Fényképezés sötétkamrával

Az ELTE tanárképző gyakorlati feladatai között  "fizikai kísérletek" alcímen megtaláltam, hogyan próbált keresztapám annak idején a fényképezés alapjaira megtanítani egy saját készítésű papírdoboz kamerával.

A művelet nem túl bonyolult, de akkor engem egyáltalán nem érdekelt a camera obscura, semmi csodálatosat nem találtam abban, hogy megjelenik valami papíron vagy a falon, amit én magam sokkal jobban látok, sőt, ha lehunyom a szemem, magam elé tudom idézni, mit láttam, akár hetek, hónapok múlva is. Keresztapám tanár volt. Francia-német szakos, anyanyelvének a németet írta be az életrajzába. Hadifogságból visszajutott, de B-listára tették a háború után, évekig nem taníthatott. Én meg nem hagytam magam tanítani.

A német időkből jó minőségű fényképezőgépei voltak, ezekkel sikerült elhelyezkednie  az orvostudományi egyetem anatómiai intézetében 1945 után. Itt fényképezte a tudós professzorok sejtmetszeteit, a halottak beteg szerveit, a betegségek nyomait az orvosok útmutatása alapján, a gyilkosságok bizonyítékait a testszövetek sérüléseinek szakszerű fényképezésével.

Amatőr fényképésznek tartotta magát, és amint lehetett, visszament tanítani a Radnótiba a hatvanas évek végéig, haláláig. Arról lemondott, hogy engem fényképezni tanítson.

Sokan voltak körülöttem fényképészek, nekik hagytam a dicsőséget. Az Édesanyám például nagyon szeretett fényképezni, kapott is egy profi gépet keresztanyjától, a mostanában kiállításokon is bemutatott egykori fényképésztől: Beck Mancitól. Az itt következő dedikált fotó az ő munkája, nem adtuk be a kiállítás képei közé. Manci néni a keresztlányát, a mi anyukánkat fényképezte le kicsi lánytestvére társaságában. Érdekes ez a stílus, azért mutatom meg. Elmosódott háttérrel emeli ki a fotó az arcokat, a szemek világítanak, értelem és szelídség tükröződik rajtuk. Manci néni mint profi emberismerő már a gyerekekben is meglátta jellemző tulajdonságaikat.

Anyukám fényképezőgépe, az ajándék Voigtlender ma is megvan. Nincs használatban, de őrizzük mint emléket és mint ipari értéket. Volt egy könyve is németül -Manci néni Bécsben tanult, onnan hozhatta a maga korában művészi értékeket felmutató igényességet - a könyv címe megvan a neten, sajnos, nem kapható. "Kamera und kunst" a címe. Sokszor átlapoztam tíz-tizenkét éves koromban. Legalább negyven fekete-fehér fotó volt benne fényes műnyomó papíron, lábjegyzetekkel, a fényképészek nevével, gépeik és a fotók adataival, titkos tudomány volt az én gyerekkori értetlenségemben.

Természetesen a fő fényképész az Édesapám volt. Ő, mint tanár mindennek utánajárt, irtózott az amatőrségtől, nem kísérelt művészi ábrázolásokat, viszont  a pontosság volt a vesszőparipája. Dokumentumokat készített a család és az iskola, az akkoriban még fiú felsőkereskedelmi középiskola eseményeiről. A képein mindig emberek vagy megmutatni szánt tárgyak voltak. (Szerelte az iskolája villanyos csengőjét, falióráját, ajtót vágatott a folyosó végére, hogy a hátsó lépcsőhöz ne kelljen körbemenni az egész épületben, ilyen kis fegyvertényeket dokumentált.) Kedves ismeretségbe került Gink Károllyal, a pesti felsőkereskedelmi iskola fotókörének megalapítójával. Többször járt Szegeden a később nevet szerzett fotós. Rólam is csinált egy sorozat képet nálunk a teraszon, ez itt az egyik:

Nem olyan régen megemlítettem, hogy a házunkban is dolgozott egy fényképész, több mint harminc évig bérelte az egyik utcai üzlethelyiséget. A hátsó traktusban sötétkamrát kerített el, sokszor álldogáltam mellette a piros fényben, amíg előhívta a fotóit, el is magyarázta, melyik edényben milyen vegyszer van és mire szolgál. Sajnos, ez sem hatott meg, nem akartam laboráns lenni az Ofotértnél. Az tetszett, hogy a fényképész mennyire elhivatottan tudott beszélni a napi munkájáról.

Akkoriban, az ötvenes-hatvanas években sok iskolában, sőt vállalatoknál, különféle cégeknél tartottak fenn fotósarkot, rendeztek be sötétkamrát. A vállalati keretből vásárolták a filmeket, másolópapírokat, szárítóeszközöket, meg ami kellett a nagyításhoz, sokszorosításhoz. Vannak régről fényképeink, a férjem munkái, ezeket a fényképezéstől (Szmena) a kész papírképig mind ő csinálta. Van sorozat Mongóliáról, Korfuról, Bolognáról, Erdélyről-Romániáról, Bulgáriáról, A Magas-Tátráról, az élet sok megőrzésre méltó mozzanatát hívják elő az emlékezetem sötét kamrájából.

Az első fényképezőgépemet 64 éves koromban kaptam. HP márkájú automata gép volt. Esztergomban tettünk egy sétát külön a fényképezés kedvéért, és láss csudát, én is fölfedeztem  fényképre kívánkozó részleteket. A szökőkutat úgy, hogy mögötte kivillanjon a város címere, a Kis-Dunapart platánjai között az alkonyati árnyakat, az árvízi emléktáblát egy templom falán, egy lépcsőházat, amiben úgy csavarodott a lépcső, ahogy sehol másutt, meg  a Szent Tamás-hegyen a Babits utcában érdekes polgári ház bejáratát, fölötte Szűz Mária szoborral, szóval egyedi dolgokat kerestem és találtam az első fényképezőgépemmel.

Kedves férjem csinált a képeimből egy slide show-t, alátett egy jó könnyűzenét, így tette közzé a családi weboldalon a kezdő fotós ismeretterjesztő munkáját.

Ez tizenöt éve történt. Most a második Olympust nyűvöm, meg vagyok vele elégedve. Okos telefonom nincs, még sms-t se tudok küldeni az egyszerű Alkatellel, lassú és tétova ujjaim a finommozgásokkal bajban vannak.

A hosszú távú emlékezet legsötétebb kamrája még működik, elég is belőle ennyi.