Fényképezés régen és ma

Korábban, amikor az arcképeinkről írtunk, már kifejtettem, hogy családunkban a  fényképezkedések a következő megoszlásban zajlottak:  gyerekkori amatőrképeimet Apu készítette egy őskori kis Kodak boxgéppel, mely később sok-sok évig volt az egyetlen fényképezőgépünk. Aztán egész kisgyerekkoromban, három-négyévesen egy vagy két alkalommal bevittek a mára csak nosztalgikus emlékké vált körúti Mosoly Albuma nevű műterembe,  ott mindenféle játékszerek, babakocsi, játéktelefon, golyós számológép, állványos fekete tábla előtt kellett "pózolnom", míg a fotós szakember bevilágította a helyszínt. Ezeken az eseteken kívül pedig volt még "a Vajna", a rákosligeti fényképész. Ha igazolványkép kellett, mentünk a Vajnához. Úgyszintén akkor is, ha csak úgy, bármilyen célból képet akartunk magunkról, nálunk ez általában olyankor következett be, amikor a bácskai nagymamának szerettünk volna küldeni képet rólam, az egy szem unokájáról.

Az iskolai fényképezésekről, azt hiszem, a mi korosztályunk nagyjából azonos emlékeket tud felidézni: az udvaron valamelyik viszonylag tűrhető állapotú fal elé két vagy három tornapadot tettek, azokra állt fel az osztály. Nyolcadikban ez annyit változott, hogy mivel nem egyetlen osztályfőnök, hanem több szaktanár is tartozott az osztályhoz, a tornapadok elé egy sor széket is tettek a tanárok számára. Az évente megejtett osztályfényképezéseken kívül egyetlen esetre emlékszem, amikor másodikos korunkban egyenként leültettek bennünket egy füzet mögé, kezünkben ceruzával, és úgy készült külön fotó mindegyikünkről.

A gimnázium negyedik osztályában nagy esemény volt a tablókép készítése, amit természetesen sok vita előzött meg: hol fogjuk elkészíttetni, de főleg, hogy mibe öltözzünk a fotózáshoz? Természetesen azt terveztük, hogy ugyanaz lesz majd a ballagási öltözékünk is. A fiúknak fekete öltöny, fehér ing és csokornyakkendő lett a döntés, a lányoknak már nem volt ennyire egyszerű a megoldás. Amikor én negyedikes voltam, akkor jöttek divatba a fehér, madeiracsíkokkal díszített blúzok: a blúz elejére egymás alá végig madeira-szalagokat varrtak. Mivel a fotózás az első félévben, novemberben zajlott,  annyira korán még szinte senkinek nem volt készen a majd májusban esedékes ballagási ruhája. Például közülünk még csak egyetlen lánynak volt megvarrva a fent említett fehér blúza, a nyakvonalon középen kis fonott fekete zsinórból kötött masnival. Miután a mi külső kerületünkből bebumliztunk a körúti Fényszöv műterembe, ott a két öltözőben lázas átöltözés kezdődött, a fiúk az egyetlen fehér inget és fekete zakót, no meg a csokornyakkendőt operálták magukra, egyikük a másik után. Mi, lányok pedig az egyetlen blúzt adtuk kézről kézre és kaptuk fel magunkra, miközben persze a frizurát is óvni kellett. Nagy buli volt, mondhatom. :)

Saját fényképezőgépem valamikor a nyolcvanas évek elején lett, úgynevezett pocket gép, de nagy csalódást okozott, hamarosan meg is váltam tőle. Aztán vettem egy keletnémet Beirette-t, jobb képeket készített, mint az időnként kölcsönkért félautomata Mamiya. Ma is megvan, nincs szívem kidobni. A gépekben a filmcsere külön élmény volt és vannak emlékezetes eseteim is, például amikor Szentpéterváron a Vérző Megváltó temploma mellett fogyott ki a film, és a novemberi hidegben kellett fagyos ujjakkal kioperálnom az elhasználtat, majd betenni az előrelátóan magammal hozott másik tekercset. És talán mondanom se kell, hogy az akkori fotós lehetőségeit erősen korlátozta a filmkockák száma. Aztán elmentünk előhívatni, ha papírkép lett, nagy izgalommal figyeltük az elkészült kép minőségét, ha pedig diakockák lettek, azok keretezése kedvenc foglaltosságom volt. 

Ma már nem használok fényképezőgépet, bármi megörökítésére tökéletesen megfelel nekem a telefonom kamerája. Egyébként sem kattintgatok ész nélkül - pedig megtehetném, legfeljebb kitörlöm a rosszul sikerülteket - de ami engem illet, inkább figyelek, szemlélődöm, élményt gyűjtök, eltárolom idebent. Uram bocsá', néha egyáltalán nem is fényképezek. Majdnem mindenben egyetértek Bicskei Zoltán grafikus-filmrendezővel, aki ezt vallja:

"Nem szeretem ezt a mai agyondokumentált világot, mert semmire se emlékeznek, semmi se a lélekben ülepedik le, nem ott hívódik elő... ahogy tárgyiasítod a világot, úgy szegényesíted a lelkedet. A fénykép, a vázlat az mind valahol egy szegényesítés, a megfigyelés, az pontosan elég... ha élmény igazán egy-egy részlet, ha megkap. Azt úgyse felejted el sose, ami élménnyé válik."