"Műveljük kertjeinket!"

 Húztam, halasztottam a dolgot, nem mintha nem érintene közelről is, de már annyiszor bogoztam hosszabban-rövidebben a témát, képben és szóban egyaránt, hogy időnként alaposan lerágott csontnak tűnik előttem. Mint valami rögeszme azoknak, akiknek annyira beszűkült az élettere, hogy felnagyítják az egyetlent, ami megmaradt nekik... Lassanként magamat is ide sorolhatom. A hajdani "túl sokat" annyira lefaragtam, hogy maradt belőlük kettő-három...

   31 éve lakom ebben a házban. Hajdan el se tudtam volna képzelni, hogy ilyen sokáig maradjak egy helyen. Szüleim egymás utáni két lakhelyén 9-9 évet töltöttem, mielőtt végleg elköltöztem volna. Nálunk mindig volt kert, virágos is, veteményes is, de nem az enyém, ahová azt ültethettem volna, amit akartam, s a gondozása is kizárólag rám tartozott volna. 43 éves koromig kellet várnom rá, azaz nem is vártam: a különböző országokbeli lakásainkban megelégedtem a vázában és cserépben tartott virágokkal. S amikor ideköltöztünk Isztambul után, adott volt a zsebkendőnyi kopár kert, tele alattomos bokaficamító lyukkal, amelyeket az előző tulajdonos kutyája kapart ki...

   Valószínűleg felébredtek atavisztikus hajlamaim, mert felástam a gyepet, újra bevetettem fűmaggal, kivéve a magas falak mellett futó virágágyásokat, ahová 8 tő, különböző színű rózsát ültettem. Csak később tudatosult bennem apai nagyanyám emléke és a fájó szívvel otthagyott virágoskertje, amelynek rózsáitól költözéskor meg kellett válnia. A kamélia kis cserépben érkezett, akár a vörös levelű japán juhar, a levendula és a többiek. Igy tavasztól őszig valami mindig virágzik! 

   Legtöbb itteni ismerősömnek van kisebb-nagyobb kertje. Rájöttem, hogy valamennyire mindig tükrözik a tulajdonosukat. A szépen lenyírt gyep és a milliméterre lefaragott sövény, a kigazolt, glédában álló virágágyak, a szín- és forma szerint kigondolt és elrendezett kert szemet gyönyörködtető, akár egy kertészeti szaklap. Ismerek ennek tökéletesen ellentmondó, burjánzó kerteket is, ahol semmi szervezett rend nem fedezhető fel: a növények, virágok a véletlennek, a pillanatnyi vágyaknak engedelmeskednek, akárcsak a tulajdonosuk, s ebben a békés anarchiában szívják a szabadság levegőjét!

   Én magam valahol a kettő között vagyok: a kötetlen szabadság vágya, a spontaneitás előre ki nem centizett véletlenei bizonyos rend szükségletével párosulnak. Talán még inkább, mióta egyedül élek. Kell az a bizonyos REND, melyet J. A. reklamált, amelyet csak a szabadság szülhet és tehet teljessé, s amely megbékél a játékossággal is. S ha az üdvözítő reggeli kávé, de még a mosogatás közben is kipillantok az ablakon, a látvány mindig felvidít, késő ősztől pedig segít megbékélni a befelé fordulás, később az elmúlás gondolatával, majd a tavaszi újraéledés titkos reményével.