(Előzmények: Itt, a blogban, az 1973-as évnél ezt írtam: "....ősszel beneveztem magyar nyelvből az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre. Az első fordulóban egy tanulmányt kellett írni. Hogy mi lett a verseny vége, arról most nem írok, mert az már 1974-ben volt."
Ezt írtam ott. Nos, az történt, hogy a beadott tanulmányommal bejutottam a második fordulóba. A második forduló abból állt, hogy összegyűjtöttek minket a Petőfi Gimnáziumban, és egy óriási nyelvtani-nyelvi tesztet kellett írnunk. Nagyon élveztem, mert akkoriban megszállottja voltam a magyar nyelvnek és a nyelvtannak. Öt óra állt rendelkezésünkre. Ez április 18-án volt. És azután május 7-én kiderült, hogy bejutottam a döntőbe. Nagy volt az öröm, de.....! - És itt kapcsolódik az egész dolog a ballagáshoz.)
Mindenki nagyon örült, a tanárok, az igazgatók és én is, csak sajnos perceken belül kiderült, hogy a döntő éppen a ballagás napján lesz. (Abban az évben egységesen, minden középiskolában május 11-én volt a ballagás.) Az igazgatóhelyettes rögtön rám szólt: "Ide mindenképpen el kell menned. A ballagásra talán visszaérsz." Szép kis vigasz! Talán visszaérsz! Nekem ilyet mondani, akinek a mindene volt az az iskola! Teljesen kikészültem még a gondolattól is, hogy nem ballaghatok. Pont én. Mindenki fog ballagni, azok is, akik utálták ezt az iskolát, az az osztálytársnőm is, aki mindig csúfolt, amiért annyira szerettem a Telekit, tehát mindenki, csak éppen én nem, aki annyira szeretem ezt a gimit. Ez borzasztó érzés volt. Hiszen a ballagás a legszebb ünnep a gimnáziumban. Erről a bonyodalomról már mindenki tudott az iskolában. Mindenki telefonálgatott mindenfelé, hogy mit lehetne tenni. A szervezők azt mondták, valószínű, hogy a budapestiek oda fognak érni a ballagásra. Én még mindig nem voltam olyan derűlátó. Csak erre tudtam gondolni, és az értesítés után három napig folyton bőgtem, hogy mi lesz, ha mégsem érek be. Megtudtam, hogy valaki "fontos ember", akinek köze volt a verseny szervezéséhez, állítólag azt mondta a telefonban: "Hát, csak szívesebben jönnek ide versenyezni, mint ballagni! Az a ballagás már úgyis elcsépelt, giccses dolog, mindenki unja." Nahát, ilyet mondani! Persze mindenkinek az volt a véleménye, hogy sokan boldogok lennének, ha lenne egy olyan papírjuk, mint nekem, és nem törődnének a ballagással. Lehet. De akik ezt mondták, azok már mind ballagtak. Az ő helyükben talán én is így gondolkoztam volna.
Azután elérkezett a nagy nap: május 11-e. A verseny döntője elvben 10-kor kezdődött, de mondták a telefonban, hogy korábban menjünk oda. Negyed 10-re értem a minisztérium épületébe. Kiderült, hogy már van bent valaki, sőt, egy lány már akkor haza is ment, amikor én jöttem. Két lány meg kint ült a folyosón és várakozott. Azután jöttek a többiek is. Kb. tízen voltunk. Reméltem, hogy gyorsan sorra kerülök, hiszen csak ketten-hárman voltak előttem, és kb. 10-15 percig volt bent mindenki. Szidtam is magamat, hogy miért nem jöttem még korábban. Az egyik lány, aki nem budapesti volt, szomorúan mondta, hogy ő nem fog ballagni, mert ő semmiképpen sem ér haza időben. Nagyon megsajnáltam őt. Közben már bement az egyik lány, aki már ott ült, amikor én megérkeztem. Egyszercsak kijött egy férfi a szobából. Egy papírt tartott a kezében, azt nézegette, majd megkérdezte: "Van még budapesti?" Rögtön jelentkeztem, hogy igen, én az vagyok. Megkérdezte a nevemet és az iskolát, és amikor megtalált a papírján, így szólt: "Na, jöjjön be!" Akkor kezdtem megnyugodni. Egész reggel azon izgultam, hogy beérek-e a ballagásra. Most, hogy láttam, még bőven van idő, megnyugodtam. Odabent minden simán lezajlott. Sokan voltak bent, a tanulmányomról faggattak, amelyet még az év elején adtam be (az volt ugye az első forduló). Arról akartak meggyőződni, hogy valóban én írtam-e. Szóba került a Petőfi Gimiben írt 5 órás teszt is, azt mondták, az enyém nagyon jól sikerült. Nagyon kedvesek voltak, jó volt a hangulat. Amikor kiléptem az utcára, ránéztem az órámra: 10 óra múlt 10 perccel. Nagyon megkönnyebbültem. Előbb-utóbb jött a troli is, siettem be az iskolába. Nagyon gyorsan odaértem, pedig még át is kellett szállni. Amikor az iskola előtt leszálltam a troliról, fél 11 múlt 5 perccel. A negyedikeseknek fél 11-re kellett menniük az udvarra. Már biztosan fölkísérték a harmadikosok a negyedikeseket, gondoltam. De nem baj, hiszen az elmúlt napokban már annyira leadtam az igényeimből, hogy a végén azt mondtam, már azt sem bánom, ha a 12-kor kezdődő ünnepségről lemaradok, csak legalább addigra érjek oda, amikor végigjárjuk az iskolát. Persze nagyon fájt volna a szívem az ünnepélyért is, de még mindig jobb arról lemaradni, mint a ballagásról, ha már a kettő között választani kell. Fölszaladtam a lépcsőn, bevágtattam a csapóajtón, és már fordultam is jobbra, hogy menjek az osztályunk felé, hiszen biztos voltam abban, hogy a többiek már ott vannak. Erre az egyik harmadikos lány megállított. Azt mondta, nem mehetek be. Nahát, gondoltam. "Menj csak le az udvarra" - mondta. "Ó, hát még ott vannak? Akkor nem is késtem el!" - kiáltottam boldogan és lerohantam az udvarra. Szegény lány, fogalma sem volt róla, miért kell ennek úgy örülni. Persze rögtön jöttek az osztálytársaim és az osztályfőnököm, és mind kérdezték, mi volt a versenyen. Aranyosak voltak, mind izgultak értem. Csak néhány szót mondtam és gyorsan beálltam a többiek közé. Párosával álltunk, és mindenkit egy harmadikos "őrzött". A megérkezésem után néhány perccel megindult a menet. Éppen a legjobbkor érkeztem. Így semmiről sem maradtam le. Fölvonultunk az osztályba. A harmadikosok tartottak egy rövid búcsúztatót nekünk, majd ők visszamentek az osztályukba, mi meg ott ücsörögtünk tovább. Akkor adtuk át az osztály ajándékát az ofőnek. Kb. egy óra időnk volt még az igazi ünnepségig. 3/4 12 körül azután sorbaálltunk, ahogy előre megbeszéltük, és levonultunk az udvarra. A szokásos módon ott volt 12-kor az ünnepély. Énekek, szavalat, igazgatói beszéd, könyvjutalmak átadása, mint minden évben. Amikor átvettem a könyvet az igazgató úrtól, így szólt hozzám: "Reménykedünk?" "Igen" - válaszoltam zavartan. Akkor jöttem rá, hogy a versenyre céloz, hiszen ő is tudta, hogy ott voltam aznap reggel. Az ünnepség után pedig elindultunk, hogy végigballagjunk az iskolán. És akkor volt egy aranyos jelenet, még az udvaron. Egyszercsak a tömegből odakiáltott nekem az elsős (általános iskolai!) tanító nénim, akivel azóta is nagy barátságban voltunk: "Márta, hát nem sírsz? Hát azt mondtad, sírni fogsz!" Erre az egész osztályból kipukkadt a nevetés. Én is nevettem. Valóban, mindig azt mondogattam, hogy én úgy fogok bőgni a ballagáson! Ezt az osztályban is sokan tudták. Erre azonban nem került sor. Egész idő alatt nem sírtam. Előtte mindig azt gondoltam, majd, ahogy bejárjuk az iskolát mindenütt sorra eszembe jutnak a régi szép emlékek. Most valahogy nem volt idő gondolkozni, emlékezni. Az épületben már nem szólt a zene, itt magunknak kellett énekelni, és bizony oda kellett figyelni, nehogy elrontsuk. De jól ment. Nagyon szép volt a ballagás. Sok virágot is kaptam. Miután visszaértünk a saját termünkbe, még az osztályfőnökünk tartott egy rövid ünnepi beszédet, majd kiosztotta a jutalomkönyveket, amelyekkel ő, mint oszt. főnök rendelkezett. És azután vége lett. Hát, elballagtam a Telekiből, de hivatalosan még mindig odatartoztam, csak az a szál, amely a szeretett iskolámhoz fűzött, most egy fokkal meggyengült. De még megvolt!
(Utóirat: Később kiderült, hogy azért volt épp aznap a verseny döntője, mert azon a héten mindenképpen le kellett bonyolítani a döntőket, nem lehetett átvinni a következő hétre, amikor már elkezdődtek az írásbeli érettségi vizsgák. A többi tantárgy már lement addigra, de a magyar nyelvi verseny bizottságának elnöke egész héten külföldön volt, előző nap késő este jött haza, és nélküle nem lehetett volna megtartani a döntőt. Ezért került a mi döntőnk a ballagás napjára, szombatra. Végül tulajdonképpen harmadik lettem a magyar nyelvi versenyben, így elvben nem kellett volna felvételiznem magyarból az egyetemre, ugyanis aki bejutott az első 10 közé az Orsz. Középiskolai Tanulmányi Versenyen, azt abból a tárgyból felvételi nélkül fölvették. Igen ám, de nem én lettem volna, ha nem másképp történik a dolog! Az történt, hogy igaz, a verseny folyamán az irodalmi és a nyelvi versenynek semmi köze sem volt egymáshoz, ám a végén mégis összesítették a kettőt. De nem úgy, hogy innen is az első öt, onnan is az első öt nyert felvételt, hanem az első nyolc irodalmi és az első kettő nyelvi helyezettet vették föl. Így én voltam az első kieső a nyelvi versenyzők közül. Hát, azután rendesen felvételiztem, de úgy sem vettek föl. "Helyhiány miatt." - Ez volt a hivatalos indoklás. Ilyen az élet. De legalább odaértem időben a ballagásra! :-)))) A versenyért meg kaptam egy hivatalos emléklapot. Természetesen még ma is őrzöm. Egy hónappal a döntő után érkezett meg az iskolába ez a papír, és az érettségi eredmény-hirdetésekor adta át nekem az iskolánk igazgatója. Nagyon szép, megható pár mondatot fűzött hozzá. Sosem fogom elfelejteni.)
8 megjegyzés:
A ballagás története tényleg izgalmas volt. A verseny hogy sikerült?
Ott van az utóiratban!
Uhh. Kár volt rákérdezni. Ne haragudj. Elbántak veled, de talán túlélted. (Még nem volt utóirat, amikor olvastam a történetedet.)
Szerencse, hogy a középiskola igazgatója igazi pedagógus volt.
Ez egy olyan igazi - tényleg középiskolás történet, örömmel olvastam.
A "helyhiány miatt" hivatalos indoklást anno én is megkaptam, a BME -től..... Sajnáltam is nagyon akkor, hogy oda nem. Visszagondolva (gondoltál már erre a verzióra Samu, hogy mi lett volna - HA...?) nem tudom mi is lett volna másképp? Valószínűleg csak a ballagás utáni egész életem.
Akimoto: Semmi baj, hogy rákérdeztél. Hozzá tartozik a befejezés a történethez. Igen, nagyon jó tanárok voltak a gimiben.
S@só: Örülök, hogy örömmel olvastad az írásomat. Válasz a kérdésedre: Persze, életem során sokszor végiggondoltam, mi lett volna, ha fölvettek volna és megvalósult volna a nagy álmom: nyelvész lehettem volna. Volt, amikor még sok-sok év után is nagyon fájt érte a szívem. Máskor meg arra gondoltam, az ember nem tudja, mi miért történik úgy, ahogy történik. Lehet, hogy valamiért így volt a jobb. Talán egyszer kiderül. Mindenesetre hamar meg kellett tapasztalnom, hogy az életben nem minden úgy sikerül, ahogy szeretnénk vagy ahogy tervezzük.
Ide kívánkozik egy régi történet:
Az egyszeri sekrestyés analfabéta volt. Egy nagyobbacska templomban szolgált.
Megelégelték tudatlanságát s elküldték. A kirúgott sekrestyés eredményesen üzletelt. Egyik trafikot nyitotta a másik után. Hatalmas vagyona lett. Egyszer a bankban tárgyalt, majd a jegyzőkönyvet kellett volna aláírnia. Ő tiltakozott, mondván hogy analfabéta. Elképedve hallgatták, majd így biztatták a tisztviselők: ha tudná, mekkora karriert csinálhatott volna, ha megtanult volna írni, olvasni!
Mire ő: Bár igen ostoba ember vagyok, ezt az egyet véletlenül pontosan tudom: Uraim, ha tudnék írni-olvasni, most sekrestyés volnék...
:-)))))) Ez aranyos!
Megjegyzés küldése