2011. május 6., péntek

Ballagási emlékek

Megpróbálom összeszedni a gondolataimat, remélem, sikerül.

Kezdem azzal, hogy a ballagásokat nem szeretem olyan nagyon. Sőt, inkább semennyire sem szeretem. Az utóbbi években el is kerültem őket, ha lehetett. És lehetett. Általában nem nagyon szeretem a kötelező rongyrázást, márpedig mostanában már a ballagás is erről szól. Diákokról, akik roskadoznak a virágok (és egyebek alatt), és szegények állni is alig bírnak, nem végigmasírozni az egész iskolán. A kötelező egyen-öltönyről, egyen-kosztümről, amit akkor is ki kell fizetni, ha az valakinek fél havi fizetését vagy egész havi segélyét elviszi, mert a többiek nem bírják megérteni, hogy nem mindenki tud kidobálni az ablakon egy (talán csak egyszer használatos) öltönyért 20-30 ezer Ft-ot. A vagyonokat érő ajándékokról, amit leggyakrabban azok kapnak, akik egyáltalán nem biztos, hogy egyáltalán át fognak menni az érettségin, talán még az is csoda, hogy ballaghatnak, mert nem buktak meg év végén. Tanárságom idején sajnos ezt tapasztaltam, és ezért ha csak lehetett, nem mentem el a ballagásra. Mivel osztályfőnök csak szakképzős osztályban voltam (érettségi után), így legtöbbször sikerült meglógnom. A kollégáknak fel sem tűnt, hogy nem vagyok ott, én meg nem szenvedtem a kötelező bájolgástól. A diákoknak sem hiányoztam, soha senki nem kérdezte meg, miért nem vagyok ott. Őket akkor teljesen más érdekli, jogosan.

A ballagás előtti időszakot valamivel jobban kedvelem, bár őszintén szólva az sem a szívem csücske. A pénteki bolondballagás általában jópofa dolog, ha nem viszik túlzásba. A pénteki díszebéd is mindig jól sikerült, a tizenegyedikesek udvariasan és kedvesen szolgálták ki a végzősöket és tanáraikat, a végzősök is kedvesek voltak, és visszaemlékeztek a kedves vagy nem annyira kedves emlékekre. Általában ilyenkor adták át az ajándékokat, amelyek egy-két nagyon ötlettelen esettől eltekintve telitalálat volt, vagy csak szimplán szép gesztus. Az utolsó ajándék, amit végzős osztálytól kaptam, egy könyv volt: 365 tipp az altatáshoz. Akkor voltam majdnem 7 hónapos terhes (azt még senki nem tudhatta, hogy két hét múlva már meg is születik a fiam, az érettségin már nem pocakosan fogok részt venni), és nagyon értékeltem az ötletet (bár soha nem volt szükségem a benne található ötletekre). A szerenádokat nem mindig tudtam megoldani, mivel lakóhelyemhez képest másik városban tanítottam, és a gyerekek is több településről jöttek, így ők is igyekeztek lecsökkenteni a látogatások számát. És mivel én általában csak az osztály egyik felét tanítottam, nem nagyon ragaszkodtak ők sem ahhoz, hogy eljöjjenek. Volt azért néhány kedves társaság, aki jött, énekelt, aztán evett-ivott és ment tovább. Az első vagy második szerenádról van egy emlékezetes párbeszédem. Már búcsúztak el a srácok, az egyik fiú hátra maradt, és azt mondta: „tanárnő, akkor tényleg nem volt házi feladatom, jogos volt az az egyes”. Egy fél évvel korábban történt esetre utalt, amikor én kiszúrtam, hogy a szünetben másolta le a házit valakiről, ő tagadott, mégis beírtam az egyest. És milyen igazam volt. De ebből a mondatból is látszik, hogy nem haragudott, ahogy én sem. Néha vannak ilyen esetek.

A végére hagytam a saját ballagásomat. Nem volt túl jó osztályunk, ez abból is látszik, hogy az elmúlt 17 évben, ami a ballagás óta eltelt, csupán egyszer találkoztunk, és azóta senki nem erőlteti az újabb találkozást. Már a ruhán is jól összevesztünk, persze még a szalagavató előtt (36 lánytól mi várható), így aztán mi voltunk az egyetlen osztály az iskolában, akik nem egyen kosztümben ballagtak (nálunk akkor már nem volt kötelező matrózblúz vagy hasonló), csak fekete szoknya- fehér blúz kombinációban. Még abban sem tudtunk megegyezni, hogy a szoknya rövid legyen vagy hosszú, szűk vagy bő, így aztán volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. A tablón egyen blúzban voltunk, de csak azért, mert két osztálytársunknak véletlenül egyforma blúza volt, így mindenki az övékben fényképezkedett.
A ballagásomon a szüleimen, nagymamámon és a keresztszüleimen kívül senki meghívott nem volt jelen, nem tartottam olyan fontosságú eseménynek, hogy az egész nagy családot összecsődítsem (nem is tudom, én olyan szinten vagyok ellene az ilyen formális eseményeknek, hogy még magam sem hiszem el). A ballagás előtti pénteken fogorvoshoz kellett mennem, ahol kihúzták egy fogamat. A próbán úgy vettem részt, hogy a fél arcom még érzéketlen volt, alig bírtam elmondani a zászló-átadó szövegemet (a hétfői magyar érettségin újra fájt a fogam, aztán kiderült, hogy egy szilánk bent maradt, akkor jött ki. Jó volt így írni). Szombaton nem volt már semmi gond, szépen elmondtam, átadtam a zászlót, aztán beálltam az osztályfőnököm mellé a sorba. Az igazgatói beszédre nem emlékszem, a búcsúztatókra sem. Az biztos, hogy ki kellett mennem legalább egyszer az igazgatóhoz, mert kaptam jutalomkönyvet, az iskola három legjobb tanulója közül én voltam az egyik. De ezt ennél többre senki nem értékelte, valamiért a pénzügyes osztályok alacsonyabb rendűek voltak, mint a többiek, pedig a három kitűnőből kettő nálunk volt, nem értem, miért volt így. Voltak bennem tüskék jócskán, valószínűleg ezért sem voltam igazán szomorú, hogy ott kellett hagyni az iskolát.
Ami még nagyon emlékezetes a ballagásról, az az ajándék, amit a szüleimtől kaptam: egy dobgitár. Amikor megláttam a dobozát, már tudtam, mi van benne, és elkezdtem bőgni. Keresztapám nem is értette, mi van, aztán megmagyaráztam neki, hogy milyen régen vágyom arra, hogy valamilyen hangszeren játszhassak. A gitár megvásárlása a szüleimnek óriási anyagi terhet jelentett, több mint 10 ezer Ft-ba került, és nem voltunk tehetősek, így még jobban értékeltem, hogy ezt kaptam. Aztán azt is megtudtam, hogy anyu a bátyám barátait rángatta be a hangszerboltba, hogy segítsenek, hiszen ő egyáltalán nem ért a hangszerekhez. A gitár azóta is megvan, bár azon a nyáron sikerült anyunak eltörnie a nyakát, de megjavíttattam, és néha mostanában is előveszem. Sajnos nagyon ritkán, többször kellene, tudom.
Az osztályommal azóta nem igazán tartom a kapcsolatot. Tudok róluk a közösségi oldalakról, de nem igazán érdeklődünk egymás iránt. A volt osztályfőnökömmel viszont rendszeresen találkozom (évente egyszer-kétszer), és telefonon is beszélünk. Az iskolám igazgató helyettese pedig rendszeres látogató anyunál, nekem pedig bizonyos szempontból főnököm (a „másodállásomban”). Már csak ők a kapcsolat a régi iskolából, pedig magát az iskolát szerettem, és a tanáraim nagy részét is, de az osztályom egyáltalán nem volt jó közösségileg, és ért jó néhány igazságtalanság is, amit nehezen emésztek.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kicsit elszomorodtam... Kár, hogy nem volt szerencséd az osztályoddal! Mert az nagyon meghatározó lehet, főleg annak a négy életünkben nagyon is jelentős évnek a hangulatára nézve.

A felhajtást, a velejáró nyűgöt és egyebekett magam sem szeretem, de mindez jelentéktelenné válhat, ha jó csapatban, kedves, baráti társaságban zajlik pl. a ballagás. Mára néhol tényleg túlzásba esnek, főként az anyagiakra gondolok. Nálunk semmi ilyen nem volt akkoriban, bár igen vegyes családi hátterű volt az osztály. Nem akartunk flancolni, sőt. Így vita se volt, se külön költségek kosztümre, öltönyre. Abban ballagtunk,amiben érettségiztünk, felvételiztünk. A fényképezkedésnél meg ugyanazt a nyakkendőt vették fel mind a fiúk, mi meg egyikünk sötétkék kiskardigánját a fehér blúzra.hogy egyformák legyünk:)

rhumel

Samu írta...

1. Szerintem aki szeret egy iskolába járni, annak azért ott nagy élmény a ballagás. Ezért volt nekem olyan fontos a ballagás a gimiben. Az általánosban is jó volt. De például a főiskolát én nem szerettem, nem is izgatott az ottani ballagás. Nem is emlékszem rá különösebben. Végigjártuk az épületet és kész. Csak annyi rémlik belőle, hogy nagyon komolytalan volt az egész. Jó, persze a főiskolás ballagási tarisznyám is megvan, de nem ébreszt bennem túl sok emléket!
2. Abban teljesen igazad van, hogy ez a mai rongyrázás szörnyű. A mi időnkben nem volt ilyen nagy felhajtás a ballagás körül. Csak virágot kaptunk, semmi mást. Akkoriban kezdték el, hogy egyforma ruha legyen, de nem mindenütt engedték. Nálunk, a gimiben például az igazgató maximum egyforma blúz csináltatását engedélyezte a lányoknak, de semmi többet, mondván: nem mindenki engedheti meg magának, hogy ennyi plusz pénzt kiadjon egy ballagásra. A mi osztályunkban is fölmerült az egyforma blúz kérdése, de végül elvetettük, és mindenki a saját sötétkék vagy fekete szoknyájában és fehér blúzában ballagott. Nem volt egyforma. A fiúk meg sötét öltönyben voltak, de az sem volt egyforma. És mindenki túlélte. A tablóképekhez az egyik lány vékony fehér pulóverjét vettük föl egymás után, így a tablón egyforma az öltözetünk. (Tiszta fehér volt, a nyakán keskeny piros csíkkal.) Szerintem ez így teljesen normális dolog volt. Sajnos ma mindent eltúloznak, és így pont a lényeg megy veszendőbe a sok egyéb, fölösleges dolog felnagyítása miatt. Ezért azután nem is olyan már a ballagás hangulata, mint régen. Tavaly voltam egy ballagáson, meg voltam döbbenve, hogy a ballagók egyáltalán nem énekeltek, hanem magnóról ment a zene, ők meg csak őgy mentek, s közben ki sem nyitották a szájukat. Persze biztos vannak olyan iskolák is, ahol azért ragaszkodnak a hagyományos ballagáshoz.

Névtelen írta...

Nekem az iskolával alapjában véve nem volt bajom, évekig visszajártam, amíg még a közelben laktunk. Az osztályom viszont közösségileg minősíthetetlen volt, és tanulmányi átlagban is az egyik leggyengébb, ahol nagyon nehéz volt jó tanulónak lenni, mert a többiek számára nem volt "menő" a jó jegy.
Manapság már a tablófényképezésnél is nagy a felhajtás, a végzősök gyakorlatilag aznap nem mennek iskolába, mert fodrászhoz meg kozmetikushoz mennek a lányok. Sosem értettem ezt, szerintem a tabló arról szól, hogy olyanok legyünk rajta, amilyennek minden nap láttak a tanáraink/szüleink, nem pedig kikent-kifent macák megcsinált hajjal.

Samu írta...

Ezeket a mai túlzásokat én sem szeretem. Idén Mátrafüreden üdültem a ballagási hétvégén. Hát, ott is csak néztem szombaton délben meg este! Akkora ballagási ebédek meg vacsorák voltak az éttermekben, hogy csak ámultam! Sok-sok-vendéggel, felhajtással, drága autókkal, mintha esküvő lett volna. Mire jó ez? Pedig az egy kis település. Mi lehetett máshol?