Pár éve írt bejegyzés a blogomon : minden benne van...

2015. február 8., vasárnap

Szőke Tisza...

   A Tisza mellett születtem. A folyó hozzátartozott az életünkhöz, partján volt egy nadrágszíj-parcella szőlőnk, lejjebb krumpli, kukorica, melyet tavasszal általában elvitt a víz. Az ár lehúzódása után apa fáradhatatlanul újra bevetette a hálátlanul gazos, homokos lejtő alját. Igen, ez a szó illik legjobban rá: fáradhatatlan. A pár sor szőlő szemefénye volt, értett hozzá, könyveket olvasott ki, tanfolyamokat végzett felnőtt fejjel a nemesítésről, gondozásról. A szőlősorokig nem ért fel a víz sem. Ősszel takarás, tavasszal nyitás, közben kacsazás, kötözés, permetezés... Gyerekkoromban nekem is volt kiskapám, megtanultam az alapműveleteket. Megmaradtak, beidegződtek a régi mozdulatok. Ha apa tudná! Azt hitte pedig, hogy örökre elvesztem a föld tudománya számára...

    Szerettem a töltésoldalt, végigmenni a gáton, ahol még a rekkenő melegben is járt egy kis szellő. Felnőtt koromban meglepődve tapasztaltam, milyen alacsony is az a pár méter magas töltés, ahova kifulladva toltuk fel annak idején a megrakott biciklit... Áradáskor csaknem a gát tetejéig kiöntött a Tisza, s az ártéri fűzfáknak csak a hegye látszott ki a zavaros vízből. A komp ilyenkor szünetelt, csónakkal lehetett átkelni a túloldalra. A fűzfák között lavírozva rettentő szélesnek tűnt a Tisza. Szélesnek és félelmetesnek... Az is volt: állatok tetemét vetette fel a víz, s évenként emberáldozatot is szedett.

    

A strand... Gyönyörű homokos jobbpartja sok napozót vonzott nyaranta. Aggódó anyánk  megtiltotta a felügyelet nélküli strandolást. Idejük meg nem volt rá: dolgos ember a munkában barnult le akkoriban, szemében csak a naplopók süttették a hasukat a napon... Manapság ez is változik már: víkendházak sorai magasodnak a fűzfák fölé, cölöpökre építve, hogy a berendezés megússza az áradást. Naplemente felé megszelídül a hőség, lángos-illat száll a levegőben, a söröző is megtelik...