2021. december 5., vasárnap

Emlékmorzsák régmúlt "kert"jeimről

 ...decembert írunk. Talán jól gondolom, hogy e témában én leszek az utolsó, a sereghajtó. Mint mindig, és mindenben. Annyira élveztem minden sorát az előttem szólóknak. A kertek most persze mindenhol téli álmot alszanak, a mi égövünkön egészen biztosan.

A kerthez - legyen az bárhol, legyen szép vagy kevésbé szép, netán csúnya -, mindenképpen nagy a vonzódásom, és visszatekintve is azt érzem, hogy ez egészen régen, 3-4 éves korom körül kezdődött.

Első lakhelyem Debrecen belvárosának egy soklakós udvarháza volt. A leghátsó lakáshoz külön hátsó kert is tartozott, ahol pár méter szélességben orgonabokrokat ültettek a hátranyúló kert elé - porfogónak. Ezek tövében játszottam a nálam idősebb barátnőmmel, akihez későbbi, új lakóhelyemről is visszajártam hétvégenként játszani. Irénke eldöntötte, hogy most aztán tüzet rakunk, és a babalábosban krumplilevest főzünk. Hatvanhárom év távolából is visszaemlékszem az akkurátus krumplipucolásra, szeletelésre, a krumplik lábaskába kerülésére, a krumpliszeletkéket fedő vízre, és arra a várakozásra, hogy milyen lesz majd a leves, amit nyilván meg is kóstolunk. Három-négy éves eszemmel úgy hittem, hogy ebből a levesből jót fogunk enni. Az orgonabokor lombozata jótékonyan fogta fel a fölöttünk tűző nap fényét. Hosszasan folyt ez a főzőcske. Nyilván nem volt gyufa, így tűz sem, valószínű kóstolás sem, de a krumplileves, játszás közben azért bizonyára "megfőtt", miközben a nap is lement. 

Orgonabokor helyett következő - szintén  belvárosi - lakóudvarunkban két orgonafa állt a nagykapu tőszomszédságában. Az az igazi nemes orgonafa, egy fehér és egy lila színű. Vastagtörzsű mindkettő, bírta a gyerekek súlyát is, ha felmásztunk rájuk. A két orgonafa egy faléc kerítéssel elkerített kis kert hátulján állt. Virágzáskor illatuk betöltötte az egész udvart. A lakók testvériesen megosztoztak a levágott hosszúszárú orgonákon, minden lakónak jutott legalább egy vájdlingnyi mindkét színből. Ugyanígy osztoztunk a hatalmas cseresznyefa termésén, majd a később beérő két sárgabarack fa csodás ízű barackjain is. Mindenki eldönthette, hogy megeszi-e nyersen, netán baracklekvárt főz belőle, mint ahogy az én édesanyám tette ezt minden évben. Érdekes módon nem emlékszem olyan esetre, hogy kimaradt volna egy-egy év amiatt, hogy elfagyott volna a termés virágjában. Az udvarunkra emlékezve,

mindig az a kép ugrik be elsőnek, amikor cseresznye- vagy sárgabarack virágzáskor zümmögnek a méhek és hétágra süt a nap. A kiskert aztán egyik évben fontos szerepet kapott. A biológia órán két itatóspapír között kicsíráztatott babszemeket a kert napos részébe ültettük ki, ahol madzagra felfuttatva a zöldbab elérte már az egyméteres magasságát is. A fejlődés folyamatát a biológia füzetünkben kellett vezetni. Arra már nem emlékszem, hogy év végére lett-e termés a futóbabon. 

1970-ben újabb költözés következett szüleim életében. Itt a 7. emeleti lakásban az erkélyláda lett a "kiskert" folytatása, majd a hajdúszoboszlói víkendház tényleges kertet is jelentett. Ott már érett paradicsom, paprika, még gyümölcsfák is voltak és sok-sok virág. Ennek ellenére is látom, ahogy a szüleimnek, úgy nekem sem volt igazi tehetségem soha a kert műveléséhez. Nem úgy a lányomnak, aki két óra alatt úgy rendbetette a későbbi sorházunk zsebkendőnyi kertjét, ahogy én egész napi piszmogással sem tudtam soha. Nem láthatta, nem tanulhatta senkitől, egyszerűen csak jó érzékkel nyúlt a földhöz, virághoz, rózsabokorhoz. Valószínű hogy az apai nagyapa génjei utat találtak - legalábbis - az én két gyermekemnél biztosan. Apósom mintaszerűen művelte a két kertjét, sok finom zöldség és gyümölcs került a mi asztalunkra is szorgalmas munkája nyomán.

Nagyot ugorva az időben, ha valamiféle összegzést szeretnék megfogalmazni magamnak a "kert" témában, azt gondolom, akár van kertje az embernek, akár nincs, a természethez, fűhöz-fához-virághoz való kötődésünk olyan boldogságot adhat, mint amit csak édesanyánk hasában érezhettünk. Kívánom, hogy mindenki találja meg a közvetlen környezetében, vagy annak közelében azt a csendes, nyugalmas kertet, parkot, erdőt, ahol megtalálhatja a fűt is, fát is, netán még a virágot is. És aki keres, az egészen biztosan talál is.

 

4 megjegyzés:

Rozsa T. (alias flora) írta...

Úgy látszik, sokunknak vannak orgonaillatú emlékei!

Éva, ami engem illet, legszívesebben azt a képet idézem fel az emlékeidből, "amikor cseresznye- vagy sárgabarack virágzáskor zümmögnek a méhek és hétágra süt a nap"... Ez után a nosztalgiám kiolthatatlan!...

Kelemen Éva írta...

Rózsa! Az idézett sor a teljes élményből csak EGY kiragadott pillanat. A mindmáig visszatérő emlékképem az alábbi történet utolsó pillanata volt.
Általános iskola alsó tagozatában a tavaszi szüneteket még nem tölthettük otthon bátyámmal egyedül a lakásunkban, ezért a hajdúszoboszlói rokonok vigyáztak ránk. Engem édesapám az első motorjával, a kis Danuviával hozott haza a 20 kilométeres úton. Egy hét után én már mindig nagyon vártam, hogy végre hazaérkezhessek a saját otthonomba. Az utcán édesapám leállította a motort, majd kitárva a nagy fakaput a hatalmas virágzó cseresznyefa és/vagy(?) a virágzó sárgabarack fák látványa fogadott. Hogy egyiké vagy a másiké-e, vagy mindkettőé, azt már nem tudom felidézni, de hogy finom illat és méhecskék voltak, az egészen biztos. Ez az emlék már számomra is a "majdnem giccs" határát súrolja. Mégis imádom!

Rozsa T. (alias flora) írta...

Szerintem nem giccsről van szó, hanem részegítő, mézédes illatú, símogatóan meleg emlékről!

klaribodo írta...

Éva, emlékmorzsáid külön-külön is vigasztalóak és otthont idézőek. Főzés az orgonafa árnyékában: visszahoztad a csodás perceket.