2011. május 30., hétfő
1975 - a főiskola kezdete
2011. május 29., vasárnap
Szolg. közl.
2011. május 27., péntek
Érzések vannak, a szavak elfogytak
Irgalmatlanul sok munkával kezdődött, hiszen érettségiző osztályom, az új lakás gyönyörei, a nagyon várt és mégsem felhőtlenül boldog terhesség ezernyi feladatot adott az immár óvodás kiskorú mellé.
A szerencse ott állt mellettem, a lakóközösség igazán ragyogóan működött. Jaj, nem tudom leírni. Minél távolabb van, annál nehezebb? Nyáron végre megszületett a Kicsi is, a testvérem segítsége nélkül aligha tudtam volna megfelelni a különféle elvárásoknak - tényleg nincsenek szavaim. Bocsánat.
Mert amit korábban már láthattam volna, egyre mélyebben vált láthatóvá - igaz, én vakságot is fogadtam anno. De a színek elvesztek előlem. Ami galádság volt, kitolás a gyerekekkel, mert megérdemeltek egy normális anyát, aztán engem kaptak, szótlanul, szinte mindig fáradtan.
Furcsa év kerekedett ebből. Hiszen láthatóan semmi bajom nem lehetett, egyenesben voltunk, saját lakás, két gyerek, stb. A kéthetes gyerekem mellé még egy nemzetközi építőtábori csapatot is kaptam néhány éjszakára, hogy ne unatkozzam. És nem voltam képes hálát érezni mindezekért. Ebben az évben még bűntudatom is lett, nehogy bármi is hiányozhasson az életemből.
Jobban jártok, ha nem írok. Már mindegy. Nem törlöm, nem is piszkozatolom. Ez is én vagyok - vagy csak voltam? Nem, beépült, részem marad, még akkor is, ha most nagyon is helyemen vagyok.
A blog egyik nagy előnye, mondhatjátok: nem olvasom. És mondhatom: kiírtam.
36 éves a Kicsi idén. És én a születésekor nagyon sokkal öregebb voltam a mostani 64 évemnél. Szavaim nincsenek, könnyeim már vannak.
2011. május 26., csütörtök
versek éve
Petőfit, Lermontovot
már túlélted.
Holnap Csokonai
és Attila évébe lépsz.
Innen már csak
egy sóhajtásnyira van
a krisztusi.
És még semmit se csináltál:
se forradalmat
se mélysodrú vihart
se bús-víg poétaságot
se kínnal kihordott új világot
Még semmit se csináltál!
De e szeretni-se-tudó-semmi miatt
harmincháromszor feszítetted meg magad.
(1975. január 8.)
AKKOR IS
Akárhányszor eltipornak
mindig felemel
a porból kinövő életáhitat
és látni tanítom újra
megvakított álmaimat
(1975. február 7.)
ILLUZIÓTLAN ILLUZIÓK
Forrást fakasztottál?
Csak szomjad volt sivatagi!
Tüzet varázsoltál?
Csak jégpáncélod olvadt meg!
Vihart támasztottál?
Csak némaságod lázadt fel!
Új világot hoztál?
Csak rozsdás kapud rángatod!
Fényerdőt ültettél?
Csak éjed álmodott Napot!
Másokat elértél?
Csak öncsomód bogozgatod!
Azt hitted, elég magadban hinni,
pedig e hittel csak magad csalod.
És mégsem hagyod el hited
Még ha hited el is hagyott.
(1975. február 16.)
OCSUDÁS
Zordul összerázott az a nyárutó
ősz elől tél elő magábafutó
visszavisz visszaűz tavasz hajnalán
meg nem tart s nem enged mindig visszaránt
Valami elveszett egy nyár-éjszakán
valami ami volt nem is volt talán
Áldjam vagy átkozzam azt az éjszakát
mely napot hazudott sugárzó csodát
Áldjam vagy átkozzam azt a nyárutót
azt az egyéjszakát a rügyfakasztót
elkésett tavaszom megcsúfolt fiát
őszeim teleim sáros bocskorát
ellopott éveim egypillanatát
virágzás idején bimbók parazsát
elveszett életem fagyott bimbaját
visszanyert halálom kopott csillagát
Áldjam vagy átkozzam ezt a hervadást
ezt a virágtalan virághullatást
ezt a benemváltott beteljesülést
ezt az elfelejtett-múlt-idézgetést
Valami elveszett egy nyáréjszakán
valami nem is volt nem is lesz talán
Azt keresem hát mi sosem lesz enyém
Csak tudnám mit meddig mért keresek én
(1975.február 28.)
LASSANKÉNT HELYÜKRE KERÜLNEK A DOLGOK
A sorsszerű csak a véletlen nagyzolása
a szerelem csak az ösztönök önigazolása
a barátság a küszöbre tett kegyelemkenyér
Lassanként helyükre kerülnek a dolgok
a múlt már múlt marad
és jelen van csak
Lassanként helyükre kerülnek a dolgok
"a nyár - az nyár"
(de lehet még tavasz
a fák újra rügyet bontanak)
(1975. március 5.)
PIRCHUSI GYŐZELEM
Tudok már
fénytől elvakítva
sötétben is látni
szárazon maradva
viharban megállni
a reményeket vesztve
célokat keresni
jövőt emlékezve
múltakat temetni
Azt hiszem
már nem félek
tőled
élet
(1975. május 23.)
VÁROK
Valami felismerésnek kellene most jönni.
De még csönd üli meg agyamat
S szívemet teleharangozták a hamis ünnepek
Várok.
Csönd lesz tán szívemben is.
Szétnézek:
eltűnő kezed int
csukódó ajtók résein
Fülelek:
halkuló dalt hurcol a szél:
"nem úgy van most, mint volt rég..."
Álmodok:
de már vaskemény tényeket:
magasló falakat, szétpergő éveket.
Gondolkodni még nem tudok.
Agyamban csönd ütött tanyát
S szívemből még nem költözött el a lárma
Várok
valami
lehetetlen
harmóniára
(1975. július 11.)
FÖLFORDULT VILÁGOM
Az idő esernyőjét
kifordította a vihar
nyelébe kapaszkodva
zuhanok fölfele
míg nyakamba zúdul
a tegnapi vízözön
És lenyugszik a Föld
a Nap peremén
ahol élek én.
(1975.december 3.)
EZT IS- AZT IS
Ha rámhajol egy fatörzs büszke ága
s meg nem törik - enged
tudom: szeretnek
Ha dalra fakad
a kétségben a remény
vele dúdolok én
Ha örömömbe mar
az égő fájdalom -
együtt vállalom
Vállalom - mást úgyse tehetek:
Érintem a földet - s az eget.
(1975.december 3.)
2011. május 23., hétfő
Egy csésze Omnia
Orosz megszállásunknak, (felszabadulás) a 30. évfordulója ez az év. Hirtelenjében két érdekesség ötlik eszembe.
Az egyik, az LGT 30 éves vagyok c. darabja, mely utal a szocialista évtizedekre. E darab betétdalainak is a zseniális Adamis Anna a szövegírója. Legalább a Hány cédula az élet c., valamint a Mi is leszünk szenilisek c. nóta szövegére hadd emlékeztessek.
A másik kulturális esemény, mely ugyancsak a 30. évfordulóra született: a „30 év” - a felszabadulás utáni magyar irodalom legjelesebb alkotásai 1980-ig; a Magvető jelenteti meg (a Szépirodalmival közösen). Nem tudom, hány kötetet dobtak piacra arany védőborítóval.
Ám mindezek eltörpülnek azon tény mellett, hogy megszületik Zs. lányunk. Mikor máskor született volna meg, mint éppen április 4-én. (A tárgynapon elsőként született jutalomban részesült, a miénk maga volt a jutalom.) Lám, van mit ünnepelnünk ezen a napon!
Kispestről indultunk a Knézich utcai szülészetre. Du. négy, fél öt táján jön ki a nővérke egy pólyával, és kérdez engem, folyosón sétálót: Én volnék-e Gy.M. Igenlő válaszomra a kezembe ad egy pólyást: ismerkedjem meg lányunkkal. El voltam bűvölve. Rövid ismerkedés után elvitte a szabályosan született kis emberkét. Immár két lánykánk volt.
A nagyobbik, akkor alig kétéves lányunk – nagyanyja (mamika) jóvoltából – számos gyermekdalt és népdalt is ismert. Boldogan, még selypesen, de igen határozottan és öntudatosan fújta a Gólya, gólya, gilicét, az Egy kis malac röf, röf, röföt, A kis Bencét. Jó hallása volt, és szeretett is énekelni. A nagyi pedig sokfélére tanítgatta, amikor eljött átvenni tőlünk egy, két, majd az egyre több unokát.
Zs., a kis második, hamar megszokta környezetét. Szabályos kisgyerek volt. Egyetlen furcsaság árnyékolta be csecsemőkorát. Hamarosan még egy újabb testvérke jelentkezett, ezért rá kellett szoktatnunk a tehéntejre és a cumisüvegre. Talán ezért is fordult elő, hogy évekig lógatta a szájában a Chicco-palackot Chicco csecsemőhordozójában elüldögélve.
Nagy valószínűség szerint abban az évben vettük szögletes Kienzle elemes falióránkat is, mely változatlan szorgalommal rója köreit – immár 36 éve.
Most, 2011-ben is megvan még a belvárosi Régiposta utcában az az iroda, melyben dolgoztam annak idején a Népművészeti V. ellenőrzésén. Az üvegezett vaskapu ugyanaz, az épület karbantartott fémdíszei is. Négy íróasztal mögött róttuk a jelentéseket, készítettük az elemzéseket. A sarokban főtt a kávé az Autopress elektromos főzőben. Minden irodában volt egy négyszemélyes főző, melyet műkőlapon tartottunk, hogy nyugodtan aludjon a gondnok is, aki egy személyben a tűzvédelmi megbízott is volt.
Különösen télen volt hangulata még félhomályban megérkezni a központi-fűtött irodába, ahol az első érkező feltette a kávét. Most is az orromban érzem a légtérben szállongó Omnia-párák illatát. Komfortérzést adott ez a megszokott aroma.
Ott tartottam, hogy az ellenőrzésen dolgoztam. Ma már nem könnyű visszaszámolni, mikor milyen beosztásban dolgoztam. 1990-ben összeszedték a korábbi részletező munkakönyveket, s az új nem tartalmazza a funkcióváltozásokat időrendben.
Engem az segít az emlékezésben, hogy amikor az ellenőrzésről elkerültem, volt osztályom meg akart jutalmazni. Kérték, hogy írjak fel öt olyan tárgyat, melyekre vágyom, és melyeket képesek megvenni nekem búcsúzóul. Felírtam az ötöt. Persze a trükk az volt benne, hogy egyet vettek meg az ötből, így annyi volt benne a meglepetés, hogy nem tudtam, melyik lesz a nyerő a felsoroltakból. A Magyar értelmező kéziszótárra esett a választásuk. No, ez a könyv máig használatban van. Mivel 1980-ban nyomták, bizton állíthatom, hogy ekkor szűntem meg ellenőr lenni. (Később vezetőként visszatértem.)
Feleségem 1975-ben a Röltex állományában leledzett. Mivel szült, persze gyesen volt. Élvezte annak valamennyi szépségét, és megszenvedte az állandó otthonlétből adódó valamekkora elszigeteltséget. Azért jól elvoltak a virágos, homokozós udvaron, ahol biztonságban játszhattak a gyerekek.
2011. május 22., vasárnap
2011. május 19., csütörtök

Ballagás anno:1957

Hú de régen volt!
Egyszerű körülmények között, az otthoni kertből szedett fehér liliomokkal, a konfirmációs fehér ruhában, szülők, keresztszülők, rokonok nélkül. Csak úgy egymásközt az iskolások és a tanítók, tanárok közreműködésével zajlott a búcsú a nyolcadik osztályból. De én úgy sírtam, mint a záporeső. Sajnáltam a kedves tanáraimat, az osztálytársaimat, de tényleg, bármily hihetetlen. Íme a régi fotó, nem vigyorog itt senki. Mi még szerettünk iskolába járni.
Ötödik osztályban harminc felett volt a létszám, nyolcadikra ennyien maradtunk. Kimaradtak a gyerekek, nem volt még kötelező a nyolc osztály.
Ötven év múlva megszerveztem az osztálytalálkozót, volt akit tényleg nem láttam ötven éve. Érdekes volt, megható. Hárman már nem tudtak eljönni és a tanítóinkból is csak ketten vehettek részt.
Ez a régi-régi ballagás tele volt érzelemmel, pedig mi nem kaptunk ajándékokat és művészi csokrokat sem. A mostani nagy felhajtás, ami a ballagásokon történik szinte csak a külsőségekre épül.
2011. május 16., hétfő
Szolg. közl.
Addig is, ha valakinek van még ballagós mesélni valója, képe, vagy akármi, ami a témába vág, ne fogja vissza magát, most már a tabló elkészültéig nem váltunk évet.
2011. május 13., péntek
Nemzedékek és ballagások
Történt, hogy anyukám egyik évben nem tudta hazacipelni a tömérdek virágot. Apám és a házmester biciklire ültek, előbb spárgákkal gyümölcsös ládát szereltek a csomagtartókra, visszamentek az iskolába a virágokért, otthon meg telerakták a kádat a zsákmánnyal. Ha az ősök nem ballagtattak, akkor is kijutott az évvégi szertartásokból. A végzősök jöttek szerenádot adni. Ez tényleg szép volt néha. Hagyományozódott, hogy a nagylányok csendesen zümmögve kezdték a dalt, anyuék meggyújtották az odakészített gyertyákat, ekkor zendítettek rá nagyobb hangerővel. Egy kicsit az én cinikus lelkemet is megérintette, hogy a nyáreleji jó szagú sötétben annyi ember búcsúzik az ő szeretett tanárától, aki hiába volt az én anyukám, őket is igaz együttérzéssel és szülői aggodalommal bocsátotta útjukra.
Édesapám vegyes iskolában tanított. A fiúk kevesebben voltak, de szerenádozásnál nem voltak olyan ájtatosak, mint a lányok. Egyik évben hegedűkísérettel jöttek dalolni. ( Itt jelzem mint fültanú, hogy az ötvenes években nem volt betiltva sem a ballagás, sem a szerenád! Lehet, kimaradt egy-két évvége Rákosi pajtás jóvoltával, de nem ez volt a jellemző.)
Nagyika utolsó éve az iskolában ugyancsak emlékezetes volt. Neve napja egybeesett a ballagással és az ő utolsó tanítási napjával. A nappalijukban nagyapa körberakta őt a virágerdővel, amit a házban található befőttesüvegek, vödrök, vázák és fazekak felhasználásával teremtett, majd lefényképezte Nagyikát. Életében nem láttam olyan szomorúnak, mint ezen a fotón. (1954) Megvan a kép otthon Szegeden, egyszer elhozom.
A saját középiskolai ballagásomra úgy emlékszem, ahogy most mondom. Először felidézem az osztálynaplót, keresztszemes hímzéssel egy csík, mellette ugyancsak keresztszemes ábra mutatja, hogy IV/A. Almás tanár úr, az osztályfőnök utoljára teszi a tanári asztalra az osztálykönyvet, mond is mindenfélét személy szerint mindenkinek, előttem a padon a ceruzának vájt mélyedésben kicsi szegfűk fekszenek, később, ahogy a lépcsőkön lefelé lépkedünk, keservesen danolva, már nem is tudom, mit, barátnőm édesapja a virággal együtt könyvet csúsztat a kezembe: Szerb Antal: Száz vers. A könyv megvan. L.Tóni bácsi évek múlva szintén elballagott. Almás tanár úrnak néhány évtized késéssel köszönöm meg a könyvet. Rimbaud: A részeg hajó. A tanár úr nem az iskola vonalas könyvkészletéből választotta ki a számomra, az biztos. (1958)
Az egyetemi ballagásról van fényképem, ha lesz segítségem, kirakjuk, ne sorakozzon itt szürkén ez a sok betű.
2011. május 10., kedd
mégis kinek a ballagása, és melyik? (ballagási mozaikképek)


És nagyon előtolakodnak lányom ballagásai, már az óvodáskori is!


De annak idején nemigen szerettem az elhangzott közhelyeket "az Élet küszöbén", s hogy a diszitésre leszakitott virágokat leszedték már akkor, amikor még el se hagyták az épületet a ballagók.
Mondom, nem nagyon szerettem én sose a ballagásokat...
Most már én "ballagok"...
És lassan-lassan már a tanitványaim is "hozzámöregednek"
De megható volt az , amikor pár éve egy sokadik érettségi találkozón a volt tanitványaim
..."Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt,
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák."

2011. május 6., péntek
Ballagási emlékek
Kezdem azzal, hogy a ballagásokat nem szeretem olyan nagyon. Sőt, inkább semennyire sem szeretem. Az utóbbi években el is kerültem őket, ha lehetett. És lehetett. Általában nem nagyon szeretem a kötelező rongyrázást, márpedig mostanában már a ballagás is erről szól. Diákokról, akik roskadoznak a virágok (és egyebek alatt), és szegények állni is alig bírnak, nem végigmasírozni az egész iskolán. A kötelező egyen-öltönyről, egyen-kosztümről, amit akkor is ki kell fizetni, ha az valakinek fél havi fizetését vagy egész havi segélyét elviszi, mert a többiek nem bírják megérteni, hogy nem mindenki tud kidobálni az ablakon egy (talán csak egyszer használatos) öltönyért 20-30 ezer Ft-ot. A vagyonokat érő ajándékokról, amit leggyakrabban azok kapnak, akik egyáltalán nem biztos, hogy egyáltalán át fognak menni az érettségin, talán még az is csoda, hogy ballaghatnak, mert nem buktak meg év végén. Tanárságom idején sajnos ezt tapasztaltam, és ezért ha csak lehetett, nem mentem el a ballagásra. Mivel osztályfőnök csak szakképzős osztályban voltam (érettségi után), így legtöbbször sikerült meglógnom. A kollégáknak fel sem tűnt, hogy nem vagyok ott, én meg nem szenvedtem a kötelező bájolgástól. A diákoknak sem hiányoztam, soha senki nem kérdezte meg, miért nem vagyok ott. Őket akkor teljesen más érdekli, jogosan.
A ballagás előtti időszakot valamivel jobban kedvelem, bár őszintén szólva az sem a szívem csücske. A pénteki bolondballagás általában jópofa dolog, ha nem viszik túlzásba. A pénteki díszebéd is mindig jól sikerült, a tizenegyedikesek udvariasan és kedvesen szolgálták ki a végzősöket és tanáraikat, a végzősök is kedvesek voltak, és visszaemlékeztek a kedves vagy nem annyira kedves emlékekre. Általában ilyenkor adták át az ajándékokat, amelyek egy-két nagyon ötlettelen esettől eltekintve telitalálat volt, vagy csak szimplán szép gesztus. Az utolsó ajándék, amit végzős osztálytól kaptam, egy könyv volt: 365 tipp az altatáshoz. Akkor voltam majdnem 7 hónapos terhes (azt még senki nem tudhatta, hogy két hét múlva már meg is születik a fiam, az érettségin már nem pocakosan fogok részt venni), és nagyon értékeltem az ötletet (bár soha nem volt szükségem a benne található ötletekre). A szerenádokat nem mindig tudtam megoldani, mivel lakóhelyemhez képest másik városban tanítottam, és a gyerekek is több településről jöttek, így ők is igyekeztek lecsökkenteni a látogatások számát. És mivel én általában csak az osztály egyik felét tanítottam, nem nagyon ragaszkodtak ők sem ahhoz, hogy eljöjjenek. Volt azért néhány kedves társaság, aki jött, énekelt, aztán evett-ivott és ment tovább. Az első vagy második szerenádról van egy emlékezetes párbeszédem. Már búcsúztak el a srácok, az egyik fiú hátra maradt, és azt mondta: „tanárnő, akkor tényleg nem volt házi feladatom, jogos volt az az egyes”. Egy fél évvel korábban történt esetre utalt, amikor én kiszúrtam, hogy a szünetben másolta le a házit valakiről, ő tagadott, mégis beírtam az egyest. És milyen igazam volt. De ebből a mondatból is látszik, hogy nem haragudott, ahogy én sem. Néha vannak ilyen esetek.
A végére hagytam a saját ballagásomat. Nem volt túl jó osztályunk, ez abból is látszik, hogy az elmúlt 17 évben, ami a ballagás óta eltelt, csupán egyszer találkoztunk, és azóta senki nem erőlteti az újabb találkozást. Már a ruhán is jól összevesztünk, persze még a szalagavató előtt (36 lánytól mi várható), így aztán mi voltunk az egyetlen osztály az iskolában, akik nem egyen kosztümben ballagtak (nálunk akkor már nem volt kötelező matrózblúz vagy hasonló), csak fekete szoknya- fehér blúz kombinációban. Még abban sem tudtunk megegyezni, hogy a szoknya rövid legyen vagy hosszú, szűk vagy bő, így aztán volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. A tablón egyen blúzban voltunk, de csak azért, mert két osztálytársunknak véletlenül egyforma blúza volt, így mindenki az övékben fényképezkedett.
A ballagásomon a szüleimen, nagymamámon és a keresztszüleimen kívül senki meghívott nem volt jelen, nem tartottam olyan fontosságú eseménynek, hogy az egész nagy családot összecsődítsem (nem is tudom, én olyan szinten vagyok ellene az ilyen formális eseményeknek, hogy még magam sem hiszem el). A ballagás előtti pénteken fogorvoshoz kellett mennem, ahol kihúzták egy fogamat. A próbán úgy vettem részt, hogy a fél arcom még érzéketlen volt, alig bírtam elmondani a zászló-átadó szövegemet (a hétfői magyar érettségin újra fájt a fogam, aztán kiderült, hogy egy szilánk bent maradt, akkor jött ki. Jó volt így írni). Szombaton nem volt már semmi gond, szépen elmondtam, átadtam a zászlót, aztán beálltam az osztályfőnököm mellé a sorba. Az igazgatói beszédre nem emlékszem, a búcsúztatókra sem. Az biztos, hogy ki kellett mennem legalább egyszer az igazgatóhoz, mert kaptam jutalomkönyvet, az iskola három legjobb tanulója közül én voltam az egyik. De ezt ennél többre senki nem értékelte, valamiért a pénzügyes osztályok alacsonyabb rendűek voltak, mint a többiek, pedig a három kitűnőből kettő nálunk volt, nem értem, miért volt így. Voltak bennem tüskék jócskán, valószínűleg ezért sem voltam igazán szomorú, hogy ott kellett hagyni az iskolát.
Ami még nagyon emlékezetes a ballagásról, az az ajándék, amit a szüleimtől kaptam: egy dobgitár. Amikor megláttam a dobozát, már tudtam, mi van benne, és elkezdtem bőgni. Keresztapám nem is értette, mi van, aztán megmagyaráztam neki, hogy milyen régen vágyom arra, hogy valamilyen hangszeren játszhassak. A gitár megvásárlása a szüleimnek óriási anyagi terhet jelentett, több mint 10 ezer Ft-ba került, és nem voltunk tehetősek, így még jobban értékeltem, hogy ezt kaptam. Aztán azt is megtudtam, hogy anyu a bátyám barátait rángatta be a hangszerboltba, hogy segítsenek, hiszen ő egyáltalán nem ért a hangszerekhez. A gitár azóta is megvan, bár azon a nyáron sikerült anyunak eltörnie a nyakát, de megjavíttattam, és néha mostanában is előveszem. Sajnos nagyon ritkán, többször kellene, tudom.
Az osztályommal azóta nem igazán tartom a kapcsolatot. Tudok róluk a közösségi oldalakról, de nem igazán érdeklődünk egymás iránt. A volt osztályfőnökömmel viszont rendszeresen találkozom (évente egyszer-kétszer), és telefonon is beszélünk. Az iskolám igazgató helyettese pedig rendszeres látogató anyunál, nekem pedig bizonyos szempontból főnököm (a „másodállásomban”). Már csak ők a kapcsolat a régi iskolából, pedig magát az iskolát szerettem, és a tanáraim nagy részét is, de az osztályom egyáltalán nem volt jó közösségileg, és ért jó néhány igazságtalanság is, amit nehezen emésztek.
Vén diák...
A ballagás részben kimaradt az életemből…
az általános iskolai kimaradt, mert pont akkor voltam a szüleimmel Badacsonytomajban nyaralni… aki még emlékszik rá, akkoriban szakszervezeti üdülőkbe kaptak a dolgozók beutalót… és ekkor volt időpont…
a vendéglátó ipari iskolában viszont ballagtam…
sok mindenre már nem emlékszem… csak arra, hogy a négyemeletes épület minden termén végigsétáltunk… és rengeteg virágot kaptunk menet közben… ebből mindenki egy szálat tartott meg (az osztályunkból) és a többit az osztályfőnökünknek adtuk… szegénynek taxit kellett hívnia, hogy haza tudja vinni a sok virágot…
én a vizsga után 2 nappal már a Balaton parton dolgoztam… Füreden a Marinában… a bizonyítványomért csak októberben mentem be az iskolába…
persze a gyerekeim ballagásán ott voltam… (óvoda, iskola, középiskola)… de az már más történet…
2011. május 5., csütörtök
Régi időkre emlékszel-e még?
Kicsit más volt a ballagás, mint másutt. A készülődés, a díszítés kora reggeltől ugyan pont olyan volt, mint bármelyik másik iskolában, de az ünnepség szentmisével kezdődött, a Várdombon lévő templomban, átvonultunk zászlósan a városon.
Az iskolaudvaron már egy rendes ballagási és jubileumi ünnepség volt. Álltunk ott, életünk első (és mindmáig egyetlen) hosszú szoknyájában (nem tudom, miért ezt választottuk, talán felnőttebbnek akartunk látszani), hallgattuk a beszédeket, átadtuk a zászlót, végül pedig átvettük a fokost és a tarisznyát.
A fokos elkallódott valahol az évek folyamán, a harmadikosok által szépen hímzett tarisznya azonban most is megvan az emlékes dobozban. A tartalma: egy kevés, óborrá nemesedett bor (megnéztem most alaposan az üvegcsét, a felirata: E.GY.T. Streptomycin injekció 1 g, ki is bírtunk mindent azóta :), egy kővé vált kicsi pogácsa, egy pici föld az iskola kertjéből (kertje is volt, nemcsak udvara, de rég jártam ott!), egy csipetnyi só és egy ötfilléres. Egy idézet is volt beletéve a tarisznyába, mindenkinek más; akkor, emlékszem, nem értettem, azóta nem került a kezembe, most sokat megélt, értelmes fejjel újraolvastam: "Amikor bevégzed, akkor kezded csak el, s amikor abbahagyod, ott állsz tanácstalan." /Sirák 17,7/
Hmmm...., lehet, hogy tényleg nekem szólt? Azért a ferences életszemléletből fakadóan kicsit biztatóbb útnak indítást is el tudtam volna képzelni. Olyasmit, amit a tablónkra írtunk: Szeretnünk kell, hogy élni tudjunk! Élnünk kell, hogy szerethessünk!
"Hallani vélem a hangodat még, volt egyszer rég, egyszer rég..."
2011. május 4., szerda
Ballagó időben...
Mikor együtt néztünk az égre/Soha nem felejtem el/A régi vidám időket!/
Emlékszel-e még/
Mindenki itt volt, szalad a réten/rohant az utcán, hogy el ne késsen/ha szól a csengő az osztályba érjen/s padtársának a fejére lépjen...")
Kishori a fenti tablóképen az alsó sorban - jobbról a harmadik..." /
Mert a Ballagásban ez is benne van, benne kell lennie - az emlékezés..... a hosszú út pora.
Kiegészítés május negyedikén:
Sok minden eszembe jut a Ballagásról - írtam fentebb....
Valami hiányzott még a képhez, mert kerestem egy rövid kis szösszenetet, amit Nagylányomnak írtam egy éjjel a ballagása előtti napokban és adtam oda neki, még a ballagása előtt...
Megtaláltam és most ideraknám, mert így gondoltam ezt, akkor pár éve...
Nehéz volt olyat mondani,
Ami kell, ami szép s amit szabad,
Valamit, ami örökre megmarad benned,
S talán bennem is. "
Persze, ez a számonkérés időszaka is lesz, nem olyan egyszerű ballagás csak. Az elmúlt években sokan akartak - sokszor feleslegesnek tűnő dolgokat - Neked, nektek átadni, megmagyarázni. Kihangsúlyozva, hogy egyszer számon kérik... ennek most jön el az ideje. Kívánom, hogy jót és jól kérdezzenek Tőled s Te, tudd a választ, hogy sikerüljön helyt állnod. Bízom benne és Benned kicsi Nagylányom!
Ballagások...
2011. május 3., kedd
Határkő
Talán ennyi is lehetne az én kis visszatekintésem. Lehetne sokat írni persze még, összehasonlítgatni a régi búcsúzást a gyerekeimével meg az épp megélt ezévi friss élményekkel. Lehetne filozofálgatni, merengeni, bölcs következtetéseket levonni. Nem élek ezzel, inkább, mert hely van bőven, ideírom, amit találtam. Az egyik egy kerek, nagy, mosolygó betűkkel papírra vetett iromány, alig-margókkal, döbbenetesen harmonikus írásképpel, valamikor a ballagás előtt "készült". Ebből csak kiragadok pár mondatot. Tudtam, hogy írtam valamit a ballagásról, megkerestem ma, mert kíváncsi voltam, mi áll benne. Találtam egy "verset" is közben, erre meg egyáltalán nem emlékeztem :) Bocsánat érte, de ha már előkerült, nem menekültök...
1.Tehát a szöveg:
Ballagunk? (A "Kakukkfűre")
...Azt hiszem tipegő léptekkel indulunk majd, mint valamikor az első anyánk-apánk karjába repítő méterek meghódításakor. Talán ugyanúgy elragad minket a szabadság, az út ismeretlen öröme, talán ugyanúgy megmámorosodunk, mint hajdani, csöppnyi önmagunk az először megtett léptektől?
Nem, ezt nem hiszem.
Miért akarják, hogy újból, újra egy új világba lépjünk? Egy másikba, mikor végre megértettük ezt, ezt a gyerekálomból, szeretetből, egymásból s magunkból épített világot, a mienket.
... Már tudjuk, hogy utáljuk a parazita erkölcsöket, a közönybe fulladt kispolgáriságot, hogy utáljuk és gyűlöljük az öldöklést, pénzt és fegyvert.
... De hiába akarnánk átlopni álmainkat és szabadságunkat abba a másik világba, ...nem mi formálnánk, hanem az, saját képére minket. Mi ennek a világnak örülünk, mi megtaláltuk egymást, s tán tiszták is maradtunk. Mi nem akarunk elmenni.
...Milyen tipegő lépések lesznek ezek?
...Igazán, azt mondjátok, hogy ballagunk?
Határkő
Dalaink íze még a számon,
úgy lépek idegen földekre.
Még bennem sajdul minden emlék,
a közös sírások és nevetések zenéje,
még megremeg a hangom, ha
cinkossá avató varázsszavainkat kimondom.
Még én vagyok én, gyermek maradtam.
Nem felejtettem el az alföldi
hajnalok vöröslő napkorongját,
a szőlőleveleken gyöngyöző harmat hidegét,
a fáradt, verejtékes arcokat.
És nem felejtem el ezeket az arcokat soha,
ahogy nevetnek, énekelnek.
Nem felejtem el a csillogó szemeket,
ha könnytől fénylenek, örömtől izzanak.
Hisz
együtt éltük át az első szerelmek
csodáit és keserűségét.
Minden képsor, kocka, mozaik-öröm
velem van, örökre.
Az összekoccanó poharak,
a kirobbanó nevetések hangja,
a tábortüzek parazsa mellett
átvirrasztott éjszakák titkai,
a bebarangolt erdők csöndje,
a szívünket összekötő, áradó orgonaszó,
álmaink és a hétköznapok,
a mindennapi együttlét bizonyossága
Igen,
a hétköznapok,
a régi, új és új emlékeket idéző
boldog ifjúság napjai.
Nélkülük nehéz a kaptafára húzott élet,
az idegen földek ritmusa.
Ballagás - izgalmakkal (1974-ben)
(Előzmények: Itt, a blogban, az 1973-as évnél ezt írtam: "....ősszel beneveztem magyar nyelvből az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre. Az első fordulóban egy tanulmányt kellett írni. Hogy mi lett a verseny vége, arról most nem írok, mert az már 1974-ben volt."
Azután elérkezett a nagy nap: május 11-e. A verseny döntője elvben 10-kor kezdődött, de mondták a telefonban, hogy korábban menjünk oda. Negyed 10-re értem a minisztérium épületébe. Kiderült, hogy már van bent valaki, sőt, egy lány már akkor haza is ment, amikor én jöttem. Két lány meg kint ült a folyosón és várakozott. Azután jöttek a többiek is. Kb. tízen voltunk. Reméltem, hogy gyorsan sorra kerülök, hiszen csak ketten-hárman voltak előttem, és kb. 10-15 percig volt bent mindenki. Szidtam is magamat, hogy miért nem jöttem még korábban. Az egyik lány, aki nem budapesti volt, szomorúan mondta, hogy ő nem fog ballagni, mert ő semmiképpen sem ér haza időben. Nagyon megsajnáltam őt. Közben már bement az egyik lány, aki már ott ült, amikor én megérkeztem. Egyszercsak kijött egy férfi a szobából. Egy papírt tartott a kezében, azt nézegette, majd megkérdezte: "Van még budapesti?" Rögtön jelentkeztem, hogy igen, én az vagyok. Megkérdezte a nevemet és az iskolát, és amikor megtalált a papírján, így szólt: "Na, jöjjön be!" Akkor kezdtem megnyugodni. Egész reggel azon izgultam, hogy beérek-e a ballagásra. Most, hogy láttam, még bőven van idő, megnyugodtam. Odabent minden simán lezajlott. Sokan voltak bent, a tanulmányomról faggattak, amelyet még az év elején adtam be (az volt ugye az első forduló). Arról akartak meggyőződni, hogy valóban én írtam-e. Szóba került a Petőfi Gimiben írt 5 órás teszt is, azt mondták, az enyém nagyon jól sikerült. Nagyon kedvesek voltak, jó volt a hangulat. Amikor kiléptem az utcára, ránéztem az órámra: 10 óra múlt 10 perccel. Nagyon megkönnyebbültem. Előbb-utóbb jött a troli is, siettem be az iskolába. Nagyon gyorsan odaértem, pedig még át is kellett szállni. Amikor az iskola előtt leszálltam a troliról, fél 11 múlt 5 perccel. A negyedikeseknek fél 11-re kellett menniük az udvarra. Már biztosan fölkísérték a harmadikosok a negyedikeseket, gondoltam. De nem baj, hiszen az elmúlt napokban már annyira leadtam az igényeimből, hogy a végén azt mondtam, már azt sem bánom, ha a 12-kor kezdődő ünnepségről lemaradok, csak legalább addigra érjek oda, amikor végigjárjuk az iskolát. Persze nagyon fájt volna a szívem az ünnepélyért is, de még mindig jobb arról lemaradni, mint a ballagásról, ha már a kettő között választani kell. Fölszaladtam a lépcsőn, bevágtattam a csapóajtón, és már fordultam is jobbra, hogy menjek az osztályunk felé, hiszen biztos voltam abban, hogy a többiek már ott vannak. Erre az egyik harmadikos lány megállított. Azt mondta, nem mehetek be. Nahát, gondoltam. "Menj csak le az udvarra" - mondta. "Ó, hát még ott vannak? Akkor nem is késtem el!" - kiáltottam boldogan és lerohantam az udvarra. Szegény lány, fogalma sem volt róla, miért kell ennek úgy örülni. Persze rögtön jöttek az osztálytársaim és az osztályfőnököm, és mind kérdezték, mi volt a versenyen. Aranyosak voltak, mind izgultak értem. Csak néhány szót mondtam és gyorsan beálltam a többiek közé. Párosával álltunk, és mindenkit egy harmadikos "őrzött". A megérkezésem után néhány perccel megindult a menet. Éppen a legjobbkor érkeztem. Így semmiről sem maradtam le. Fölvonultunk az osztályba. A harmadikosok tartottak egy rövid búcsúztatót nekünk, majd ők visszamentek az osztályukba, mi meg ott ücsörögtünk tovább. Akkor adtuk át az osztály ajándékát az ofőnek. Kb. egy óra időnk volt még az igazi ünnepségig. 3/4 12 körül azután sorbaálltunk, ahogy előre megbeszéltük, és levonultunk az udvarra. A szokásos módon ott volt 12-kor az ünnepély. Énekek, szavalat, igazgatói beszéd, könyvjutalmak átadása, mint minden évben. Amikor átvettem a könyvet az igazgató úrtól, így szólt hozzám: "Reménykedünk?" "Igen" - válaszoltam zavartan. Akkor jöttem rá, hogy a versenyre céloz, hiszen ő is tudta, hogy ott voltam aznap reggel. Az ünnepség után pedig elindultunk, hogy végigballagjunk az iskolán. És akkor volt egy aranyos jelenet, még az udvaron. Egyszercsak a tömegből odakiáltott nekem az elsős (általános iskolai!) tanító nénim, akivel azóta is nagy barátságban voltunk: "Márta, hát nem sírsz? Hát azt mondtad, sírni fogsz!" Erre az egész osztályból kipukkadt a nevetés. Én is nevettem. Valóban, mindig azt mondogattam, hogy én úgy fogok bőgni a ballagáson! Ezt az osztályban is sokan tudták. Erre azonban nem került sor. Egész idő alatt nem sírtam. Előtte mindig azt gondoltam, majd, ahogy bejárjuk az iskolát mindenütt sorra eszembe jutnak a régi szép emlékek. Most valahogy nem volt idő gondolkozni, emlékezni. Az épületben már nem szólt a zene, itt magunknak kellett énekelni, és bizony oda kellett figyelni, nehogy elrontsuk. De jól ment. Nagyon szép volt a ballagás. Sok virágot is kaptam. Miután visszaértünk a saját termünkbe, még az osztályfőnökünk tartott egy rövid ünnepi beszédet, majd kiosztotta a jutalomkönyveket, amelyekkel ő, mint oszt. főnök rendelkezett. És azután vége lett. Hát, elballagtam a Telekiből, de hivatalosan még mindig odatartoztam, csak az a szál, amely a szeretett iskolámhoz fűzött, most egy fokkal meggyengült. De még megvolt!
Szolgálati közlemény
Ha pedig a többség egyetért, akkor a megvalósítás nagyon egyszerű: mindenki küld nekem emailhez csatolva egy gyerekkori képet saját magáról, arcképet, vagy teljes alakost, amelyiken egyedül látható. Bármilyen korból jó, mindenki válassza azt, amelyiken szerinte a legaranyosabb, legszebb, stb. :) Csecsemőkortól 10-12 éves korig bármi jöhet. :)
Ezután összeállítok belőlük egy tablót elég nagy méretben, majd pedig beteszem a blogba kinagyíthatóan és mindenki elmentheti magának is, ha tetszik.
Ja, és természetesen csak a blogban használatos neveket fogom a képek alá írni.
2011. május 2., hétfő
Álmodtam egy világot magamnak...
Saját ballagásomról nem sok maradt meg emlékezetemben. Vidéken még nem volt olyan nagy felhajtás. Elővettem a tablót, s a képeket nézve mindenkiről eszembe jutott valami. Nándi huncutul megcsipkedte az arcom, haragudtam ezért. Ityo nagyon tetszett, sose mondtam meg neki. Matekból korrepetáltam őt, s jobban izgultam, mikor felelt, mint ő. Gabi, aki az iskola mellett lakott, s mindennap elkésett mégis. A latintanárnőnk, aki véletlenül zsebkendő helyett a táblatörlő rongyot dugta a ruhája ujjába, s majd elájult, amikor elővette, mert nagyon pedáns volt. S folytathatnám.
A címben lévő sor egy Edda-dalból való. A régi Eddát kedveltem, de a búcsúzó tanítványaim választották e dal néhány sorát a meghívójukra. Az első osztályom volt itt Pesten.


A tablókép sajnos elég megviselt, s sötét. Az oldalt lévő grafika nem is látszik, pedig neves tanárunk, Czinke Ferenc rajzolta.
Jó kis szomorúság
2011. május 1., vasárnap
Filíííszter leeeeszek maaaagam is…
Egy szülő úgy véli, mérföldkőhöz ért gyermeke, akit sikerült eredménnyel kitaníttatni, felnevelni. Hálával vegyes érzelmekkel viseltetik hát gyermeke teljesítménye, a tanárok erőfeszítései iránt. (Egyre erősödő véleményem szerint Isten csodája az, ha egy gyerek különösebb megrázkódtatások nélkül eljut a felnőttkor küszöbéig.)
A tanárok talán örülnek. Örülnek, mert eredménnyel nevelték az osztálynyi fiatalt, és/vagy örülnek, hogy végre megszabadulnak egy-egy komiszabb összetételű csoporttól. Ugyanezen okokból bánkódhatnak is. Ez persze „csak afféle magánvélemény, nem pedig tény, tény, tény” (hogy a Micimackót is megidézzem egy gondolatfoszlány erejéig). Azért az, mert sose voltam tanár, csak diák. Jobb, ha a tanárok felől nézve ők nyilatkoznak érzéseikről, támadó gondolataikról.
A fiúknak és a lányoknak – úgy vélem – kicsit eltérő az attitűdjük a ballagáshoz. A lányokét mondják el ők. A fiúk ebben a korban kerülik az érzelgősséget, titkolják érzelmeiket is, így az erős érzelmi töltést hordozó ballagás nem áll hozzájuk nagyon közel. Szeretnének túllenni rajta, túl a hervadt orgonákkal díszített folyosók látványán, a többé-kevésbé megható nótákon, a szívképző búcsúbeszédeken, az egymás vállát fogó sorok menetelésén.
Persze ez csak a felszín. Belül nagyon is érzik, hogy mindez méltó lezárása négy évnek, s alig képzelhető el a ballagás elhagyása.
A spleen-t maga a szokás is hordja. A címbeli filiszterség – már amennyire érti a nebuló a szó értelmét – ráerősít a fölöslegesség érzésére: tehetsz, amit akarsz, egy senki vagy, nem fog a sült galamb a szádba repülni, a felsőoktatásba vagy felvesznek (vagy letesznek). Szakmai előmeneteled, sikerességed erősen kétséges.
Én 1965-ben érettségiztem a piaristáknál. A szocializmust építő népgazdaság nemigen érdeklődött a klerikális nevelést kapott diákok jövője iránt. Inkább eltűrte őket, legalábbis bizonyos szakterületeken. (Nem viccelek: A Goldberger Gyár, ahol az érettségi után egy évet lehúztam festékkészítőként, nem támogatta a Műszaki Egyetemre szóló felvételi kérelmemet, mert mint kijelentették: Nincs szükségük idealista kolormérnökre.)
De ha belegondolok, a ma ballagók várható életkilátásai miatt ugyancsak aggódom. Sajnálom fiataljainkat a mindent relativizáló és a kapitalista mohóságot diktáló, földet kirabló eléggé általános tendenciák miatt.
Eme meglehetősen borúlátó tirádák után visszatérek saját középiskolás ballagásomra.
Csakugyan megkaptuk a tablóképet, a tarisznyát, apró pogácsát, lyukas kétfillérest. Öltönyösen fehér ingben, nyakkendősen fogadtuk a búcsúztatók szavait, adtam át két másik fickóval az utánunk jövőknek az iskola zászlaját.
Az énekek: A már említett Ballag már a véndiák mellett ilyenek: Gaudeamus igitur, Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, Köszönöm, anyám, hogy felneveltél… Biztos, hogy a kórus elénekelt egy Mendelssohn e témára írt kórusát, s föltehetően Bartóktól is a Búcsú az otthoniaktól címűt. Mindkettőt magam is énekleltem korábban a diákkórusban.
Biztosan több nóta is volt, pl. iskola himnusza, ének Kalazanci Szt. Józsefről, stb… de hát azóta – ha jól számolom – 46 év telt el.
A mi helyzetünk bizonyos értelemben különös volt. Nem mentünk szerenádozni, mert tanáraink a rendházban éltek szerzetesközösségben. Tehát egy helyen. Így nem jött számításba a vándorlás egyiküktől a másikig. Talán az osztályokban az utolsó órájukon búcsúztunk el tőlük – szerenád nélkül.
Lehet, hogy nem a miénk volt a legszebb ballagás, de azt bizton éreztem, hogy mindenféle tárgyakból alaposan megpatkoltak bennünket az évek során, és ez a biztos tudás adta mégis önérzetünket, amellyel a jövőnk elé tekintettünk.