főiskola és a Vendéglátóipari Főiskola között kellett választanom. Bennem abszolút semmi kereskedelmi érzék nincs. Viccesen mindig azt mondtam, hogy nem akarok kereskedő lenni, nem akarok csapágyakat eladni. (Hogy miért éppen csapágyakat? Hát, csak úgy, heccből mondtam éppen azt. Mást sem akartam eladni. Minden ilyesmitől irtóztam.) Tulajdonképpen a vendéglátóipar sem érdekelt, viszont azon a főiskolán akkoriban volt egy olyan lehetőség, hogy második évtől - ha az ember elsőben megfelelt különböző feltételeknek - föl lehetett venni plusz szakként az idegenforgalmat. No, ez már jobban tetszett. Így azután ezt választottam. Persze ez az iskola sem volt ám álmaim világa, de végül is kényszerhelyzetben voltam. Első megrázó élmény: nekem, aki teljesen humán beállítottságú vagyok, matekból és kémiából kellett felvételiznem. A kémiát szerettem, de a matekot nem. De rengeteget tanultam a felvételire, és sikerült. És nem volt elég a felvételi, ráadásul utána még egy évig nyúztak is minket a matekkal. Mindig azt mondták, azért van rá szükség, mert másodiktól arra fog ráépülni néhány tantárgy. Szerintem semmi sem épült rá, de én nagyon szenvedtem tőle. No, aztán volt még más szörnyűség is ott, pl. statisztika, számvitel. Brrrr.... Rendesen végig kellett csinálni a teljes vendéglátós képzést, az idegenforgalmi szak az úgy pluszban jött mellé. Éppen ezért rengeteg gyakorlati óránk is volt: pl. elsőben főzés és laborgyakorlatok, másodikban felszolgálás, harmadikban mikrobiológiai gyakorlatok. Hát, ez sem volt az én esetem, mert hát nekem teljesen mindegy, hogy mennyi a rizs szárazanyag-tartalma, meg hogy milyen a penész a mikroszkóp alatt. A különböző mérlegekkel is meggyűlt a bajom (anal-mérleg, tara-mérleg). Volt még egy "műszaki ismeretek" nevű tantárgy is, az azért valamivel érdekesebb volt. Meg kellett tanulni az összes vendéglátóipari gép, biztonsági berendezés működését, azután a fűtést, hűtést, szellőzést. Időnként gyakorlati oktatás gyanánt járkáltunk a szállodák pincéiben, néztük a kazánokat meg a szellőzőberendezéseket. Voltak még gazdasági és szervezési, valamint idegenforgalmi tárgyak is, azután táplálkozástan, élelmianyag- és italismeret. És persze a nyelvek. Végre valami nekem való! A nyelvi tanszékre sűrűn bejártam, a többire csak, ha muszáj volt bemenni. A nyelvi tanszéken végre otthon éreztem magam. :-)) Minden ott oktatott nyelvnek volt egy klubja. A német klubot nagyon szerettem. Mindig szerveztünk különböző klubesteket, előadásokat, meghívtunk Bp-n tanuló NDK-s diákokat is vendégnek. Az orosz klubestekre is időnként elmentem, de ott nem szerepeltem. Egyébként a főiskolán oroszt és angolt tanultam. Az orosz kötelező volt mindenkinek, és kellett választani mellé egy ún. "nyugati nyelvet": németet, angolt vagy franciát. Én ott kezdtem el az angolt. (Németet a gimiben tanultam, tagozatos osztályban, azt a főiskolán nem tanultam.)

Szóval ez a kemény élet kezdődött el számomra 1975. szeptemberében. Nehéz három év volt, nem igazán szerettem, de becsülettel elvégeztem, nem is bukdácsolva. Természetesen sokan voltak, akik szerettek odajárni, hiszen olyan beállítottságúak voltak, volt tehetségük, adottságuk az ottani dolgokhoz. Nem az iskolával volt baj, hanem velem. Én nem voltam odavaló. Vackor például nem szenvedett úgy azoktól a szörnyű számolásos tantárgyaktól, mint én. Én két dologra emlékszem vissza szívesen: az egy hónapos soproni nyári idegenforgalmi gyakorlatra (ld. az 1977-es bejegyzésemben) és a német klubestekre. A már korábban szintén leírt almaszedés nem tartozik a kellemes emlékeim közé. A főiskola elvégzése után egy ideig utazási irodákban dolgoztam, később más, humán területek felé kanyarodtam, de igyekeztem mindig olyan helyre menni, ahol a nyelveket lehetett használni. (Egyébként azóta teljesen átszervezték a főiskolát, teljesen szétválasztották a vendéglátós és az idegenforgalmis szakot, valamint a felvételi tantárgyak is mások, mint a mi időnkben voltak.)

2011. május 29., vasárnap

Szolg. közl.

Végleges formát öltött a gyerektabló, bővült a harmadik sor és így most már teljes a létszám. Az oldalsávban a pici képre kattintva megtekinthető.

2011. május 27., péntek

Érzések vannak, a szavak elfogytak

Ez az év annyi mindent hozott-vitt, hogy nem találom a szavakat hozzá.

Irgalmatlanul sok munkával kezdődött, hiszen érettségiző osztályom, az új lakás gyönyörei, a nagyon várt és mégsem felhőtlenül boldog terhesség ezernyi feladatot adott az immár óvodás kiskorú mellé.

A szerencse ott állt mellettem, a lakóközösség igazán ragyogóan működött. Jaj, nem tudom leírni. Minél távolabb van, annál nehezebb? Nyáron végre megszületett a Kicsi is, a testvérem segítsége nélkül aligha tudtam volna megfelelni a különféle elvárásoknak - tényleg nincsenek szavaim. Bocsánat.
Mert amit korábban már láthattam volna, egyre mélyebben vált láthatóvá - igaz, én vakságot is fogadtam anno. De a színek elvesztek előlem. Ami galádság volt, kitolás a gyerekekkel, mert megérdemeltek egy normális anyát, aztán engem kaptak, szótlanul, szinte mindig fáradtan.

Furcsa év kerekedett ebből. Hiszen láthatóan semmi bajom nem lehetett, egyenesben voltunk, saját lakás, két gyerek, stb. A kéthetes gyerekem mellé még egy nemzetközi építőtábori csapatot is kaptam néhány éjszakára, hogy ne unatkozzam. És nem voltam képes hálát érezni mindezekért. Ebben az évben még bűntudatom is lett, nehogy bármi is hiányozhasson az életemből.

Jobban jártok, ha nem írok. Már mindegy. Nem törlöm, nem is piszkozatolom. Ez is én vagyok - vagy csak voltam? Nem, beépült, részem marad, még akkor is, ha most nagyon is helyemen vagyok.
A blog egyik nagy előnye, mondhatjátok: nem olvasom. És mondhatom: kiírtam.

36 éves a Kicsi idén. És én a születésekor nagyon sokkal öregebb voltam a mostani 64 évemnél. Szavaim nincsenek, könnyeim már vannak.

2011. május 26., csütörtök

versek éve

ÉVEK - SZÁMADÁS

Petőfit, Lermontovot
már túlélted.

Holnap Csokonai
és Attila évébe lépsz.

Innen már csak
egy sóhajtásnyira van
a krisztusi.

És még semmit se csináltál:

se forradalmat
se mélysodrú vihart
se bús-víg poétaságot
se kínnal kihordott új világot

Még semmit se csináltál!

De e szeretni-se-tudó-semmi miatt
harmincháromszor feszítetted meg magad.

(1975. január 8.)


AKKOR IS

Akárhányszor eltipornak
mindig felemel
a porból kinövő életáhitat

és látni tanítom újra
megvakított álmaimat

(1975. február 7.)

ILLUZIÓTLAN ILLUZIÓK

Forrást fakasztottál?
Csak szomjad volt sivatagi!
Tüzet varázsoltál?
Csak jégpáncélod olvadt meg!
Vihart támasztottál?
Csak némaságod lázadt fel!
Új világot hoztál?
Csak rozsdás kapud rángatod!
Fényerdőt ültettél?
Csak éjed álmodott Napot!
Másokat elértél?
Csak öncsomód bogozgatod!

Azt hitted, elég magadban hinni,
pedig e hittel csak magad csalod.

És mégsem hagyod el hited
Még ha hited el is hagyott.

(1975. február 16.)

OCSUDÁS

Zordul összerázott az a nyárutó
ősz elől tél elő magábafutó
visszavisz visszaűz tavasz hajnalán
meg nem tart s nem enged mindig visszaránt

Valami elveszett egy nyár-éjszakán
valami ami volt nem is volt talán

Áldjam vagy átkozzam azt az éjszakát
mely napot hazudott sugárzó csodát

Áldjam vagy átkozzam azt a nyárutót
azt az egyéjszakát a rügyfakasztót
elkésett tavaszom megcsúfolt fiát
őszeim teleim sáros bocskorát
ellopott éveim egypillanatát
virágzás idején bimbók parazsát
elveszett életem fagyott bimbaját
visszanyert halálom kopott csillagát

Áldjam vagy átkozzam ezt a hervadást
ezt a virágtalan virághullatást
ezt a benemváltott beteljesülést
ezt az elfelejtett-múlt-idézgetést

Valami elveszett egy nyáréjszakán
valami nem is volt nem is lesz talán

Azt keresem hát mi sosem lesz enyém
Csak tudnám mit meddig mért keresek én

(1975.február 28.)

LASSANKÉNT HELYÜKRE KERÜLNEK A DOLGOK

A sorsszerű csak a véletlen nagyzolása
a szerelem csak az ösztönök önigazolása
a barátság a küszöbre tett kegyelemkenyér

Lassanként helyükre kerülnek a dolgok

a múlt már múlt marad
és jelen van csak

Lassanként helyükre kerülnek a dolgok

"a nyár - az nyár"

(de lehet még tavasz

a fák újra rügyet bontanak)

(1975. március 5.)

PIRCHUSI GYŐZELEM

Tudok már
fénytől elvakítva
sötétben is látni

szárazon maradva
viharban megállni

a reményeket vesztve
célokat keresni

jövőt emlékezve
múltakat temetni

Azt hiszem
már nem félek
tőled
élet

(1975. május 23.)

VÁROK

Valami felismerésnek kellene most jönni.

De még csönd üli meg agyamat
S szívemet teleharangozták a hamis ünnepek

Várok.
Csönd lesz tán szívemben is.

Szétnézek:
eltűnő kezed int
csukódó ajtók résein

Fülelek:
halkuló dalt hurcol a szél:
"nem úgy van most, mint volt rég..."

Álmodok:
de már vaskemény tényeket:
magasló falakat, szétpergő éveket.

Gondolkodni még nem tudok.

Agyamban csönd ütött tanyát
S szívemből még nem költözött el a lárma

Várok

valami
lehetetlen
harmóniára

(1975. július 11.)

FÖLFORDULT VILÁGOM

Az idő esernyőjét
kifordította a vihar

nyelébe kapaszkodva
zuhanok fölfele

míg nyakamba zúdul
a tegnapi vízözön

És lenyugszik a Föld
a Nap peremén

ahol élek én.

(1975.december 3.)

EZT IS- AZT IS

Ha rámhajol egy fatörzs büszke ága
s meg nem törik - enged
tudom: szeretnek

Ha dalra fakad
a kétségben a remény
vele dúdolok én

Ha örömömbe mar
az égő fájdalom -
együtt vállalom

Vállalom - mást úgyse tehetek:
Érintem a földet - s az eget.

(1975.december 3.)

2011. május 23., hétfő

Egy csésze Omnia

Orosz megszállásunknak, (felszabadulás) a 30. évfordulója ez az év. Hirtelenjében két érdekesség ötlik eszembe.
Az egyik, az LGT 30 éves vagyok c. darabja, mely utal a szocialista évtizedekre. E darab betétdalainak is a zseniális Adamis Anna a szövegírója. Legalább a Hány cédula az élet c., valamint a Mi is leszünk szenilisek c. nóta szövegére hadd emlékeztessek.
A másik kulturális esemény, mely ugyancsak a 30. évfordulóra született: a „30 év” - a felszabadulás utáni magyar irodalom legjelesebb alkotásai 1980-ig; a Magvető jelenteti meg (a Szépirodalmival közösen). Nem tudom, hány kötetet dobtak piacra arany védőborítóval.
Ám mindezek eltörpülnek azon tény mellett, hogy megszületik Zs. lányunk. Mikor máskor született volna meg, mint éppen április 4-én. (A tárgynapon elsőként született jutalomban részesült, a miénk maga volt a jutalom.) Lám, van mit ünnepelnünk ezen a napon!
Kispestről indultunk a Knézich utcai szülészetre. Du. négy, fél öt táján jön ki a nővérke egy pólyával, és kérdez engem, folyosón sétálót: Én volnék-e Gy.M. Igenlő válaszomra a kezembe ad egy pólyást: ismerkedjem meg lányunkkal. El voltam bűvölve. Rövid ismerkedés után elvitte a szabályosan született kis emberkét. Immár két lánykánk volt.
A nagyobbik, akkor alig kétéves lányunk – nagyanyja (mamika) jóvoltából – számos gyermekdalt és népdalt is ismert. Boldogan, még selypesen, de igen határozottan és öntudatosan fújta a Gólya, gólya, gilicét, az Egy kis malac röf, röf, röföt, A kis Bencét. Jó hallása volt, és szeretett is énekelni. A nagyi pedig sokfélére tanítgatta, amikor eljött átvenni tőlünk egy, két, majd az egyre több unokát.
Zs., a kis második, hamar megszokta környezetét. Szabályos kisgyerek volt. Egyetlen furcsaság árnyékolta be csecsemőkorát. Hamarosan még egy újabb testvérke jelentkezett, ezért rá kellett szoktatnunk a tehéntejre és a cumisüvegre. Talán ezért is fordult elő, hogy évekig lógatta a szájában a Chicco-palackot Chicco csecsemőhordozójában elüldögélve.
Nagy valószínűség szerint abban az évben vettük szögletes Kienzle elemes falióránkat is, mely változatlan szorgalommal rója köreit – immár 36 éve.
Most, 2011-ben is megvan még a belvárosi Régiposta utcában az az iroda, melyben dolgoztam annak idején a Népművészeti V. ellenőrzésén. Az üvegezett vaskapu ugyanaz, az épület karbantartott fémdíszei is. Négy íróasztal mögött róttuk a jelentéseket, készítettük az elemzéseket. A sarokban főtt a kávé az Autopress elektromos főzőben. Minden irodában volt egy négyszemélyes főző, melyet műkőlapon tartottunk, hogy nyugodtan aludjon a gondnok is, aki egy személyben a tűzvédelmi megbízott is volt.
Különösen télen volt hangulata még félhomályban megérkezni a központi-fűtött irodába, ahol az első érkező feltette a kávét. Most is az orromban érzem a légtérben szállongó Omnia-párák illatát. Komfortérzést adott ez a megszokott aroma.
Ott tartottam, hogy az ellenőrzésen dolgoztam. Ma már nem könnyű visszaszámolni, mikor milyen beosztásban dolgoztam. 1990-ben összeszedték a korábbi részletező munkakönyveket, s az új nem tartalmazza a funkcióváltozásokat időrendben.
Engem az segít az emlékezésben, hogy amikor az ellenőrzésről elkerültem, volt osztályom meg akart jutalmazni. Kérték, hogy írjak fel öt olyan tárgyat, melyekre vágyom, és melyeket képesek megvenni nekem búcsúzóul. Felírtam az ötöt. Persze a trükk az volt benne, hogy egyet vettek meg az ötből, így annyi volt benne a meglepetés, hogy nem tudtam, melyik lesz a nyerő a felsoroltakból. A Magyar értelmező kéziszótárra esett a választásuk. No, ez a könyv máig használatban van. Mivel 1980-ban nyomták, bizton állíthatom, hogy ekkor szűntem meg ellenőr lenni. (Később vezetőként visszatértem.)
Feleségem 1975-ben a Röltex állományában leledzett. Mivel szült, persze gyesen volt. Élvezte annak valamennyi szépségét, és megszenvedte az állandó otthonlétből adódó valamekkora elszigeteltséget. Azért jól elvoltak a virágos, homokozós udvaron, ahol biztonságban játszhattak a gyerekek.

2011. május 22., vasárnap

2011. május 19., csütörtök


Itt vagyunk hát, amilyenek valamikor voltunk, egyik szebb, mint a másik, úgyhogy érdemes kinagyítani is a képet, úgy lesz igazi az élmény (sőt az új lapon is lehet még nagyobbra varázsolni).
Ha megenged az olvasó egy személyes megjegyzést, elmondom mint érdekességet, hogy a második sorban Gabiról és rólam ugyanazon a napon készült a kép - másodikosok voltunk mindketten ugyanabban az iskolában - és ezért úgy tessék nézni a két képet, hogy az előttünk fekvő füzet és a kezünkben tartott töltőtoll is ugyanaz.

Ballagás anno:1957


Hú de régen volt!
Egyszerű körülmények között, az otthoni kertből szedett fehér liliomokkal, a konfirmációs fehér ruhában, szülők, keresztszülők, rokonok nélkül. Csak úgy egymásközt az iskolások és a tanítók, tanárok közreműködésével zajlott a búcsú a nyolcadik osztályból. De én úgy sírtam, mint a záporeső. Sajnáltam a kedves tanáraimat, az osztálytársaimat, de tényleg, bármily hihetetlen. Íme a régi fotó, nem vigyorog itt senki. Mi még szerettünk iskolába járni.
Ötödik osztályban harminc felett volt a létszám, nyolcadikra ennyien maradtunk. Kimaradtak a gyerekek, nem volt még kötelező a nyolc osztály.
Ötven év múlva megszerveztem az osztálytalálkozót, volt akit tényleg nem láttam ötven éve. Érdekes volt, megható. Hárman már nem tudtak eljönni és a tanítóinkból is csak ketten vehettek részt.
Ez a régi-régi ballagás tele volt érzelemmel, pedig mi nem kaptunk ajándékokat és művészi csokrokat sem. A mostani nagy felhajtás, ami a ballagásokon történik szinte csak a külsőségekre épül.

2011. május 16., hétfő

Szolg. közl.

Nem merült ám feledésbe a tabló, dehogy, csak még egy kis türelmet kérek, aztán jönni fog. :)
Addig is, ha valakinek van még ballagós mesélni valója, képe, vagy akármi, ami a témába vág, ne fogja vissza magát, most már a tabló elkészültéig nem váltunk évet.

2011. május 13., péntek

Nemzedékek és ballagások

Úgy jártam, mint Aliz, sehogy sem tudom kiválasztani a sok ballagási emlék közül, melyiket meséljem el. Életem első húsz évében minden tanév ballagással végződött, még ha áttételesen is, minthogy édesanyám, apám ezalatt több középiskolai osztályt végigvittek, nagymamám is ballagtatott, a húgaim és én is, ugye, egyszer-kétszer személyesen is megünnepeltük, hogy vége, vége…

Történt, hogy anyukám egyik évben nem tudta hazacipelni a tömérdek virágot. Apám és a házmester biciklire ültek, előbb spárgákkal gyümölcsös ládát szereltek a csomagtartókra, visszamentek az iskolába a virágokért, otthon meg telerakták a kádat a zsákmánnyal. Ha az ősök nem ballagtattak, akkor is kijutott az évvégi szertartásokból. A végzősök jöttek szerenádot adni. Ez tényleg szép volt néha. Hagyományozódott, hogy a nagylányok csendesen zümmögve kezdték a dalt, anyuék meggyújtották az odakészített gyertyákat, ekkor zendítettek rá nagyobb hangerővel. Egy kicsit az én cinikus lelkemet is megérintette, hogy a nyáreleji jó szagú sötétben annyi ember búcsúzik az ő szeretett tanárától, aki hiába volt az én anyukám, őket is igaz együttérzéssel és szülői aggodalommal bocsátotta útjukra.

Édesapám vegyes iskolában tanított. A fiúk kevesebben voltak, de szerenádozásnál nem voltak olyan ájtatosak, mint a lányok. Egyik évben hegedűkísérettel jöttek dalolni. ( Itt jelzem mint fültanú, hogy az ötvenes években nem volt betiltva sem a ballagás, sem a szerenád! Lehet, kimaradt egy-két évvége Rákosi pajtás jóvoltával, de nem ez volt a jellemző.)

Nagyika utolsó éve az iskolában ugyancsak emlékezetes volt. Neve napja egybeesett a ballagással és az ő utolsó tanítási napjával. A nappalijukban nagyapa körberakta őt a virágerdővel, amit a házban található befőttesüvegek, vödrök, vázák és fazekak felhasználásával teremtett, majd lefényképezte Nagyikát. Életében nem láttam olyan szomorúnak, mint ezen a fotón. (1954) Megvan a kép otthon Szegeden, egyszer elhozom.

A saját középiskolai ballagásomra úgy emlékszem, ahogy most mondom. Először felidézem az osztálynaplót, keresztszemes hímzéssel egy csík, mellette ugyancsak keresztszemes ábra mutatja, hogy IV/A. Almás tanár úr, az osztályfőnök utoljára teszi a tanári asztalra az osztálykönyvet, mond is mindenfélét személy szerint mindenkinek, előttem a padon a ceruzának vájt mélyedésben kicsi szegfűk fekszenek, később, ahogy a lépcsőkön lefelé lépkedünk, keservesen danolva, már nem is tudom, mit, barátnőm édesapja a virággal együtt könyvet csúsztat a kezembe: Szerb Antal: Száz vers. A könyv megvan. L.Tóni bácsi évek múlva szintén elballagott. Almás tanár úrnak néhány évtized késéssel köszönöm meg a könyvet. Rimbaud: A részeg hajó. A tanár úr nem az iskola vonalas könyvkészletéből választotta ki a számomra, az biztos. (1958)

Az egyetemi ballagásról van fényképem, ha lesz segítségem, kirakjuk, ne sorakozzon itt szürkén ez a sok betű.


2011. május 10., kedd

mégis kinek a ballagása, és melyik? (ballagási mozaikképek)

Ha a "ballagás" hivószót hallom, annyi ballagás mozaikképei jelennek meg a fejemben (szivemben?), hogy nem is tudom, miről kellene irnom. valószinűleg az én 18 éves kori, középiskolai ballagásomról, - azaz 1961-be kellene visszavándorolnom.





De ezen kivül vagy 35 ballagás volt, amin részt vettem... És itt van a saját általános iskolai ballagásom is. (amin Ady Üzenet egykori iskolámba c. versét szavaltam: "Szép harc az Élet, és megélni szép"...)

És nagyon előtolakodnak lányom ballagásai, már az óvodáskori is!





meg az általános, meg a gimibeli...





Itt cikáznak 30 év ballagásai, amin mint tanár, sőt mint osztályfőnök, magam is ballagtam az osztályaimmal, vagy műsort készitettem a diákjaimmal...

Az évről évre rutinszerűen ismétlődő ballagások azt a látszatot is kelthették, hogy semmi sem változik, hiszen a ballagás állandó, szinte örök, csak közben az arcok változtak, lettek mások, épp a napokban döbbentem rá, az új tablókat nézegetve, hogy mennyire másdok, felszabadultabbak, természetesebbek,vidámabbak és szinesek:)!





(Ez szembetűnt már a lányom és a saját ballagási képeink összehasonlitásában is. Az ő szája - fülig ér a képeken - szerencsére...) (a miénk éppenhogy nem:)

































Évről évre kapok "hivatalosan" meghivót a ballagásokra, nyugdijasként is. De nem szoktam elmenni a ballgásokra... nem szeretem általában a nemhétköznapokat, az "ünnepeket", de főleg a búcsúkat nem...

Úgyhogy nem tudom, milyenek a mostani ballagások
De annak idején nemigen szerettem az elhangzott közhelyeket "az Élet küszöbén", s hogy a diszitésre leszakitott virágokat leszedték már akkor, amikor még el se hagyták az épületet a ballagók.

Mondom, nem nagyon szerettem én sose a ballagásokat...
Most már én "ballagok"...
És lassan-lassan már a tanitványaim is "hozzámöregednek"

De megható volt az , amikor pár éve egy sokadik érettségi találkozón a volt tanitványaim
mondták utánam (Szép harc az Élet, és megélni szép...), majd velem kórusban (kívülről!):
..."Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt,
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák."




maradjunk hát mi is ennyiben...

2011. május 6., péntek

Ballagási emlékek

Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, remélem, sikerül.

Kezdem azzal, hogy a ballagásokat nem szeretem olyan nagyon. Sőt, inkább semennyire sem szeretem. Az utóbbi években el is kerültem őket, ha lehetett. És lehetett. Általában nem nagyon szeretem a kötelező rongyrázást, márpedig mostanában már a ballagás is erről szól. Diákokról, akik roskadoznak a virágok (és egyebek alatt), és szegények állni is alig bírnak, nem végigmasírozni az egész iskolán. A kötelező egyen-öltönyről, egyen-kosztümről, amit akkor is ki kell fizetni, ha az valakinek fél havi fizetését vagy egész havi segélyét elviszi, mert a többiek nem bírják megérteni, hogy nem mindenki tud kidobálni az ablakon egy (talán csak egyszer használatos) öltönyért 20-30 ezer Ft-ot. A vagyonokat érő ajándékokról, amit leggyakrabban azok kapnak, akik egyáltalán nem biztos, hogy egyáltalán át fognak menni az érettségin, talán még az is csoda, hogy ballaghatnak, mert nem buktak meg év végén. Tanárságom idején sajnos ezt tapasztaltam, és ezért ha csak lehetett, nem mentem el a ballagásra. Mivel osztályfőnök csak szakképzős osztályban voltam (érettségi után), így legtöbbször sikerült meglógnom. A kollégáknak fel sem tűnt, hogy nem vagyok ott, én meg nem szenvedtem a kötelező bájolgástól. A diákoknak sem hiányoztam, soha senki nem kérdezte meg, miért nem vagyok ott. Őket akkor teljesen más érdekli, jogosan.

A ballagás előtti időszakot valamivel jobban kedvelem, bár őszintén szólva az sem a szívem csücske. A pénteki bolondballagás általában jópofa dolog, ha nem viszik túlzásba. A pénteki díszebéd is mindig jól sikerült, a tizenegyedikesek udvariasan és kedvesen szolgálták ki a végzősöket és tanáraikat, a végzősök is kedvesek voltak, és visszaemlékeztek a kedves vagy nem annyira kedves emlékekre. Általában ilyenkor adták át az ajándékokat, amelyek egy-két nagyon ötlettelen esettől eltekintve telitalálat volt, vagy csak szimplán szép gesztus. Az utolsó ajándék, amit végzős osztálytól kaptam, egy könyv volt: 365 tipp az altatáshoz. Akkor voltam majdnem 7 hónapos terhes (azt még senki nem tudhatta, hogy két hét múlva már meg is születik a fiam, az érettségin már nem pocakosan fogok részt venni), és nagyon értékeltem az ötletet (bár soha nem volt szükségem a benne található ötletekre). A szerenádokat nem mindig tudtam megoldani, mivel lakóhelyemhez képest másik városban tanítottam, és a gyerekek is több településről jöttek, így ők is igyekeztek lecsökkenteni a látogatások számát. És mivel én általában csak az osztály egyik felét tanítottam, nem nagyon ragaszkodtak ők sem ahhoz, hogy eljöjjenek. Volt azért néhány kedves társaság, aki jött, énekelt, aztán evett-ivott és ment tovább. Az első vagy második szerenádról van egy emlékezetes párbeszédem. Már búcsúztak el a srácok, az egyik fiú hátra maradt, és azt mondta: „tanárnő, akkor tényleg nem volt házi feladatom, jogos volt az az egyes”. Egy fél évvel korábban történt esetre utalt, amikor én kiszúrtam, hogy a szünetben másolta le a házit valakiről, ő tagadott, mégis beírtam az egyest. És milyen igazam volt. De ebből a mondatból is látszik, hogy nem haragudott, ahogy én sem. Néha vannak ilyen esetek.

A végére hagytam a saját ballagásomat. Nem volt túl jó osztályunk, ez abból is látszik, hogy az elmúlt 17 évben, ami a ballagás óta eltelt, csupán egyszer találkoztunk, és azóta senki nem erőlteti az újabb találkozást. Már a ruhán is jól összevesztünk, persze még a szalagavató előtt (36 lánytól mi várható), így aztán mi voltunk az egyetlen osztály az iskolában, akik nem egyen kosztümben ballagtak (nálunk akkor már nem volt kötelező matrózblúz vagy hasonló), csak fekete szoknya- fehér blúz kombinációban. Még abban sem tudtunk megegyezni, hogy a szoknya rövid legyen vagy hosszú, szűk vagy bő, így aztán volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. A tablón egyen blúzban voltunk, de csak azért, mert két osztálytársunknak véletlenül egyforma blúza volt, így mindenki az övékben fényképezkedett.
A ballagásomon a szüleimen, nagymamámon és a keresztszüleimen kívül senki meghívott nem volt jelen, nem tartottam olyan fontosságú eseménynek, hogy az egész nagy családot összecsődítsem (nem is tudom, én olyan szinten vagyok ellene az ilyen formális eseményeknek, hogy még magam sem hiszem el). A ballagás előtti pénteken fogorvoshoz kellett mennem, ahol kihúzták egy fogamat. A próbán úgy vettem részt, hogy a fél arcom még érzéketlen volt, alig bírtam elmondani a zászló-átadó szövegemet (a hétfői magyar érettségin újra fájt a fogam, aztán kiderült, hogy egy szilánk bent maradt, akkor jött ki. Jó volt így írni). Szombaton nem volt már semmi gond, szépen elmondtam, átadtam a zászlót, aztán beálltam az osztályfőnököm mellé a sorba. Az igazgatói beszédre nem emlékszem, a búcsúztatókra sem. Az biztos, hogy ki kellett mennem legalább egyszer az igazgatóhoz, mert kaptam jutalomkönyvet, az iskola három legjobb tanulója közül én voltam az egyik. De ezt ennél többre senki nem értékelte, valamiért a pénzügyes osztályok alacsonyabb rendűek voltak, mint a többiek, pedig a három kitűnőből kettő nálunk volt, nem értem, miért volt így. Voltak bennem tüskék jócskán, valószínűleg ezért sem voltam igazán szomorú, hogy ott kellett hagyni az iskolát.
Ami még nagyon emlékezetes a ballagásról, az az ajándék, amit a szüleimtől kaptam: egy dobgitár. Amikor megláttam a dobozát, már tudtam, mi van benne, és elkezdtem bőgni. Keresztapám nem is értette, mi van, aztán megmagyaráztam neki, hogy milyen régen vágyom arra, hogy valamilyen hangszeren játszhassak. A gitár megvásárlása a szüleimnek óriási anyagi terhet jelentett, több mint 10 ezer Ft-ba került, és nem voltunk tehetősek, így még jobban értékeltem, hogy ezt kaptam. Aztán azt is megtudtam, hogy anyu a bátyám barátait rángatta be a hangszerboltba, hogy segítsenek, hiszen ő egyáltalán nem ért a hangszerekhez. A gitár azóta is megvan, bár azon a nyáron sikerült anyunak eltörnie a nyakát, de megjavíttattam, és néha mostanában is előveszem. Sajnos nagyon ritkán, többször kellene, tudom.
Az osztályommal azóta nem igazán tartom a kapcsolatot. Tudok róluk a közösségi oldalakról, de nem igazán érdeklődünk egymás iránt. A volt osztályfőnökömmel viszont rendszeresen találkozom (évente egyszer-kétszer), és telefonon is beszélünk. Az iskolám igazgató helyettese pedig rendszeres látogató anyunál, nekem pedig bizonyos szempontból főnököm (a „másodállásomban”). Már csak ők a kapcsolat a régi iskolából, pedig magát az iskolát szerettem, és a tanáraim nagy részét is, de az osztályom egyáltalán nem volt jó közösségileg, és ért jó néhány igazságtalanság is, amit nehezen emésztek.

Vén diák...

A ballagás részben kimaradt az életemből…

az általános iskolai kimaradt, mert pont akkor voltam a szüleimmel Badacsonytomajban nyaralni… aki még emlékszik rá, akkoriban szakszervezeti üdülőkbe kaptak a dolgozók beutalót… és ekkor volt időpont…

a vendéglátó ipari iskolában viszont ballagtam…

sok mindenre már nem emlékszem… csak arra, hogy a négyemeletes épület minden termén végigsétáltunk… és rengeteg virágot kaptunk menet közben… ebből mindenki egy szálat tartott meg (az osztályunkból) és a többit az osztályfőnökünknek adtuk… szegénynek taxit kellett hívnia, hogy haza tudja vinni a sok virágot…

én a vizsga után 2 nappal már a Balaton parton dolgoztam… Füreden a Marinában… a bizonyítványomért csak októberben mentem be az iskolába…

persze a gyerekeim ballagásán ott voltam… (óvoda, iskola, középiskola)… de az már más történet…

2011. május 5., csütörtök

Régi időkre emlékszel-e még?

Szép tavaszon valóban ragyogott fenn az ég, '75 szép tavaszán, napfényes májusi vasárnapon. Dupla ünnep volt, a gimnázium abban az évben volt 25 éves, ezt is akkor ünnepeltük. Véletlenül lett, eleve kudarcra ítélt iskola volt a miénk, annak is szánták, amikor indult. A szerzetesrendek 1950-es szétszóratásakor a régi, nagyhírű egyházi gimnáziumokat felszámolták, és a ferences rendnek, amelyik soha nem volt tanítórend, adtak engedélyt két gimnázium működtetésére. Ha nem vállalják el, mossuk kezeinket, mi megadtuk lehetőséget; ha igen, úgyse sikerül, hiszen tanáraik sincsenek. Aztán mégis lábra kapott, megerősödött mind a két iskola, jöttek kiváló tanárok, ciszterek, szaléziak, premontreiek, akiknek már nem maradt iskolájuk, és akikről mi is csak suttogva tudtuk, kik is ők. Az utolsó olyan végzős évfolyamok egyike voltunk, akiket még ők tanítottak.

Kicsit más volt a ballagás, mint másutt. A készülődés, a díszítés kora reggeltől ugyan pont olyan volt, mint bármelyik másik iskolában, de az ünnepség szentmisével kezdődött, a Várdombon lévő templomban, átvonultunk zászlósan a városon.

Az iskolaudvaron már egy rendes ballagási és jubileumi ünnepség volt. Álltunk ott, életünk első (és mindmáig egyetlen) hosszú szoknyájában (nem tudom, miért ezt választottuk, talán felnőttebbnek akartunk látszani), hallgattuk a beszédeket, átadtuk a zászlót, végül pedig átvettük a fokost és a tarisznyát.
A fokos elkallódott valahol az évek folyamán, a harmadikosok által szépen hímzett tarisznya azonban most is megvan az emlékes dobozban. A tartalma: egy kevés, óborrá nemesedett bor (megnéztem most alaposan az üvegcsét, a felirata: E.GY.T. Streptomycin injekció 1 g, ki is bírtunk mindent azóta :), egy kővé vált kicsi pogácsa, egy pici föld az iskola kertjéből (kertje is volt, nemcsak udvara, de rég jártam ott!), egy csipetnyi só és egy ötfilléres. Egy idézet is volt beletéve a tarisznyába, mindenkinek más; akkor, emlékszem, nem értettem, azóta nem került a kezembe, most sokat megélt, értelmes fejjel újraolvastam: "Amikor bevégzed, akkor kezded csak el, s amikor abbahagyod, ott állsz tanácstalan." /Sirák 17,7/
Hmmm...., lehet, hogy tényleg nekem szólt? Azért a ferences életszemléletből fakadóan kicsit biztatóbb útnak indítást is el tudtam volna képzelni. Olyasmit, amit a tablónkra írtunk: Szeretnünk kell, hogy élni tudjunk! Élnünk kell, hogy szerethessünk!
Aztán végigballagtunk a folyosókon és a termeken. Az megmaradt bennem, hogy amikor beértünk egy-egy osztályba, akkor fölálltak a bent lévők. Ez a kép él bennem. De meghatódva, azt hiszem, csak most vagyok. Akkor együtt voltunk, az érettségire készültünk, és a ballagás is csak egy várt, közös esemény volt. Közös és jó, mint az a négy év.

"Hallani vélem a hangodat még, volt egyszer rég, egyszer rég..."

2011. május 4., szerda

Ballagó időben...

Sok minden eszembe jut a Ballagásról...
Ilyenek.
"A ballagás kifejezés a latin ’valetans’= búcsúzó szóból ered; a szokás pedig Selmecbányáról, ahol a XIX. század 70-es éveiben az erdészeti és bányászati Akadémia hagyományaként a hallgatók a Ballag már a vén diák… kezdetű dal éneklésével búcsúztak el iskolájuktól. Lassan az egész országban és minden iskolatípusban elterjedt a ballagás szokása; a XX. század elejére pedig általánossá vált. Az 1920-as években a Ballag már a vén diák kezdetű dalt felváltotta az Elmegyek, elmegyek… kezdetű magyar népdal… Szokássá vált az is, hogy a ballagás előtti éjszakán a végzősök szerenáddal köszöntik tanáraikat, a ballagás napján pedig az iskola zászlóját követve mennek végig a folyosókon vállukon egy kis tarisznyával, amelybe az alsóbb évesek pogácsát, sót, földet és aprópénzt tesznek és elhelyezik az iskola fényképét is.
Az 1950-es években betiltották a ballagási szokásokat. Ma már nemcsak a középiskolákban, hanem az általános iskolákban és az óvodákban is rendeznek ballagási ünnepségeket." / jelesnapok.oszk.hu/

A saját középiskolai (mert azért az az igazi) ballagásomat annyira nem vártam, mert az a négy együtt töltött év, ami nagyon jó volt, nagyon hamar elszállt... A ballagás napja azért nem is volt különösen jó érzés. Az azt megelőző nap viszont .... hát baromi jó volt. A ZÖLDNAP - persze az :)))) Csíkos pizsamába öltözötten, újságpapírból rabsapkát alkotva, rabcetliként a személyi számunkkal, bakancsban - surranóban vonultunk a Kodály úti kolitól - kicaplattunk Mecsekaljára, ahol aztán természetes többszöri névsorolvasást, számlálást követően fociztunk egy jót. És utána a Sétatéri KIOSZK árnyas gesztenyéi alatt söröztünk egy lazát... este pedig pár kedves tanárunknál szerenádoztunk. (És persze sokszor elénekeltük a Suli - buli című film Mericske Zoli által írt főzenéjét.
"Nem volt olyan rég/
Mikor együtt néztünk az égre/Soha nem felejtem el/A régi vidám időket!/
Emlékszel-e még/
Mindenki itt volt, szalad a réten/rohant az utcán, hogy el ne késsen/ha szól a csengő az osztályba érjen/s padtársának a fejére lépjen..
.")

...másnap pedig elballagtunk. Igazi május eleji kánikulai nap volt - rekkenő hőség - meghatottság is volt azért - vagy inkább zavartság. Talán ez volt. Azt tudtuk, hogy a padba együtt és így - sosem ülünk már be. VÉGE volt valaminek, egy szép korszaknak, a sok emléket pedig jól elraktuk akkor, azon a napon.

Sok minden eszembe jut a Ballagásról, ilyenek is:

/Ezt a postot pedig 2009. februárban írtam az Útilapu(m) - ba:
 Az elmúlt napokban kaptam az iwiw -en üzeneteket. Miszerint a volt középsulink tablóiból kiadnak egy könyvet. Továbbá, egy másik levélben a szerző - összeállító megkért, hogy amennyiben lehet, beszkennelve küldjem el neki a tablóképünket, mert ezidáig nincs meg. És az osztályunk nélkül nem történelem a történelem. Gondoltam segítek, és hipp - hopp küldöm. AHA! Nem volt meg sehol, és valami rossz ómennek éreztem ezt. Aztán egy kör e-mail a volt társaknak - 18 fős kis osztály volt ez, no és éppen két éve tartottunk is egy találkozót, ahol 16-an résztvettünk - könnyű egy ilyen problémát kezelni. És igen, Németországba szakadt Mártikánknak megvolt, pár több - ifjonckorunkban készült fotóval együtt elküldte. Én pedig tovább a könyv szerkesztőjének. Íme a mi osztálytablónk:

És akkor tegnap este teljesen véletlenül ránéztem az iwiw üzenőfalamra. A döbbenet lett úrrá rajtam és azóta is annak hatása alatt vagyok. Ezt, R.Cs. bejegyzését olvastam:
"Tisztelt Barátaim, volt Komarovosok!
Megrendülten tudatom Veletek, hogy gyerekkori barátom Hornyák József, mindenki HORIja tragikus hirtelenséggel itt hagyott bennünket. Édesanyja szűk körben Február 11-én eltemette Kecskeméten. Nyugodjék Békében!" 
Kishori a fenti tablóképen az alsó sorban - jobbról a harmadik..." /

Mert a Ballagásban ez is benne van, benne kell lennie - az emlékezés..... a hosszú út pora.


Kiegészítés május negyedikén: 

Sok minden eszembe jut a Ballagásról - írtam fentebb.... 

Valami hiányzott még a képhez, mert kerestem egy rövid kis szösszenetet, amit Nagylányomnak írtam egy éjjel a ballagása előtti napokban és adtam oda neki, még a ballagása előtt... 
Megtaláltam és most ideraknám, mert így gondoltam ezt, akkor pár éve...
  
"Nagylányomnak

"Nehéz volt a szavakkal játszani,
Nehéz volt olyat mondani,
Ami kell, ami szép s amit szabad,
Valamit, ami örökre megmarad benned,
S talán bennem is. "
/Z.Nagy László/


...még nincs négy éve... most történt tegnapelőtt szinte. Izgatottan és sírósan vártad a napot. Akkor, pár héttel előtte jöttetek rá, hogy vége... nincs tovább. Ott nincs tovább, otthagyjátok azt a kis múltat, amit együtt éltetek meg nyolc éven át, s a jövőtök már máshol kezdődik.
Persze elkezdődött az a kis jövő is, ami majd megint múlttá válik. Nekem nagyon gyorsan elrohant. Nekem villanások voltak, Neked talán nem. Én melletted éltem meg, Te benne éltél. Tudom és Te is tudod, nem volt könnyű egyikünknek sem... és most két nap múlva újra eljön egy hasonló nap, elballagtok, nem fogod sajnálni most. Talán majd egyszer, évek múlva jössz rá, hogy igazán talán ez volt a négy legszebb éved, mégha olykor nagyon is nem szerettél benne élni. Azért túléltük mindannyian...
Persze, ez a számonkérés időszaka is lesz, nem olyan egyszerű ballagás csak. Az elmúlt években sokan akartak - sokszor feleslegesnek tűnő dolgokat - Neked, nektek átadni, megmagyarázni. Kihangsúlyozva, hogy egyszer számon kérik... ennek most jön el az ideje. Kívánom, hogy jót és jól kérdezzenek Tőled s Te, tudd a választ, hogy sikerüljön helyt állnod. Bízom benne és Benned kicsi Nagylányom! 

"Nem kívánom senkitől,
hogy csodás dolgot tegyen,
de joggal elvárom mindenkitől,
hogy mindig ember legyen."
/Ady/
2008. 04. 28. Apa

Ballagások...

Képet, sajnos, nem tudok mutatni, otthon vannak Anyánál a régi albumban. 1966-ban ballagtam én is. Nagyon meleg volt, ünnepélyes hangulat a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumban. Fekete szoknya, matrózgalléros fehér blúz, fejtetőre tupírozott konty, az akkori divat szerint. Kellemes osztály voltunk, "A", heti 5 órás orosz tagozat, vegyesen fiúk és lányok. A koedukáció ellenére - vagy inkább okából - csak egy valamire való szerelmecske élte meg a 4. év végét, az is elmúlt vele. Inkább barátoknak tekintettük egymást, a másikat körülvevő titokzatosság hiánya nem kedvez az érzelmek kialakulásának...
Nem szívesen élem nyilvánosan az emocionális felfordulást, de a ballagás megindító ünnepélyességének nehéz volt ellenállni. Ahogy egymás vállába kapaszkodva végigjártunk minden osztályon... A kisebbek megilletődött arca ébresztett rá bennünket igazán, hogy számunkra már vége van... Azt hiszem, akkor sírhattam: bennem legtöbbször a mások felindultsága váltja ki a visszhangot! Ködben úszó, ismerősnek tűnő arcok virágcsokrokat nyújtanak felém, arra is kell ügyelnem, hogy ne veszítsek el belőlük... A végén az udvaron gyülekezünk: 4-5 osztály is ballag. Talán három szeretett tanáromat megkeresem a nekik szánt virággal, s közben érzem, hogy életem új szakasza kezdődik hamarosan. Egyszerre vágyom kíváncsian az újra, érezve ugyanakkor a biztonságot nyújtó fészektől az elszakadást. Mint a madarak repülésre késztetett új fészekalja... Saját érdekükben.
Mi is csináltunk - ideiglenesen - kiskori fényképekből tablót. Rajta az a 3-4 éves kori képem szerepelt, amit Áginak is át fogok adni. Francia szakos tanárnőnk (későbbi szakfelügyelőm) próbálta kitalálni, ki kicsoda. Hozzám érkezve felkiált: "Ki ez a szép kislány?" Szerényen felnyújtom az ujjam. Csalódott spontán reakciója: "Mennyire megváltozik az ember..." Jobb híján elmosolyodtam...
Másik ballagási emlékem már tanárként ért. Harmadik, egyben utolsó évem telt el a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban. Francia-orosz szakos osztályomat a másodikban kezdtem oroszra tanítani, Gilbert pedig a 12 órás francia tagozat társalgási részét vezette, mint lektor. A tablón is egymás mellé kerültünk. Nemcsak az osztályomtól, de egyben a kollégáktól, a várostól, sőt az országtól is búcsúztam, mert szeptembertől már Algéria (Constantine) várt bennünket. A gyerekek éjfél után szerenádot adtak az ablakunk alatt. Gilbert-nek annyira megtetszett a (Franciaországban ismeretlen) szokás, hogy felhívta a gyerekeket, akiket azon pizsamában fogadtunk, megkínálva őket összes gyümölcslé tartalékunkkal...

2011. május 3., kedd

Határkő

A hétvégén ballagáson voltam, nem rokoni, de nagyon közeli baráti szálakkal kötődünk a ballagó családjához. Miközben hallgattam az igazgatónő formabontó, minden sablontól mentes beszédét -tetszett, mert ugyan kicsit tudatosan, de igazán modern, mai és eredeti volt. Facebook, youtube és efféle szavak nem nagyon szoktak iskolai ünnepi beszédekben szerepelni :) - végig képes voltam figyelni a szépen, szabatosan fogalmazott, gördülékeny szövegre. Bezzeg annó... Fogalmam sincs, hogy is zajlott le a mi ünnepségünk?! Vannak persze emlékeim, pl. egy óriási csokor piros és sárga tulipánról, ami otthon várt a szobámban, szüleim barátai szedték nekem a kertjükben. De hogy ünnepi ebéd, ajándék volt-e, és mi? Hogy vajon kik jöttek el a suliba Anyán, Apán kívül? A nagymamáim. Meg tényleg, talán Zs-ék is, meg a D. házaspár.Na de hogy zajlott az egész? A vonulás, éneklés, stb. ezekről semmi, de semmi emlékem nincs. Amit tudok, hogy meghatódásról szó se volt. Sőt. Alig bírtam elfojtani a kacarászást. Fergeteges jókedvünkben nyoma sem volt bennünk az izgalomnak, fáradtságnak, ez elég hihetetlen, hisz' a csütörtöki (péntek hajnali ötig tartó!) szerenád után jött a bolondballagás. Mentségem, tavaly volt a 35. érettségi találkozónk, nem is emlékezhetek már nagyon sok mindenre :) A fizika-kémia tagozatos osztályunkban 22 fiú és 17 lány érettségizett. Hármasával " meneteltünk", ezt azért tudom. Én (a közel 180 centimmel) persze két magas fiúba karoltam, valahol hátul. Egyikük volt az én naaagy szerelmem. Máig az...

Talán ennyi is lehetne az én kis visszatekintésem. Lehetne sokat írni persze még, összehasonlítgatni a régi búcsúzást a gyerekeimével meg az épp megélt ezévi friss élményekkel. Lehetne filozofálgatni, merengeni, bölcs következtetéseket levonni. Nem élek ezzel, inkább, mert hely van bőven, ideírom, amit találtam. Az egyik egy kerek, nagy, mosolygó betűkkel papírra vetett iromány, alig-margókkal, döbbenetesen harmonikus írásképpel, valamikor a ballagás előtt "készült". Ebből csak kiragadok pár mondatot. Tudtam, hogy írtam valamit a ballagásról, megkerestem ma, mert kíváncsi voltam, mi áll benne. Találtam egy "verset" is közben, erre meg egyáltalán nem emlékeztem :) Bocsánat érte, de ha már előkerült, nem menekültök...


1.Tehát a szöveg:

Ballagunk? (A "Kakukkfűre")

...Azt hiszem tipegő léptekkel indulunk majd, mint valamikor az első anyánk-apánk karjába repítő méterek meghódításakor. Talán ugyanúgy elragad minket a szabadság, az út ismeretlen öröme, talán ugyanúgy megmámorosodunk, mint hajdani, csöppnyi önmagunk az először megtett léptektől?
Nem, ezt nem hiszem.
Miért akarják, hogy újból, újra egy új világba lépjünk? Egy másikba, mikor végre megértettük ezt, ezt a gyerekálomból, szeretetből, egymásból s magunkból épített világot, a mienket.
... Már tudjuk, hogy utáljuk a parazita erkölcsöket, a közönybe fulladt kispolgáriságot, hogy utáljuk és gyűlöljük az öldöklést, pénzt és fegyvert.
... De hiába akarnánk átlopni álmainkat és szabadságunkat abba a másik világba, ...nem mi formálnánk, hanem az, saját képére minket. Mi ennek a világnak örülünk, mi megtaláltuk egymást, s tán tiszták is maradtunk. Mi nem akarunk elmenni.
...Milyen tipegő lépések lesznek ezek?
...Igazán, azt mondjátok, hogy ballagunk?

Határkő

Dalaink íze még a számon,
úgy lépek idegen földekre.
Még bennem sajdul minden emlék,
a közös sírások és nevetések zenéje,
még megremeg a hangom, ha
cinkossá avató varázsszavainkat kimondom.

Még én vagyok én, gyermek maradtam.
Nem felejtettem el az alföldi
hajnalok vöröslő napkorongját,
a szőlőleveleken gyöngyöző harmat hidegét,
a fáradt, verejtékes arcokat.

És nem felejtem el ezeket az arcokat soha,
ahogy nevetnek, énekelnek.
Nem felejtem el a csillogó szemeket,
ha könnytől fénylenek, örömtől izzanak.
Hisz
együtt éltük át az első szerelmek
csodáit és keserűségét.
Minden képsor, kocka, mozaik-öröm
velem van, örökre.

Az összekoccanó poharak,
a kirobbanó nevetések hangja,
a tábortüzek parazsa mellett
átvirrasztott éjszakák titkai,
a bebarangolt erdők csöndje,
a szívünket összekötő, áradó orgonaszó,
álmaink és a hétköznapok,
a mindennapi együttlét bizonyossága

Igen,
a hétköznapok,
a régi, új és új emlékeket idéző
boldog ifjúság napjai.

Nélkülük nehéz a kaptafára húzott élet,
az idegen földek ritmusa.

Ballagás - izgalmakkal (1974-ben)

Az ünnepség előtt, az udvaron. (Éppen virágot kapok.)

Még mindig az udvaron.

Itt már ballagunk, s én lelkesen énekelek.

(Előzmények: Itt, a blogban, az 1973-as évnél ezt írtam: "....ősszel beneveztem magyar nyelvből az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre. Az első fordulóban egy tanulmányt kellett írni. Hogy mi lett a verseny vége, arról most nem írok, mert az már 1974-ben volt."

Ezt írtam ott. Nos, az történt, hogy a beadott tanulmányommal bejutottam a második fordulóba. A második forduló abból állt, hogy összegyűjtöttek minket a Petőfi Gimnáziumban, és egy óriási nyelvtani-nyelvi tesztet kellett írnunk. Nagyon élveztem, mert akkoriban megszállottja voltam a magyar nyelvnek és a nyelvtannak. Öt óra állt rendelkezésünkre. Ez április 18-án volt. És azután május 7-én kiderült, hogy bejutottam a döntőbe. Nagy volt az öröm, de.....! - És itt kapcsolódik az egész dolog a ballagáshoz.)

Mindenki nagyon örült, a tanárok, az igazgatók és én is, csak sajnos perceken belül kiderült, hogy a döntő éppen a ballagás napján lesz. (Abban az évben egységesen, minden középiskolában május 11-én volt a ballagás.) Az igazgatóhelyettes rögtön rám szólt: "Ide mindenképpen el kell menned. A ballagásra talán visszaérsz." Szép kis vigasz! Talán visszaérsz! Nekem ilyet mondani, akinek a mindene volt az az iskola! Teljesen kikészültem még a gondolattól is, hogy nem ballaghatok. Pont én. Mindenki fog ballagni, azok is, akik utálták ezt az iskolát, az az osztálytársnőm is, aki mindig csúfolt, amiért annyira szerettem a Telekit, tehát mindenki, csak éppen én nem, aki annyira szeretem ezt a gimit. Ez borzasztó érzés volt. Hiszen a ballagás a legszebb ünnep a gimnáziumban. Erről a bonyodalomról már mindenki tudott az iskolában. Mindenki telefonálgatott mindenfelé, hogy mit lehetne tenni. A szervezők azt mondták, valószínű, hogy a budapestiek oda fognak érni a ballagásra. Én még mindig nem voltam olyan derűlátó. Csak erre tudtam gondolni, és az értesítés után három napig folyton bőgtem, hogy mi lesz, ha mégsem érek be. Megtudtam, hogy valaki "fontos ember", akinek köze volt a verseny szervezéséhez, állítólag azt mondta a telefonban: "Hát, csak szívesebben jönnek ide versenyezni, mint ballagni! Az a ballagás már úgyis elcsépelt, giccses dolog, mindenki unja." Nahát, ilyet mondani! Persze mindenkinek az volt a véleménye, hogy sokan boldogok lennének, ha lenne egy olyan papírjuk, mint nekem, és nem törődnének a ballagással. Lehet. De akik ezt mondták, azok már mind ballagtak. Az ő helyükben talán én is így gondolkoztam volna.

Azután elérkezett a nagy nap: május 11-e. A verseny döntője elvben 10-kor kezdődött, de mondták a telefonban, hogy korábban menjünk oda. Negyed 10-re értem a minisztérium épületébe. Kiderült, hogy már van bent valaki, sőt, egy lány már akkor haza is ment, amikor én jöttem. Két lány meg kint ült a folyosón és várakozott. Azután jöttek a többiek is. Kb. tízen voltunk. Reméltem, hogy gyorsan sorra kerülök, hiszen csak ketten-hárman voltak előttem, és kb. 10-15 percig volt bent mindenki. Szidtam is magamat, hogy miért nem jöttem még korábban. Az egyik lány, aki nem budapesti volt, szomorúan mondta, hogy ő nem fog ballagni, mert ő semmiképpen sem ér haza időben. Nagyon megsajnáltam őt. Közben már bement az egyik lány, aki már ott ült, amikor én megérkeztem. Egyszercsak kijött egy férfi a szobából. Egy papírt tartott a kezében, azt nézegette, majd megkérdezte: "Van még budapesti?" Rögtön jelentkeztem, hogy igen, én az vagyok. Megkérdezte a nevemet és az iskolát, és amikor megtalált a papírján, így szólt: "Na, jöjjön be!" Akkor kezdtem megnyugodni. Egész reggel azon izgultam, hogy beérek-e a ballagásra. Most, hogy láttam, még bőven van idő, megnyugodtam. Odabent minden simán lezajlott. Sokan voltak bent, a tanulmányomról faggattak, amelyet még az év elején adtam be (az volt ugye az első forduló). Arról akartak meggyőződni, hogy valóban én írtam-e. Szóba került a Petőfi Gimiben írt 5 órás teszt is, azt mondták, az enyém nagyon jól sikerült. Nagyon kedvesek voltak, jó volt a hangulat. Amikor kiléptem az utcára, ránéztem az órámra: 10 óra múlt 10 perccel. Nagyon megkönnyebbültem. Előbb-utóbb jött a troli is, siettem be az iskolába. Nagyon gyorsan odaértem, pedig még át is kellett szállni. Amikor az iskola előtt leszálltam a troliról, fél 11 múlt 5 perccel. A negyedikeseknek fél 11-re kellett menniük az udvarra. Már biztosan fölkísérték a harmadikosok a negyedikeseket, gondoltam. De nem baj, hiszen az elmúlt napokban már annyira leadtam az igényeimből, hogy a végén azt mondtam, már azt sem bánom, ha a 12-kor kezdődő ünnepségről lemaradok, csak legalább addigra érjek oda, amikor végigjárjuk az iskolát. Persze nagyon fájt volna a szívem az ünnepélyért is, de még mindig jobb arról lemaradni, mint a ballagásról, ha már a kettő között választani kell. Fölszaladtam a lépcsőn, bevágtattam a csapóajtón, és már fordultam is jobbra, hogy menjek az osztályunk felé, hiszen biztos voltam abban, hogy a többiek már ott vannak. Erre az egyik harmadikos lány megállított. Azt mondta, nem mehetek be. Nahát, gondoltam. "Menj csak le az udvarra" - mondta. "Ó, hát még ott vannak? Akkor nem is késtem el!" - kiáltottam boldogan és lerohantam az udvarra. Szegény lány, fogalma sem volt róla, miért kell ennek úgy örülni. Persze rögtön jöttek az osztálytársaim és az osztályfőnököm, és mind kérdezték, mi volt a versenyen. Aranyosak voltak, mind izgultak értem. Csak néhány szót mondtam és gyorsan beálltam a többiek közé. Párosával álltunk, és mindenkit egy harmadikos "őrzött". A megérkezésem után néhány perccel megindult a menet. Éppen a legjobbkor érkeztem. Így semmiről sem maradtam le. Fölvonultunk az osztályba. A harmadikosok tartottak egy rövid búcsúztatót nekünk, majd ők visszamentek az osztályukba, mi meg ott ücsörögtünk tovább. Akkor adtuk át az osztály ajándékát az ofőnek. Kb. egy óra időnk volt még az igazi ünnepségig. 3/4 12 körül azután sorbaálltunk, ahogy előre megbeszéltük, és levonultunk az udvarra. A szokásos módon ott volt 12-kor az ünnepély. Énekek, szavalat, igazgatói beszéd, könyvjutalmak átadása, mint minden évben. Amikor átvettem a könyvet az igazgató úrtól, így szólt hozzám: "Reménykedünk?" "Igen" - válaszoltam zavartan. Akkor jöttem rá, hogy a versenyre céloz, hiszen ő is tudta, hogy ott voltam aznap reggel. Az ünnepség után pedig elindultunk, hogy végigballagjunk az iskolán. És akkor volt egy aranyos jelenet, még az udvaron. Egyszercsak a tömegből odakiáltott nekem az elsős (általános iskolai!) tanító nénim, akivel azóta is nagy barátságban voltunk: "Márta, hát nem sírsz? Hát azt mondtad, sírni fogsz!" Erre az egész osztályból kipukkadt a nevetés. Én is nevettem. Valóban, mindig azt mondogattam, hogy én úgy fogok bőgni a ballagáson! Ezt az osztályban is sokan tudták. Erre azonban nem került sor. Egész idő alatt nem sírtam. Előtte mindig azt gondoltam, majd, ahogy bejárjuk az iskolát mindenütt sorra eszembe jutnak a régi szép emlékek. Most valahogy nem volt idő gondolkozni, emlékezni. Az épületben már nem szólt a zene, itt magunknak kellett énekelni, és bizony oda kellett figyelni, nehogy elrontsuk. De jól ment. Nagyon szép volt a ballagás. Sok virágot is kaptam. Miután visszaértünk a saját termünkbe, még az osztályfőnökünk tartott egy rövid ünnepi beszédet, majd kiosztotta a jutalomkönyveket, amelyekkel ő, mint oszt. főnök rendelkezett. És azután vége lett. Hát, elballagtam a Telekiből, de hivatalosan még mindig odatartoztam, csak az a szál, amely a szeretett iskolámhoz fűzött, most egy fokkal meggyengült. De még megvolt!

(Utóirat: Később kiderült, hogy azért volt épp aznap a verseny döntője, mert azon a héten mindenképpen le kellett bonyolítani a döntőket, nem lehetett átvinni a következő hétre, amikor már elkezdődtek az írásbeli érettségi vizsgák. A többi tantárgy már lement addigra, de a magyar nyelvi verseny bizottságának elnöke egész héten külföldön volt, előző nap késő este jött haza, és nélküle nem lehetett volna megtartani a döntőt. Ezért került a mi döntőnk a ballagás napjára, szombatra. Végül tulajdonképpen harmadik lettem a magyar nyelvi versenyben, így elvben nem kellett volna felvételiznem magyarból az egyetemre, ugyanis aki bejutott az első 10 közé az Orsz. Középiskolai Tanulmányi Versenyen, azt abból a tárgyból felvételi nélkül fölvették. Igen ám, de nem én lettem volna, ha nem másképp történik a dolog! Az történt, hogy igaz, a verseny folyamán az irodalmi és a nyelvi versenynek semmi köze sem volt egymáshoz, ám a végén mégis összesítették a kettőt. De nem úgy, hogy innen is az első öt, onnan is az első öt nyert felvételt, hanem az első nyolc irodalmi és az első kettő nyelvi helyezettet vették föl. Így én voltam az első kieső a nyelvi versenyzők közül. Hát, azután rendesen felvételiztem, de úgy sem vettek föl. "Helyhiány miatt." - Ez volt a hivatalos indoklás. Ilyen az élet. De legalább odaértem időben a ballagásra! :-)))) A versenyért meg kaptam egy hivatalos emléklapot. Természetesen még ma is őrzöm. Egy hónappal a döntő után érkezett meg az iskolába ez a papír, és az érettségi eredmény-hirdetésekor adta át nekem az iskolánk igazgatója. Nagyon szép, megható pár mondatot fűzött hozzá. Sosem fogom elfelejteni.)

Szolgálati közlemény

Akimoto ötletét megragadva immár hivatalosan meghirdetem, hogy összeállhatnánk mi, a közös blog szerzői egy "Ilyenek voltunk" gyerektablóvá, ha a társaság szeretné. Szíveskedjetek ennek a bejegyzésnek a kommentdobozába írni a véleményeteket, legyen-e ilyen tablónk?
Ha pedig a többség egyetért, akkor a megvalósítás nagyon egyszerű: mindenki küld nekem emailhez csatolva egy gyerekkori képet saját magáról, arcképet, vagy teljes alakost, amelyiken egyedül látható. Bármilyen korból jó, mindenki válassza azt, amelyiken szerinte a legaranyosabb, legszebb, stb. :) Csecsemőkortól 10-12 éves korig bármi jöhet. :)
Ezután összeállítok belőlük egy tablót elég nagy méretben, majd pedig beteszem a blogba kinagyíthatóan és mindenki elmentheti magának is, ha tetszik.
Ja, és természetesen csak a blogban használatos neveket fogom a képek alá írni.

2011. május 2., hétfő

Álmodtam egy világot magamnak...

Nagyon jó érzéssel, nosztalgiázva olvastam előző írásaitokat a ballagásról.

Saját ballagásomról nem sok maradt meg emlékezetemben. Vidéken még nem volt olyan nagy felhajtás. Elővettem a tablót, s a képeket nézve mindenkiről eszembe jutott valami. Nándi huncutul megcsipkedte az arcom, haragudtam ezért. Ityo nagyon tetszett, sose mondtam meg neki. Matekból korrepetáltam őt, s jobban izgultam, mikor felelt, mint ő. Gabi, aki az iskola mellett lakott, s mindennap elkésett mégis. A latintanárnőnk, aki véletlenül zsebkendő helyett a táblatörlő rongyot dugta a ruhája ujjába, s majd elájult, amikor elővette, mert nagyon pedáns volt. S folytathatnám.

A címben lévő sor egy Edda-dalból való. A régi Eddát kedveltem, de a búcsúzó tanítványaim választották e dal néhány sorát a meghívójukra. Az első osztályom volt itt Pesten.





A tablókép sajnos elég megviselt, s sötét. Az oldalt lévő grafika nem is látszik, pedig neves tanárunk, Czinke Ferenc rajzolta.


Jó kis szomorúság

Ez is ilyesmi. A ballagás.
Nem, nem voltam annyira megindulva a saját ballagásomon, hogy erre élesen emlékeznék. Inkább valami szomorúság volt bennem, úgy általánosan, nem konkrétan. Az elmenés szomorúsága, nem az iskola elhagyásáé.
Különben is, be voltam szarva az érettségitől, minden bizonnyal szorított a cipőm is, ha az a cipő volt rajtam, amiben hétfőn érettségiztem, idegenül mozogtam az ünneplős szoknyában, mert nem voltam hozzászokva, és utáltam a tömeget. Erre különben tényleg emlékszem, hogy nagy volt a tömeg, meleg volt, az igazgató pedig hosszasan beszélt. Nem tudom megmondani, miről.
Egyébként meg nem izgatott az egész, az osztálytársaimat kedveltem, de a nagy barátságaimat későbbre tartogatta az élet. Meg nem is éreztem ezt végleges elválásnak a barátoktól, hiszen továbbra is együtt buliztunk, a mai napig szinte mindenkiről tudunk, és a férjemmel is osztálytársak voltunk, így akiről én nem tudok, ő valószínűleg igen.
Az újdonság izgalma volt bennem, a bizonytalanság félelme, az utazás az ismeretlenbe.
Az iskoláért nem fájt a szívem. A példaképem akkor már egy éve nem tanított az iskolában, igaz, érettségiztetni visszajött minket. Voltak persze tanáraim, akiket nagyon nagyra becsültem, de összességében többször féltem az iskolában, mint örültem.
Nekem a ballagásról inkább már a munkahelyemhez kötődő ballagások jutnak eszembe. Eddigi tanári pályafutásom alatt két osztályom volt, bár egyiknek sem én voltam az osztályfőnöke végig. Az első osztályfőnökségemet Bori 'törte derékba'. A másik osztályomat egy kolléganőmtől vettem át. Az elsőket nagy hassal én ballagtattam szülés előtt két héttel, de abból az osztályból sokan haragudtak rám a gyerekvállalás miatt, a kolléganőm, aki átvette az osztályt pedig ... nos nem hívott be az utolsó osztályfőnöki órára, így elbúcsúzni nem tudtam az egész osztálytól. Ezt sajnálom, ez is egy szomorú ballagás.
A tavalyelőtt érettségizettektől nehéz szívvel váltam meg, bár ott is volt, aki csak rutinból köszönt el. Mivel angol szakos vagyok, mindig csak maximum az osztály felét tanítottam, így sok diákkal hetente egy alkalommal, osztályfőnöki órán, ha, találkoztam. Az emberi szív meg olyan ugyan, hogy nem a találkozások száma a fontos, de azért kicsit könnyebb egymáshoz utat találni, ha van alkalom is kerítve. Azon a ballagáson sírtam persze. De amennyi szomorúság, annyi öröm is volt a könnyekben. Azért a mai napig hiányzik az a kelekótya társaság, akik a végére már csak tizenkilencen maradtak. Tizenkilenc egyéniség. Szaladtak a világban szerte.
Aztán ott volt még TSB osztályának a ballagása három éve, az is szép emlék, mert hozzá voltak nőve a szívemhez onnan sokan. Máig is. A németesek közül is.
Az én ballagásom valahogyan elszállt az időben. Akkor talán még biztosabban láttam az utat előre, vitt a lendület. Még a ballagás pillanatát is sajnáltam arra, hogy visszanézzek.
(A cím egy dalból van, amit Sasótól kaptam. Ide is illusztrálom, ha nem baj.)

2011. május 1., vasárnap

Filíííszter leeeeszek maaaagam is…

A ballagásra mindenki máshonnan tekint.
Egy szülő úgy véli, mérföldkőhöz ért gyermeke, akit sikerült eredménnyel kitaníttatni, felnevelni. Hálával vegyes érzelmekkel viseltetik hát gyermeke teljesítménye, a tanárok erőfeszítései iránt. (Egyre erősödő véleményem szerint Isten csodája az, ha egy gyerek különösebb megrázkódtatások nélkül eljut a felnőttkor küszöbéig.)
A tanárok talán örülnek. Örülnek, mert eredménnyel nevelték az osztálynyi fiatalt, és/vagy örülnek, hogy végre megszabadulnak egy-egy komiszabb összetételű csoporttól. Ugyanezen okokból bánkódhatnak is. Ez persze „csak afféle magánvélemény, nem pedig tény, tény, tény” (hogy a Micimackót is megidézzem egy gondolatfoszlány erejéig). Azért az, mert sose voltam tanár, csak diák. Jobb, ha a tanárok felől nézve ők nyilatkoznak érzéseikről, támadó gondolataikról.
A fiúknak és a lányoknak – úgy vélem – kicsit eltérő az attitűdjük a ballagáshoz. A lányokét mondják el ők. A fiúk ebben a korban kerülik az érzelgősséget, titkolják érzelmeiket is, így az erős érzelmi töltést hordozó ballagás nem áll hozzájuk nagyon közel. Szeretnének túllenni rajta, túl a hervadt orgonákkal díszített folyosók látványán, a többé-kevésbé megható nótákon, a szívképző búcsúbeszédeken, az egymás vállát fogó sorok menetelésén.
Persze ez csak a felszín. Belül nagyon is érzik, hogy mindez méltó lezárása négy évnek, s alig képzelhető el a ballagás elhagyása.
A spleen-t maga a szokás is hordja. A címbeli filiszterség – már amennyire érti a nebuló a szó értelmét – ráerősít a fölöslegesség érzésére: tehetsz, amit akarsz, egy senki vagy, nem fog a sült galamb a szádba repülni, a felsőoktatásba vagy felvesznek (vagy letesznek). Szakmai előmeneteled, sikerességed erősen kétséges.
Én 1965-ben érettségiztem a piaristáknál. A szocializmust építő népgazdaság nemigen érdeklődött a klerikális nevelést kapott diákok jövője iránt. Inkább eltűrte őket, legalábbis bizonyos szakterületeken. (Nem viccelek: A Goldberger Gyár, ahol az érettségi után egy évet lehúztam festékkészítőként, nem támogatta a Műszaki Egyetemre szóló felvételi kérelmemet, mert mint kijelentették: Nincs szükségük idealista kolormérnökre.)
De ha belegondolok, a ma ballagók várható életkilátásai miatt ugyancsak aggódom. Sajnálom fiataljainkat a mindent relativizáló és a kapitalista mohóságot diktáló, földet kirabló eléggé általános tendenciák miatt.
Eme meglehetősen borúlátó tirádák után visszatérek saját középiskolás ballagásomra.
Csakugyan megkaptuk a tablóképet, a tarisznyát, apró pogácsát, lyukas kétfillérest. Öltönyösen fehér ingben, nyakkendősen fogadtuk a búcsúztatók szavait, adtam át két másik fickóval az utánunk jövőknek az iskola zászlaját.
Az énekek: A már említett Ballag már a véndiák mellett ilyenek: Gaudeamus igitur, Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, Köszönöm, anyám, hogy felneveltél… Biztos, hogy a kórus elénekelt egy Mendelssohn e témára írt kórusát, s föltehetően Bartóktól is a Búcsú az otthoniaktól címűt. Mindkettőt magam is énekleltem korábban a diákkórusban.
Biztosan több nóta is volt, pl. iskola himnusza, ének Kalazanci Szt. Józsefről, stb… de hát azóta – ha jól számolom – 46 év telt el.
A mi helyzetünk bizonyos értelemben különös volt. Nem mentünk szerenádozni, mert tanáraink a rendházban éltek szerzetesközösségben. Tehát egy helyen. Így nem jött számításba a vándorlás egyiküktől a másikig. Talán az osztályokban az utolsó órájukon búcsúztunk el tőlük – szerenád nélkül.
Lehet, hogy nem a miénk volt a legszebb ballagás, de azt bizton éreztem, hogy mindenféle tárgyakból alaposan megpatkoltak bennünket az évek során, és ez a biztos tudás adta mégis önérzetünket, amellyel a jövőnk elé tekintettünk.