Kert, udvar, rét...

Először mi is volt? -  talán az udvar. A magyarmecskei, erre már halványan emlékszem. Ahogy kétévesen egy nagy lavórban pancsolok. Kert is volt persze, nagyon nagy, meg rengeteg kacsa, csirke. Én csak a nyuszi ül a fűben meg a körben áll egy kislányka játékot tudom, meg a számtalan gyereket, aki át/bejárt hozzánk. Aztán jött az a kert, ami meghatározta egész gyerekkoromat, a hetényi. 4 éves koromtól 15-ig. Persze nem is volt ez kert. Gyümölcsös inkább. Az volt az én igazi helyem, a fák, amiket mind-mind megmásztam. Nem csupán a termésükért, hanem egyszerűen kedvtelésből. Mert nagyon szerettem fára mászni. Ha jól tudom, sosem estem le. Viszont remek búvóhelyeim voltak.
A nagy diófa vastag ágai voltak a karosszékem, a nagy zöld levelek közt megbújva olvastam el sok sok könyvet. Nagymamám sokszor szólongatott, de nem talált meg.
Onnan fentről beláttam Apára, Anyára is, ahogy dolgoztak a rendelőben. A házat anyai nagyapám építtette, rendelőnek és lakásnak, mikor még Anyu is kicsi volt. A sors kifürkészhetetlensége, hogy Apám épp ide került körorvosnak majd 30 év múlva. A körök de sokszor bezárulnak, egymásba érnek az életben...!
A gyümölcsfákat a 30-as években Cs.doktor bácsi ültette. A nagy telek meredek, lejtős, kicsit köves, veteményesnek alkalmatlan talaján csak a sóska, meg itt-ott egy kis szamóca érett be. ez is csak elszórtan, maradványként régről. Annál többféle volt a gyümölcs. Húsvéti rozmaring, bőralma, jonatán, nagy piros és kicsi zöld meg sárga ringló, spanyol-meggy, cigánymeggy, májusi cseresznye, késeiből is kétféle, szív alakú, meg az óriási termésű. Szilvából kék, meg a gömbölyű kökényszilva, a pirosas (hmm, pardon, ezt fostosnak hívták.) Körte is volt, néhány téli fajta, no és el ne feledjem, a rétesalma. Magasra nőtt fájáról almaszedő kosárral szedte le Apa a nagy lapos, nyáron érő almákat. Viszont egyetlen kis őszibarackfa volt csak, hátul a tyúkudvarban, apró, lapos, késő őszig ettünk belőle. Afféle szőlőbarack, azért a név, mert ilyeneket ültettek a szőlősorok közé is. A falunkban szinte mindenkinek volt szőlője, hiszen a Mecsek, a Zengő ott volt karnyújtásnyira. Nekünk csak egy szőlőlugasunk volt, de doktor Cs-nek köszönhetően azon is mindenféle fajta lecsipegethető volt.. Sima fehér borszőlő, zengőgyöngye, Bernát János, kecskecsöcsű. Mindnek a nevét nem is tudom, de az ízükre még jól emlékszem. A lugas mellett a fölső málnásban egy öreg mandulafa állt, mit állt, inkább félig-meddig feküdt, könnyedén fel lehetett futni a törzsére. Mandulát alig adott, de kergetőzés, futkározás alatt remek helyként szolgált. Körülötte a málna, na az volt bőségesen, alig győztük szedni, kissámliról, rádiózva, beszélgetve, hogy aztán literszám készülhessen a szörp. A pár bokor egres, piros és fehér ribizli nem sokérő volt, de volt azért az is. 

A végére hagytam a kajszit. Mert külön bekezdést érdemel. Olyan már nincs is, - talán sehol? - mint amilyen a 3 hatalmas fánkon termett. Anya és Nagyanyi lekvárját azóta is próbálom utánozni. (Unokáim szerint egész sikeresen) Csodálatos, lédús, hatalmas barackjaink voltak, és nem csak lekvár lett belőlük, de félbevágva befőtt, meg bőven ment a cefrébe is. Felszedni nekünk volt a feladatunk, Mikivel, kis unokatestvéremmel. Ahogy az előkert virágait is mi locsoltuk kannából. Egy nagy és négy kicsi grupp volt, körben afféle fehér kis szegélyvirággal, középen piros salvia, petúniák, mikor mit ültetett Anya. Az ablakok előtt rózsafák és pünkösdi bokrok, ezeket nagyon szerettem, volt fehér, rózsaszínű és bordó is. Az utca felőli részen tearózsák illatoztak. Le a kerítésig egy kis lejtő volt, a szintkülönbség sávjában végig liláskék nőszirom-erdővel. Jól bírták a köves földben. A leveleiből kardot csináltunk és azzal vívtunk "nagy" csatákat. (az utcánkban én voltam egyedüli kislány, a sok fiú közt.Így főként az indiánosdi, az űrhajós játékok voltak soron.)

Az előkert mellett, a rendelő bejáratánál egy óriási fenyő áll, még mostanság is, pár éve lefotóztam. Sajnos a gyümölcsösről nincs képem, talán a rétről, de az nem igazán jó, mert nem a réges régi. 

Hátul a rendelő előtt is volt virág, az estike illatát ma is érzem. Apám a nap végén, kicsit fáradtan, de lelkesen tanította a csillagképeket, míg a nyugágyba, az ölébe kucorodtam.

A kert...Hát igazából eddig a gyümölcsöket és a gyermekkoromat idézgettem fel. Pedig ott van még a rét. A házunk melletti. Ahol a kamilla, a pipacs, a törökszegfű, a margaréta és megannyi réten nyíló fűféle közt játszottunk. Ahol láncot fűztünk a pitypang-szárból, csokrot kötöttünk, margaréta koszorút fontunk, a pipacs bimbóiból herceg-kisasszonyokat és királylányokat formáltunk. Mert azért iskolás koromra lettek barátnőim, a két Zsuzsi, szerencsére nem laktak messze. Jöhettünk-mehettünk egymáshoz sokszor. (Beleborzong az ember, mennyire biztonságos és veszélytelen élet is volt még...)

Hosszúra nyúlik ez a bejegyzés. Mert a kert, a mai, a mostani még ide kívánkozik. Kettő is van belőle. A pici, diófás, aranyvesszős balatoni, ahol a fű se marad meg jól, mert a hatalmas nyárfák, a szomszéd óriási platánja, a sok bokor beárnyékolja. A kergetőző mókusok, a sok cinege, a csúszkák és őszapókák kárpótolnak szerencsére. Meg a végre termésre fordult fügefa.

Az itthoni, ha a vele való törődést, munkát nézem, túl nagy. Sőt. Egyre nagyobb. Nehezen győzzük. De csupa zöld vesz körül minket, tuják, tiszafák, fenyők, fagyal, páfrányok. S tele itt is madárral a kert.(sok-sok etetőnk van, télre még függő gombócok is, nyáron a 3 medencés "wellness" itató és fürdőjükben (= nagy cserépalátétek, lapos tál 😅) frissülnek fel. A rigók igazi vízimádók, de a galambok, a cinegék, a szajkó, sőt a kissólyom is járt már lubickolni nálunk.

Bármelyik ablakon nézek ki, a természet egy szelete tárul elém. Főzés közben az ezüstfenyő, a szobák ablakából a tiszafa piros bogyókkal teli ágai, a diófa, vagy a japánbirs. Tavasszal a rózsaszín, nyáron a zöld, ősszel a sárga virít. Az örökzöldeknek hála, télen se színtelen szürke az életünk. Nos, ez pont végszónak is beillik... 

*És akik lemaradtak a kert-téma fényképeiről: