Az ELTE tanárképző gyakorlati feladatai között "fizikai kísérletek" alcímen
megtaláltam, hogyan próbált keresztapám annak idején a fényképezés alapjaira
megtanítani egy saját készítésű papírdoboz kamerával.
A művelet nem túl bonyolult, de akkor engem egyáltalán nem
érdekelt a camera obscura, semmi csodálatosat nem találtam abban, hogy
megjelenik valami papíron vagy a falon, amit én magam sokkal jobban látok, sőt,
ha lehunyom a szemem, magam elé tudom idézni, mit láttam, akár hetek, hónapok
múlva is. Keresztapám tanár volt. Francia-német szakos, anyanyelvének a
németet írta be az életrajzába. Hadifogságból visszajutott, de B-listára tették
a háború után, évekig nem taníthatott. Én meg nem hagytam magam tanítani.
A német időkből jó minőségű fényképezőgépei voltak, ezekkel
sikerült elhelyezkednie az
orvostudományi egyetem anatómiai intézetében 1945 után. Itt fényképezte a tudós
professzorok sejtmetszeteit, a halottak beteg szerveit, a betegségek nyomait az
orvosok útmutatása alapján, a gyilkosságok bizonyítékait a testszövetek sérüléseinek
szakszerű fényképezésével.
Amatőr fényképésznek tartotta magát, és amint lehetett,
visszament tanítani a Radnótiba a hatvanas évek végéig, haláláig. Arról
lemondott, hogy engem fényképezni tanítson.
Sokan voltak körülöttem fényképészek, nekik hagytam a
dicsőséget. Az Édesanyám például nagyon szeretett fényképezni, kapott is egy
profi gépet keresztanyjától, a mostanában kiállításokon is bemutatott egykori
fényképésztől: Beck Mancitól. Az itt következő dedikált fotó az ő munkája, nem
adtuk be a kiállítás képei közé. Manci néni a keresztlányát, a mi anyukánkat fényképezte
le kicsi lánytestvére társaságában. Érdekes ez a stílus, azért mutatom meg.
Elmosódott háttérrel emeli ki a fotó az arcokat, a szemek világítanak, értelem
és szelídség tükröződik rajtuk. Manci néni mint profi emberismerő már a
gyerekekben is meglátta jellemző tulajdonságaikat.
Anyukám fényképezőgépe, az ajándék Voigtlender ma is megvan.
Nincs használatban, de őrizzük mint emléket és mint ipari értéket. Volt egy
könyve is németül -Manci néni Bécsben tanult, onnan hozhatta a maga korában
művészi értékeket felmutató igényességet - a könyv címe megvan a neten, sajnos, nem kapható. "Kamera und kunst" a címe. Sokszor átlapoztam tíz-tizenkét éves koromban. Legalább negyven fekete-fehér fotó volt benne fényes műnyomó papíron,
lábjegyzetekkel, a fényképészek nevével, gépeik és a fotók adataival, titkos
tudomány volt az én gyerekkori értetlenségemben.
Természetesen a fő fényképész az Édesapám volt. Ő, mint
tanár mindennek utánajárt, irtózott az amatőrségtől, nem kísérelt művészi
ábrázolásokat, viszont a pontosság volt
a vesszőparipája. Dokumentumokat készített a család és az iskola, az akkoriban
még fiú felsőkereskedelmi középiskola eseményeiről. A képein mindig emberek vagy
megmutatni szánt tárgyak voltak. (Szerelte az iskolája villanyos csengőjét,
falióráját, ajtót vágatott a folyosó végére, hogy a hátsó lépcsőhöz ne kelljen
körbemenni az egész épületben, ilyen kis fegyvertényeket dokumentált.) Kedves
ismeretségbe került Gink Károllyal, a pesti felsőkereskedelmi iskola fotókörének
megalapítójával. Többször járt Szegeden a később nevet szerzett fotós. Rólam is
csinált egy sorozat képet nálunk a teraszon, ez itt az egyik:
Nem olyan régen megemlítettem, hogy a
házunkban is dolgozott egy fényképész, több mint harminc évig bérelte az egyik
utcai üzlethelyiséget. A hátsó traktusban sötétkamrát kerített el, sokszor
álldogáltam mellette a piros fényben, amíg előhívta a fotóit, el is magyarázta,
melyik edényben milyen vegyszer van és mire szolgál. Sajnos, ez sem hatott meg,
nem akartam laboráns lenni az Ofotértnél. Az tetszett, hogy a fényképész
mennyire elhivatottan tudott beszélni a napi munkájáról.
Akkoriban, az ötvenes-hatvanas években sok iskolában, sőt
vállalatoknál, különféle cégeknél tartottak fenn fotósarkot, rendeztek be
sötétkamrát. A vállalati keretből vásárolták a filmeket, másolópapírokat,
szárítóeszközöket, meg ami kellett a nagyításhoz, sokszorosításhoz. Vannak
régről fényképeink, a férjem munkái, ezeket a fényképezéstől (Szmena) a kész
papírképig mind ő csinálta. Van sorozat Mongóliáról, Korfuról, Bolognáról,
Erdélyről-Romániáról, Bulgáriáról, A Magas-Tátráról, az élet sok megőrzésre
méltó mozzanatát hívják elő az emlékezetem sötét kamrájából.
Az első fényképezőgépemet 64 éves koromban kaptam. HP
márkájú automata gép volt. Esztergomban tettünk egy sétát külön a fényképezés
kedvéért, és láss csudát, én is fölfedeztem fényképre kívánkozó részleteket. A szökőkutat
úgy, hogy mögötte kivillanjon a város címere, a Kis-Dunapart platánjai között
az alkonyati árnyakat, az árvízi emléktáblát egy templom falán, egy
lépcsőházat, amiben úgy csavarodott a lépcső, ahogy sehol másutt, meg a Szent Tamás-hegyen a Babits utcában érdekes
polgári ház bejáratát, fölötte Szűz Mária szoborral, szóval egyedi dolgokat
kerestem és találtam az első fényképezőgépemmel.
Kedves férjem csinált a képeimből egy slide show-t, alátett
egy jó könnyűzenét, így tette közzé a családi weboldalon a kezdő fotós
ismeretterjesztő munkáját.
Ez tizenöt éve történt. Most a második Olympust nyűvöm, meg
vagyok vele elégedve. Okos telefonom nincs, még sms-t se tudok küldeni az
egyszerű Alkatellel, lassú és tétova ujjaim a finommozgásokkal bajban vannak.
A hosszú távú emlékezet legsötétebb kamrája még működik,
elég is belőle ennyi.
9 megjegyzés:
Régről hozott szépen kidolgozott fotóid igazolják, hogy nem minden a technika. A szép kép a mester igényességén legalább annyira múlik.
Mick, igazat szóltál! Az iparosok technikai megoldásai is példát tudnak mutatni igényességből, munkaszeretetből. Eszembe jutott az egri kovácsoltvas kapu, Fazola Henrik műve, most művészettörténeti érték a régi stílusú kovácsmunka. Vagy egy író, Nádas Péter mint fotós, költészetet, sőt filozófiát csinált a négy évszakban ugyanazt a fát bemutató különleges sorozatával. Ilyen az, ha igényesen dolgozik valaki.
Nagymamám az ő fiatalságában fotózással foglalkozott, megörököltem tőle a fából készült fényképezőt, amit aztán egy fotós barátomnak ajándékoztam, aki évekkel azelőtt egy video kamerát ajándékozott, akkor az volt a legmenőbb, még ma is működik. A barátomnál jobb helyen van az a régi gép, szerintem az ilyen dolog gyűjtők birtokában tovább maradnak és többet érnek.
Nagymamám mesélte, ahogy ment faluról falura és fényképezte az embereket. Ő még úgy fényképezett, hogy aztán ceruzával retusált.
Korában haladó személy lehetett a nagymamám, mely modernizmus abban is kifejeződött, hogy az unokáival nem tudott, de nem is volt türelme bánni.
Attila, jó, hogy van emléked a régi falusi fényképezésről! Nagymamád fényképezőgépe fakeretes szerkezet volt és lemezekkel működött? A férjem dél-alföldi falujában és környékén ilyen vándorfényképészek jártak különösen az első világháború alatt és után. Vitték magukkal a "hátteret" is: fölakasztották a kis kukoricagóré oldalára a színes takarót, eléültették a családot, aztán küldték ki a frontra a képet, hogy még megvannak, várják haza a családfőt.
Annyi minden érdekes dolog van a letűnt életekből. Szép és nemes dolognak tartom, hogy amennyire lehet, beépíted a modernizált bútorokba a régi, faragott elemeket, hogy egyedi és ugyanakkor tartós holmijuk legyen a megrendelőknek.
Egyik barátném apja műbútor asztalos volt, együtt kirándultak Velencébe valamilyen palotába. A festmények helyett Laci bácsi a reneszánsz ajtófaragást csodálta meg, szólt is a gyerekeinek, hogy nézzék meg, micsoda munka van ebben az ajtóban. Na, sokat jár a szám, bocsánat.
Klári, azon kívül, hogy ízesek, érdekesek a fotós emlékeid, a fenti válaszod megragadott és eszembe juttatta Apa franciaországi látogatását az 1980-as évek elején. Minden híres helytől eltekintve legjobban élvezte a Champagne vidék, a pezsgőspincék látogatását, és haza is vitt egy-két szőlővesszőt emlékbe, mindszenti Tisza-parti homokba ágyazva őket...
Rózsa, talán, mert megöregedtem, jobbnak találom a régiek szemléleti gazdagságát, a sokoldalúságukat, érzelmi elkötelezettségüket a munkához meg az emberekhez.Édesapád is pont ilyen lehetett.
Klári! Harmadjára elolvasva is találtam - az élvezeten túl - hasznos információt a bejegyzésedben. (Az angol slide show-ra gyorsan rákerestem a fordítón, diavetítésnek jegyzem! - míg el nem felejtem:)))
Az édesanyád és nagynénéd gyermekkori képén mindkettőjük szeme nagyon beszédes, maga a fotó nagyon is művészi, igazán kár hogy nem láthatta ezt a képet is a nagyközönség. Sokan álltak volna "Előttük" percekig. Én magam is sokáig "szemeztem" velük.
És a Te gyermekkori képednél is jócskán elidőztem, a részletek is megfogtak. A kis bőrszíjak, hogy ki ne ess az ülőszékből, és a kovácsoltvas korlát is gyönyörű, különleges háttere a képednek.
Egy remek videó a Szeged Televízió jóvoltából, ami szorosan ide tartozik még.
https://www.facebook.com/SzegedTV/videos/365388854039087/?v=365388854039087
Éva, örülök, hogy érdeklődéssel olvastad a majdnem százéves "élményeimet". :))) Elég karakteres a család, mindenki tudott (tud) valamit. Köszönöm a linket, kár, hogy a Szeged TV, mióta mejújították, a régebbi felvételeket nem őrzi, mert nálam nem nyílt ki. Majd még próbálkozom a gyerekek okostelefonjaival.
*
Te miért nem írsz legalább a közösbe? (Igazad van, hogy le kellett volna fordítani, törekvése volt a senior editornak is, hogy minden számítógépes fogalmat magyarul adjunk közre.)
Megjegyzés küldése