Szivárványos évek

 

2008-ban szeretett nagynéném kórházi ágya mellett ülve nehezen indult meg kettőnk között a beszélgetés. Mintha mindketten éreztük volna, hogy ez már az utolsó találkozásunk lehet. Aztán csöndesen ezzel a mondattal kezdte: Évikém, harminchat éve vagyok nyugdíjas, de mintha egy szempillantás lett volna az egész. (Akkoriban a nők 55 évesen mehettek nyugdíjba.)

Az idősíkok már keveredtek, hol a jelen, hol a régmúlt eseményei kerültek lassú visszaemlékezései előterébe. Egy biztos, hogy én a nyugdíjazásomig elkövetkező öt évben számtalanszor emlékeztem vissza utolsó beszélgetésünk számomra legfontosabb momentumára.

Most, hogy júliusban már 10 éve lesz, hogy én is nyugdíjas vagyok, csak ezt tudom megfogalmazni magamnak: mintha egy szempillantás lett volna az egész. Huss, elröpült, és bizonyára, a ki tudja még hány maradék év is ugyanígy fog elröppenni.

Tizenhat évesen már alig vártam, hogy felnőtt, dolgozó nő lehessek. Mindig is szerettem dolgozni, főleg életem első két évtizedében, amikor a legkedvesebb munkahelyemen dolgozhattam az Alföldi Nyomdában. Már sokszor megfogalmaztam, hogy ez a szedői munka sokunknak volt inkább egyfajta szórakozás, ahol a 8 órás műszakban csak olvastunk-olvastunk, és mellesleg jártak az ujjaink a fényszedőgép billentyűzetén. Már akkor tudtam, hogy egy-egy könyv teljes elolvasására valószínűleg csak nyugdíjas koromban lesz lehetőségem. És ezt még mindig nem lehet múltidőbe tenni, mert mai napig várakoznak könyveim a polcaimon a nyomdás éveimből az elmélyült, elejétől a végéig történő figyelmes elolvasásra várva. A kolléganőimmel sokszor két könyvet is leszedtünk egy műszak alatt, és ha jó volt a történet, ki-ki elmesélte a többieknek, hogy mi történt az ő általa szedett részben. Arra soha nem volt lehetőség, hogy egy teljes könyvet egy ember készítsen el egyedül, legfeljebb bonyolult tankönyveknél, amihez adott esetben maximális figyelem és alaposság kellett. Kötött bennünket a szűk elkészítési határidő, hogy a könyv a kötéssel bezárólag minél hamarabb elkészülhessen. Azért a legkiválóbb szerzők egyes remekét a kétműszakos élet és gyermekek mellett is igyekeztünk szabadidőnkben otthon elolvasni. (Nőnapra, karácsonyra és évi két alkalommal még pluszban egy külön raktárban polcokra helyezett könyvállományból minden dolgozó választhatott alkalmanként 8-8 könyvet. Ez a dolgozók egyfajta jutalmazása volt akkoriban.)

Édesanyám is 55 éves korában ment nyugdíjba, bár még hosszú évekig vállalt hétvégi ügyeletet a Hajdú-Bihar megyei Lapkiadó Vállalatnál, főleg a hétvégi hirdetésfelvételek miatt. Kicsit sóvárogva figyeltem akkoriban, hogy „milyen jó neki”, hisz hétközben szabad mint a madár, a hétvégi házunkban tökéletes nyugalomban telhetnek a napjai, és örömmel sütögethet az unokáinak, bogarászhat a kertben, komótosan moshat-vasalhat, hisz „nem hajtja a tatár” – ahogyan sokszor hallottam is tőle a közmondást.

A munkás éveim hihetetlen gyorsan folytak le a homokórámon, ma már nekem mondja a fiam: De jó neked anya, hogy van időd könyvtárba járni. Gyorsan szoktam is rá válaszolni, hogy nagyon remélem, hogy majd neked is ugyanilyen jó lesz, és majd elérkezik az az idő, amikor te is kényelmesen válogathatsz kedvedre egy könyvtár teljes állományából.

Barátnőimmel gyakran beszélgetünk arról, milyen gyorsan forognak az évszakok, múlnak az évek. A szinte „ma született” unokáink gyorsan elballagnak nem csak az óvodából, de az iskolából is, és mi magunk már csak azt vesszük észre, hogy szívünkben ugyan fiatalon, de testileg már elérkezünk az itt fáj, ott fáj állapotához, és szinte magunknak kell megálljt parancsolni, hogy jobban és gyakrabban ráfeledkezhessünk a mindennapi élet apró csodáira, a fák leveleinek naponkénti növekedésére, a virágok nyílására. Én már szinte sportot űzök belőle, hogy mindennap elkerékpározok a házam szomszédságában bimbózó rózsatövek, hortenzia bokrok mellett, hogy nyomon követhessem a napi növekedésüket. Megállítani úgysem tudjuk az időt, de egy icipicit lassítani talán igen.

Nyugdíjas napjaimra minden reggel úgy tekintek, mint akinek az élet ajándékozott egy újabb üres lapot, és várja, hogy valami új szín kerüljön rá.

Ez aztán hol így, hol úgy sikerül, egy biztos, soha nem marad üres és színtelen egyetlen lap sem.