Áradás

Nem beszélhetünk szeretett Tiszánkról anélkül, hogy az árvízeiről ne szólnánk...

Én nem a Tisza-parton születtem, az Alföld folyóvíz mentes  részén, ahol a Zádor híd alatt is csak kiszáradt folyómeder maradt. Így őrzi meg ez a híd is az emlékezetben élő időket, amikor  itt még vizek voltak...

A Tisza azonban még a szabályozás után is körülöleli ezt a területet is, még ha sok-sok kilométer távolságban is. Sőt a környék legmélyebb pontja Karcagon van, a szomszédos települések 5-6 méterrel magasabban fekszenek.
1970-ben a nagy árvíz idején ez a szintkülönbség nagyon sokat jelentett, a felnőttek latolgatták, hogy ha elindul a Tisza,  átszakítja valahol a környéken a már teljesen elázott gátat, akkor a víz minden bizonnyal belátogat  a mi városunkba is. Összepakolt  bőröndökkel éltünk, apámék a padlásra pakoltak fel minden olyan dolgot, amiről azt gondolták, jó lenne, ha megmaradna...
Egyszer csak érkezett az osztályunkba egy új lány, aki Szegedről jött, mert a szülei úgy ítélték meg, hogy nem biztonságos ottmaradnia, így nagynénjéhez küldték, aki a mi iskolánkban volt tanár, és a kislányuk a tanév utolsó részét nálunk járta. Ő mesélt arról, hogy mekkora víz van Szegednél, hogy éjjel nappal rakják a homokzsákokat, mégis mindenhol újabb és újabb buzgár keletkezik.

Félve hallgattuk a rádiót, a vízállásjelentést, a suttogó híreket, hogy arra készül az ország vezetése, hogy valahol átvágják a gátat, hogy mentsék a Tisza alsóbb többi részét, mert a gátak már nem bírják tovább az iszonyatos mennyiségű víz nyomását. 
Megilletődve néztük a híradót, hogy evakuálják  Fehárgyarmatot és hogy robbantják fel  a gátat, hogy mentsék a Tisza alsó folyását.

Azt gondoltuk, hogy az árvíz utáni újjáépítés és újabb tározók, gátak átgondolt építése elegendő biztosíték lesz arra, hogy ilyen többet nem fordul elő. Aztán mégis jött a 2001-es nagy víz és néhány felső-tiszai települést megint elmosott.

Mert hiába minden erőfeszítés, azért a víz az úr.