A diákéletnek vége. Elhelyezkedésem és a bevonulás éve.

Az év eleje még a főiskolán talál. Muszáj egy összefoglalást kerekítenem a néhány főiskolás évemről itt. Életem legfelhőtlenebb időszakának éltem meg, pedig se pénzem, se kincsem nem volt. Azaz dehogynem. Társaim, a velük folytatott laza beszélgetések, az egész tanítás alatt folytatott folyamatos sakkpartig (félfüllel odahallgattunk az előadóra is), kockázás (húzogatós játék kockás papíron). Kicsit talán mutatja is, hogy mennyire nem volt tétje szakmai igyekezetünknek. (Filiszter leszek magam is…)

A szombat délelőtti uszodalátogatások a Margitszigeten.
A vizsgák izgalma, az eredményesség öröme, fiatalságunk erőnléte, elnyűhetetlenségünk tudata. A legéletképesebb korban voltunk, amikor agyonverni se lehet senkit, olyan életteli.
A kolleginák változatos szépsége.
Az óraközi szünetek hangulata. Szájharmonikáztam, gitároztam is ritkán.
A büfé környékének zajai, kávéillata, friss szendvicsei. Van-e boldogabb időszaka az embernek annál, mikor töltekezhet és más dolga nincs. Mindehhez lényegében zavartalanok a körülmények.
A kirándulások, sítúrák hangulata (Kékes). Meglepő módon mindenkinek az arcán megmutatkozott: honnan jött, mi lakik benne.
Ahogy elkeseredik, ahogy mosolyog, ahogyan beszél, megszólít, ahogyan adminisztrálja magát.
Persze ezenközben volt egy titkos vonulata is az életemnek. A Regnum Marianum. Erről senki nem tudott. Nem is tudhatott: a jelszó (PB=Pofa be!) miatt. Nekem akkor már csoportom volt, fű alatt találkoztunk, mi is, saját bandámmal, de a vezetettekkel is. Mindig más koma lakásán.
A főiskolán nem vettem részt igazán a sportéletben. Egy ízben mégis úgy adódott, hogy megkértek, húzzak tornacipőt, mert az iskola kispályás focicsapatához nincs ki a létszám, ráadásul tétmérkőzést játszunk az idősebbekkel a bajnoki címért. Rendben van – mondtam. Elkezdődött a meccs. Ugrabugráltunk, helyezkedtünk, támadtunk és védekeztünk, ahogy kell. Egyszer csak a lábam elé kerül a labda. Szemben álltam a kapussal, és úgy a félpályáról megeresztettem egy bombát. A bal alsó sarkot lőttem ki. Nagy lárma keletkezett. Még csak az első félidő felénél tartottunk. A taktikai megbeszélés arról szólt (nem vettem rész rajta), hogy masszív védekezéssel fárasztjuk ki az ellenfelet, hogy aztán talán adódnak helyzeteink és a végére felpörgünk. Na hiszen. Ez a pörgés elkezdődött, de az első gól bénította is a nagyobbakat. Eladdig, hogy tizenegyesrúgásokra került sor, amit megnyertünk.
Az államvizsga 1969 januárjában folyt. Jóval korábban összeraktam azokat a könyveket, melyek a tételeket tartalmazták, szűk egy méter lett a kupac. Ránéztem és azt mondtam magamban: Ez a kásahegy túl magas ahhoz, hogy most elkezdjek belemerülni. Ha olyan hülye vagyok, hogy az eltöltött idők és felkészülések kevesek a záróvizsgára, akkor megérdemlem, hogy húzzanak el. Mondanom se kell, hogy elég volt mindenből. Levizsgáztam, ha nem is olyan fényes eredménnyel, mint annak idején a középiskolában, de meg voltam magammal elégedve.
A szoc. időszak néhány emberséges intézkedést is hozott. Ilyennek éltem meg, hogy mindenki számára akadt munkahely. Meggazdagodni ezeken a helyeken csak az tudott, aki a pixisben (párt, KISZ) volt, vagy valamiben hatalmasat alkotott.
Ám a napi megélhetéshez szükséges pénzt bárki meg tudta szerezni, aki hajlandó volt valahol dolgozni. Akkor a főiskola faliújságját teleaggatták cégek hirdetéseivel. Kellett a gyakornok mindenkinek, mert a vállalatoknál bérszínvonal-gazdálkodás folyt. Ha olcsó munkaerőt találtak, csökkent a bérszínvonal mutatója, és a megtakarított pénzt a többiek béremelésére fordíthatták. Én a Népművészeti és Háziipari Szöv.-i Váll.-hoz kerültem februárban. A féléves gyakornoki idő alatt 1300 Ft-ban határozták meg havi béremet. Fél évet a közgazdasági osztályon töltöttem. Nem szerettem, nem érdekelt, főnököm nem is foglalkozott velem, mindegy, túléltem, majd átkerültem az ellenőrzésre. Itt állandóan akadt tennivaló. Felkészültünk egy-egy boltból, a helyszínen lefolytattuk az ellenőrzést, megírtuk a jelentést impúrumban (piszkozat). A kellő javítgatások után pedig purifikátumban (tisztázat). Mindkettőt az osztály gépírójának diktáltuk, aki mechanikus írógépen dolgozott. Egy miniszterpapír szolgált beadandó jelentésnek, s néhány másolat készült átütővel, indigósan. Ma már talán nem is tudják az emberek, hogy kétféle indigót használtunk. Golyóstoll íráshoz „kézi”, írógéphez keményebb „gépi” indigót (DELTA-plan).
Amikor a céghez kerültem, még találkoztam a szögemeltyűs svéd Odner számológéppel. A számokat helyi értékben beállítottuk, és egy kurblival daráltuk az összegeket szorzáshoz, osztáshoz. Kuriózum volt a gép már akkor is. Balga módon kiselejteztük a ma már muzeális értékkel bíró masinákat, hogy felváltsák helyüket a klaviatúrával rendelkező ugyancsak svéd FACIT gépek, utóbb minikalkulátorok.

Az év derekán besoroztak, és megkaptam behívómat októberben, hogy aztán 25 hónapot a pápai reptéren szolgáljak sorkatonaként.
Engem a sorozás alkalmával külön kezelésbe vett a politikai tiszt, lévén, hogy a piaristákhoz jártam. Elmagyarázta három perc alatt, hogy Gagarin az űrben járt, mégsem találkozott a Szűz Máriával. Ráhagytam. Ebben maradtunk.
1969-ben újonckiképzést kaptunk. Ebben sok alakizással, és egy éles lőgyakorlattal. Mi viseltünk utoljára csizmát. (Később lecserélték „surranó”-ra ezeket.) Vágtuk a betonon a díszlépést, a kiképzők pedig felváltva kiabáltak: Vágja oda a talpát, katona, hogy agyrázkódást kapjanak a hangyák a beton alatt!
Eskü következett, majd lapátos katona lettem: „dombelhárító”. Építőszázadban készült a mi segédletünkkel néhány műtárgy helyben. A karácsonyt és a szilvesztert már otthon töltöttem, töltöttük. Volt is irigyünk elég a laktanyában.