Elmélkedés a fényképezésről, a fényképek világáról

Nagyon megérintett ez a téma. Az elmúlt hetekben, bárhol is jártam, más sem járt az eszemben, csak az, hogy mi mindent ne felejtsek el majd megemlíteni e téma kapcsán. A szemem maga volt az optika.

A legfontosabb életszakaszomba értem pár éve, a nyugdíjas korba, aminek velejárója, hogy nem szükséges a hét öt (munka)napján kimozdulnom az otthonomból. Így télen, ha rossz idő van, akkor előfordul, hogy 3-4 napig ki sem mozdulok. Ilyenkor is nagyon fontos viszont, hogy az agyam megkapja azt a – számomra igen fontos mennyiségű – színorgiát, ami nélkül hiányérzetem lenne. Volt idő, hogy napi szinten sok időt fordítottam a Pinterest képeinek nézegetésével, manapság meg sok-sok vlogot nézek, leginkább utazós témában, de sok egyéb témájú vlogot is kedvelek. Közös jellemzőjük, hogy nagyon színesek. A szín nélküli napokat valahogy csak „túlélem”.

Legrégibb fotóim egy éves korom utániak, természetesen fekete-fehérek. Ezek műtermi fotók, melyeket követett nagyon sok amatőr fotó, amelyet kizárólag az édesapám készített rólam és a családunkról. Édesanyám kezében soha nem láttam fényképezőgépet. Noha!!! - az ő munkahelye, ahogy már írtam is régebben, a Hajdú-Bihar megyei Napló (Lapkiadó Vállalat) volt. 1949-ben költöztek szüleim Debrecenbe, és édesanyám nyugdíjazásáig kizárólag a Naplónál dolgozott. Napi kapcsolata volt a fotósokkal, mint ahogy nekem is „totyogós” korom utántól végig, egészen a 90-es évek végéig. (Bérletekbe, igazolványokba ők készítették rólam a szükséges képeket.) A Napló legelső időszakában egy mindössze két szobából álló irodában működött, szemben a híres Aranybikával, a város legközpontibb helyén. Az egyik helyiség galériáján dolgoztak a fotósok, számszerint ketten. Ide egy fém csigalépcsőn lehetett felmenni, és én ahogy megtanultam lépcsőzni, már rendszeresen felmásztam. Nem emlékszem, hogy valaha is bárki tiltotta volna, hogy oda gyerek is felmenjen. Kaptam mindig a kezembe pirosas-lilás, fekete fémgurigára feltekerhető hosszú papírtekercseket, amivel jól elfoglaltam magam. Néha beléphettem a sötétkamrába is, amikor épp nem dolgoztak benne. Napi szinten láttam nagy fotóstáskával jönni-menni a két bácsit. Fontos, szorgos-dolgos emberként maradtak meg az emlékezetemben, és a leglényegesebb dolog, hogy kicsi koromtól úgy rögzült bennem a fotózás, hogy az nehéz, leginkább férfiaknak való munka. Kislányként nem is jutott eszembe, hogy kíváncsiskodjak, hogy néz ki egy fényképezőgép belülről. Soha nem nyúltam hozzá az édesapám fényképezőgépéhez. Nyilván elmondta még kicsi koromban, hogy ha film van a gépben, ha kinyitnám, a film fényt kapna, és előhívhatatlanná válna a befűzött filmtekercs. Ezek után magam számára is egy csoda volt, amikor a húszas éveim elején késztetést éreztem, hogy nekem is legyen egy saját fényképezőgépem. Az első gépem egy Zenit-E szovjet gyártmányú kis gép volt - ami nagyjából egy havi fizetésemet vitte el –, amikor a Hajdú néptánc együttessel Portugáliába készültünk. Akkor döntöttem úgy, hogy ott jó lenne saját fényképeket készítenem. Nos életemben talán csak azon az egy nyáron fényképeztem tele két tekercs filmet. Az első betelt tekercs után a filmcserét a csoportunk vezetőjére bíztam, aki ebben gyakorlott volt. Az előhívott képek ma is ugyanabban a dobozban vannak, amiben az OFOTÉRT kiadta őket az előhívás után. Jelenleg egy, a lányomtól örökölt csinos kis Casio fényképezőgépem van, amit – szinte – soha nem használok. Még nem volt idő rá, hogy megtanítsanak arra, hogyan kell beolvasni a képeket a laptopba. Nyilván én sem szorgalmaztam a betanulást.

Okostelefonom nincs, még ellenállok neki, de ha egyszer majd megszólal belül egy hang, hogy kell nekem is okostelefon, ha másért nem, a fényképezés miatt, akkor lehet hogy még beállok én is a „csak úgy” kattintgatók táborába. Barátnőim jól fotóznak, és készül rólam annyi kép, amennyi épp elég ahhoz, hogy maradjon utánam „nyom” a szűk családom számára. Különböző közös kirándulásaink alkalmával megkapom a képanyagot, és a legfontosabbakat e-mailben elküldöm a családnak. Azt, hogy ők beteszik-e a képtárukba, már rájuk bízom.

A fényképek albumban történő tárolásáig nehéz és időigényes út vezet. Ez számomra mindig egy előttem tolt feladat volt és lesz. Albumjaim bőséggel vannak, ezeket készen kapom a gyermekeimtől, és legfőképp az unokáimról készült képeket tartalmazzák.

Érdekes a fotókhoz, fotózáshoz való viszonyom. Bármennyire is imádom nézegetni a fényképeket, belülről soha nincs bennem vágy, hogy fotókiállításokat megnézzek. Véletlenszerűen ha mégis eljutok egy-egy kiállításra, mindig elámulok egy-egy kép kapcsán, hogy mennyire más és más egyes emberek látásmódja. Egészen varázslatos Jung Zseni vagy Szipál Márton nőket megjelenítő fotója számomra, mint ahogy szintén varázslatos volt Máté Bence Debrecen főterén kiállított százon felüli természetfotója. Ámulatba ejtő színekkel mutatta be Afrika állatvilágát. A hivatásos fotósokról, munkásságukról nem igazán tudnék érdemben szólni.

Végezetül a fotókhoz való „intim” viszonyom változásáról szeretnék pár gondolatot még elmesélni.

Sok fotó között élem manapság a napjaim. Szeretem, ha szinte kézközelből néznek rám a már nem élő családtagjaim, szeretteim. Nappalim falán folyamatosan bővül és frissül a fotófalam unokáimmal, mindaddig, amíg ellenállásba nem „lendülnek”.

Nyomon követhető, mennyire nem vettem jó néven serdülőkoromban, ha fényképezőgép elé állítottak. Olyan morcos képek születtek rólam, hogy mai napig érzem az ellenállásomat, hogy hagyjanak békén, nem akarom engedni, hogy fotózzanak. A nyolcadikos ballagásomat mai napig fel tudom idézni, mennyit forgattam a nyakam, nehogy apukám elkaphassa az arcomat teliből. Utólag már késő a bánat. A masszív ellenállásom megtörése talán negyvenes éveim elejére esik. Manapság meg már szívesen veszem, ha valaki hajlandó rólam képet készíteni, néha én kérek egy-egy beállítást magamról, ha olyan helyen járok, amit fotón is szeretnék később újra látni, átélni az akkori érzéseket.

Életem során számtalanszor találkoztam szelektív szigetek mentén szétszóródott fényképekkel. Tudom, sok dolog szorítja össze a szívünket, de számomra az egyik legszomorúbb látvány, amikor fotók, néhányszor fotóalbumok kerülnek porba-sárba. Az utódaink felelőssége lenne, hogy lakásfelszámolások után ne szembesülhessünk az elmúlás eme méltatlan megnyilvánulásával.

A fotók sorsa megérne egy újabb mesét.