Talán azért is halasztgattam e téma megírását, mert nem tapasztaltam meg. Ahhoz, hogy valaki nyugdíjba vonuljon, jó pár évtizednyi fizetetett munkaidőt kell maga mögött tudnia. Amikor eljött számomra is a nyugdíj ideje (itt akkoriban 60 év volt), be is hívtak az illetékes szervek, hogy együtt ejtsük meg az eléggé bonyolult kalkulációt. Gilbert akkor már másfél éve meghalt, ő maga nem jutott el a nyugdíj korhatárig.
Egy dossziéban magammal hoztam a birtokomban lévő dokumentumokat, kivéve a szentesi 3 év, valamint az algériai 2 év tanításét. Ezen kívül összejött jónéhány alkalmi munka : vizsgára felkészítés oroszból, több hetes változatos témájú tolmácsolások magyar-francia, orosz-francia nyelven (fémüzem, energiagazdálkodás, gyógyszerészek, csecsenek elleni orosz háborús bűntettek stb...), néhány műfordítás kiadók részére (amit G. még felülvizsgálhatott), illusztrációk saját és más folyóiratok részére, sőt több könyvborító is...
Munkám legnagyobb része azonban teljesen ingyenes volt! Ebben nagy szerepet játszott G. rossz egészségi állapota. Nemcsak a ház, a gyereknevelés és hétköznapjaink minden gondja rajtam nyugodott, hogy ő lehetőleg zavartalanul dolgozhasson könyvein, de ez utóbbiakban is szorosan közreműködtem kívánsága szerint. A folyóiratunk körüli rengeteg szervező munka, festőcsoportunk évi 2 kiállítására készülés mellett könyvszalonokra jártunk, s én foglalkoztam az ő könyvei körüli sajtó- és egyéb kapcsolatokkal is. Ahogy betegsége súlyosbodott, ehhez járult a sofőri és az ápolói feladat is... Lenne még hozzátenni való, de minek? Talán ebből is látszik, hogy nem unatkoztam, de pihenésre se volt sok időm. Nagyon kimerítő (mai magam el se tudja képzelni, hogy bírtam...), ugyanakkor emberileg és szellemileg nagyon gazdag éveket éltünk át.
58 éves voltam, amikor mindennek vége szakadt. Első unokánk, Lucie éppen betöltötte a negyedik hónapot G. halála napján. A hamvasztás alatt a karomban ült, türelmesen figyelt mindenre, miközben a fülébe suttogtam, hogy elfoglaljam. Több mint százan szorongtak a teremben, volt, aki félbeszakította a vakációját az Alpokban, hogy eljöjjön erre a napra... Eszemben járt G. pár héttel előtte kiejtett mondata: "Bosszant, hogy a nyári vakációban halok meg : a kutya se lesz ott a temetésemen!" (itt elmosolyodok magamban : a francia macskát mond a kutya helyett ebben a kifejezésben) A hamvasztás alatt furcsa módon az járt a fejemben, hogy örül majd, ha otthon elmesélem neki, mégis milyen sokan eljöttek...
Ennek már 17 éve lesz július 7-én. Özvegyi járulékom jelenti megélhetésem alapját. Az az érzésem, bőven megdolgoztam érte.
9 megjegyzés:
Sok, számomra eddig nem ismert dolgot olvashattam a bejegyzésedben. Eszembe jutott anyósom, akit apósom úgy tartott vissza a "munka világától", hogy meggyőzte, sokkal hasznosabb lesz, ha a gyermekneveléshez biztonságos hátteret nyújtva inkább nem jár el napi 8 órában valahova dolgozni. Már túl a hatvanon anyósom sokszor bizonygatta, hogy többet dolgozott ő háztartásbeliként, ügyes varrónői tehetségét is kamatoztatva, mintha el kellett volna járnia naponta egy munkahelyre. Egyetértettem vele, hozzátéve, hogy szerencsére apósom egymaga olyan jól keresett, mint mi ketten a férjemmel. A példámmal csak nyomatékosítani szeretném, hogy a Te esetedben is sokkal értékesebb és változatosabb lehetett a Gilbertet segítő munkád, mintha egy átlagos munkahelyed lett volna sok-sok éven át, ahol a napi rutinban nem is találtál volna annyi örömöt és sikerélményt, mint abban a közös útban, amit Gilberttel együtt jártatok végig.
Van lassan már 20 éve is, hogy megismertelek, kedves Rózsa. De mint Évának, nekem is rengeteg olyan információ van a bejegyzésedben, amiről bizony eddig halványlila (anyukám kifejezése volt:) fogalmam se volt eddig.
Tartalmas és változatos évtizedeid sokkalta értékesebbek, mintha valami konkrét munkahelyen húztad volna az igát (pl.mint én... az a 43 éves időszakom, közalkalmazottként csak elillant, a sok sok belefektetett energia, gond és stressz elszállt, maradandó érték nélkül 🙄).
A Te szerteágazó feladataid lenyűgöztek.
Gilbert betegségéből adódók elszomorítóak, de a segítő szeretet mégis, ezekben a soraidban is szívmelengető.
Örömmel és csodálattal olvastalak. (mint mindig 🥰)
rhumel
Mindkettőtöknek szeretettel: először is, köszönöm szép szavaitokat!
Másodszor: Igyekeztem, hogy ne hallatsszon ki nagyon életem nagy frusztrációja, mely Algéria után Berlinbe kerülésünkkel kezdődött : ez a "háztartásbeliség", amitől annak idején már Anyát is hallottam szenvedni, pontosan Éva apósának érveivel!
Igaz, G. inkább támogatta volna "dolgozói" vágyaimat, de nem volt munkalehetőség! Igaz, külföldön nem pénzkérdés volt, de a 90-es évektől, amikor is ide visszaköltöztünk végleg, Fr.o-ban nagy volt a munkanélküliség... Ezért is volt olyan változatos az alkalmi munkáim listája...
Most már kezdem a pozitív oldalait is meglátni, de akkoriban nagy lelki szenvedés volt, melyet igyekeztem eltitkolni... (R.)
Visszanézve, amikor már minden lezárult, észre tudjuk venni, hogyan fonódott ránk a körülmények hatalma. Rátalálni önmagadra:ennek is ára volt, sokba került. Ezt látom kívülről. Érthető, hogy a nyugalom díját, rövidebben a nyugdíjat, nem tartod egyenlő arányban az elvégzett munkákkal. Csak a választ kerestem a bejegyzésed címében feltett kérdésre: vajon hogy érzi magát egy nyugdíjas. Megnyugtatásul: senki sem elégedett. Legföljebb bebeszéli magának, hogy jajdejó, legalább kapok nyugdíjat. Lányom a maga 59 évével szedi össze az évek hordalékát. Egy mesterséges intelligencia algoritmusai fogják kiszámolni neki, mennyi "jár". Tudom, ez nem vigasztal, nem is annak szántam. Tehetségedet, adottságaidat jól használtad, még a háztartásbeli időkben is. Kitörni onnan sokféleképpen lehet, ezt is megtaláltad. A nyugalom díja nem számszerűsíthető. A karrier nevű becsvágy anyáink álmaiban öltött testet. Az nem számított nekik, hogy boldogok vagyunk-e?
Klári, az életemben - egyre jobban érzem így - a legtöbb esemény sorsszerűen következett be. Sorsszerű véletlenek sorozataként. Többnyire csak utóbb derült ki, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt, még akkor is, ha szenvedésként, tragédiaként éltem át és még ma sem múltak el a nyomai. "Rátalálni önmagadra : ennek is ára volt, sokba került." - mondod és igazad van. Hogy rátaláltam-e önmagamra? Ha ez az önmagam egy örök keresgélő, aki fél a "megérkezéstől" mert az egyben a leállást, a véget jelentené, akkor ez a paradoxon igaz. Az igazi nyugalom még nem érkezett el, mert az lenne a vég.
Ezt tükrözi a "pályafutásom" is : amire készültem s amit nagyon szerettem, a tanítás, félbe kellett hagynom, s annyi mással helyettesítenem, de minden olyan félbehagyott "belekóstolás" stílusban, semmi beteljesedéssel, végére járással, állandóan kompromisszumok között lavírozva... Valószínűleg ez vagyok én : egy valódi DILETTÁNS... Az élet minden területén.
(Nesze neki, most jól kiadtam magam...) Rózsa
Ne add ki magad, úgyse lehetsz tárgyilagos. A dilettáns különben is hisz magában, jobban mint a Jóistenben. Amit nekünk elmondasz, leírsz, lerajzolsz, azzal adsz mindenkinek a tehetségedből és a jóságodból. Köszönet érte!
Klári, ha a második mondatod jellemzi a dilettánst, akkor ez rám tényleg nem passzol! :))
Úgy összességében pedig nagyon köszönöm, amit írtál...
Dilettáns Te?! Kacagok!
Márta, pedig megindokoltam többszörösen is... (azzal a fájó ponttal együtt, amit kihagytam, de hozzátartozik : "átaludtam" egyetlen gyerekem születését is, császárral... bár olyan nagy baba volt, hogy utólag megkönnyebbültem, de akkor kudarcként éltem át és próbáltam a végsőkig várni...)
Megjegyzés küldése