Nagyon megérintett
ez a téma. Az elmúlt hetekben, bárhol is jártam, más sem járt
az eszemben, csak az, hogy mi mindent ne felejtsek el majd
megemlíteni e téma kapcsán. A szemem maga volt az optika.
A legfontosabb
életszakaszomba értem pár éve, a nyugdíjas korba, aminek
velejárója, hogy nem szükséges a hét öt (munka)napján
kimozdulnom az otthonomból. Így télen, ha rossz idő van, akkor
előfordul, hogy 3-4 napig ki sem mozdulok. Ilyenkor is nagyon fontos
viszont, hogy az agyam megkapja azt a – számomra igen fontos
mennyiségű – színorgiát, ami nélkül hiányérzetem lenne.
Volt idő, hogy napi szinten sok időt fordítottam a Pinterest
képeinek nézegetésével, manapság meg sok-sok vlogot nézek,
leginkább utazós témában, de sok egyéb témájú vlogot is
kedvelek. Közös jellemzőjük, hogy nagyon színesek. A szín
nélküli napokat valahogy csak „túlélem”.
Legrégibb fotóim
egy éves korom utániak, természetesen fekete-fehérek. Ezek
műtermi fotók, melyeket követett nagyon sok amatőr fotó, amelyet
kizárólag az édesapám készített rólam és a családunkról.
Édesanyám kezében soha nem láttam fényképezőgépet. Noha!!! -
az ő munkahelye, ahogy már írtam is régebben, a Hajdú-Bihar
megyei Napló (Lapkiadó Vállalat) volt. 1949-ben költöztek
szüleim Debrecenbe, és édesanyám nyugdíjazásáig kizárólag a
Naplónál dolgozott. Napi kapcsolata volt a fotósokkal, mint ahogy
nekem is „totyogós” korom utántól végig, egészen a 90-es
évek végéig. (Bérletekbe, igazolványokba ők készítették
rólam a szükséges képeket.) A Napló legelső időszakában egy
mindössze két szobából álló irodában működött, szemben a
híres Aranybikával, a város legközpontibb helyén. Az egyik
helyiség galériáján dolgoztak a fotósok, számszerint ketten.
Ide egy fém csigalépcsőn lehetett felmenni, és én ahogy
megtanultam lépcsőzni, már rendszeresen felmásztam. Nem
emlékszem, hogy valaha is bárki tiltotta volna, hogy oda gyerek is
felmenjen. Kaptam mindig a kezembe pirosas-lilás, fekete fémgurigára
feltekerhető hosszú papírtekercseket, amivel jól elfoglaltam
magam. Néha beléphettem a sötétkamrába is, amikor épp nem
dolgoztak benne. Napi szinten láttam nagy fotóstáskával
jönni-menni a két bácsit. Fontos, szorgos-dolgos emberként
maradtak meg az emlékezetemben, és a leglényegesebb dolog, hogy
kicsi koromtól úgy rögzült bennem a fotózás, hogy az nehéz,
leginkább férfiaknak való munka. Kislányként nem is jutott
eszembe, hogy kíváncsiskodjak, hogy néz ki egy fényképezőgép
belülről. Soha nem nyúltam hozzá az édesapám fényképezőgépéhez.
Nyilván elmondta még kicsi koromban, hogy ha film van a gépben, ha
kinyitnám, a film fényt kapna, és előhívhatatlanná válna a
befűzött filmtekercs. Ezek után magam számára is egy csoda volt,
amikor a húszas éveim elején késztetést éreztem, hogy nekem is
legyen egy saját fényképezőgépem. Az első gépem egy Zenit-E
szovjet gyártmányú kis gép volt - ami nagyjából egy havi
fizetésemet vitte el –, amikor a Hajdú néptánc együttessel
Portugáliába készültünk. Akkor döntöttem úgy, hogy ott jó
lenne saját fényképeket készítenem. Nos életemben talán csak
azon az egy nyáron fényképeztem tele két tekercs filmet. Az első
betelt tekercs után a filmcserét a csoportunk vezetőjére bíztam,
aki ebben gyakorlott volt. Az előhívott képek ma is ugyanabban a
dobozban vannak, amiben az OFOTÉRT kiadta őket az előhívás után.
Jelenleg egy, a lányomtól örökölt csinos kis Casio
fényképezőgépem van, amit – szinte – soha nem használok. Még
nem volt idő rá, hogy megtanítsanak arra, hogyan kell beolvasni a
képeket a laptopba. Nyilván én sem szorgalmaztam a betanulást.
Okostelefonom nincs,
még ellenállok neki, de ha egyszer majd megszólal belül egy hang,
hogy kell nekem is okostelefon, ha másért nem, a fényképezés
miatt, akkor lehet hogy még beállok én is a „csak úgy”
kattintgatók táborába. Barátnőim jól fotóznak, és készül
rólam annyi kép, amennyi épp elég ahhoz, hogy maradjon utánam
„nyom” a szűk családom számára. Különböző közös
kirándulásaink alkalmával megkapom a képanyagot, és a
legfontosabbakat e-mailben elküldöm a családnak. Azt, hogy ők
beteszik-e a képtárukba, már rájuk bízom.
A fényképek
albumban történő tárolásáig nehéz és időigényes út vezet.
Ez számomra mindig egy előttem tolt feladat volt és lesz.
Albumjaim bőséggel vannak, ezeket készen kapom a gyermekeimtől,
és legfőképp az unokáimról készült képeket tartalmazzák.
Érdekes a fotókhoz,
fotózáshoz való viszonyom. Bármennyire is imádom nézegetni a
fényképeket, belülről soha nincs bennem vágy, hogy
fotókiállításokat megnézzek. Véletlenszerűen ha mégis eljutok
egy-egy kiállításra, mindig elámulok egy-egy kép kapcsán, hogy
mennyire más és más egyes emberek látásmódja. Egészen
varázslatos Jung Zseni vagy Szipál Márton nőket megjelenítő
fotója számomra, mint ahogy szintén varázslatos volt Máté Bence
Debrecen főterén kiállított százon felüli természetfotója.
Ámulatba ejtő színekkel mutatta be Afrika állatvilágát. A
hivatásos fotósokról, munkásságukról nem igazán tudnék
érdemben szólni.
Végezetül a
fotókhoz való „intim” viszonyom változásáról szeretnék pár
gondolatot még elmesélni.
Sok fotó között
élem manapság a napjaim. Szeretem, ha szinte kézközelből néznek
rám a már nem élő családtagjaim, szeretteim. Nappalim falán
folyamatosan bővül és frissül a fotófalam unokáimmal,
mindaddig, amíg ellenállásba nem „lendülnek”.
Nyomon követhető,
mennyire nem vettem jó néven serdülőkoromban, ha fényképezőgép
elé állítottak. Olyan morcos képek születtek rólam, hogy mai
napig érzem az ellenállásomat, hogy hagyjanak békén, nem akarom
engedni, hogy fotózzanak. A nyolcadikos ballagásomat mai napig fel
tudom idézni, mennyit forgattam a nyakam, nehogy apukám elkaphassa
az arcomat teliből. Utólag már késő a bánat. A masszív
ellenállásom megtörése talán negyvenes éveim elejére esik.
Manapság meg már szívesen veszem, ha valaki hajlandó rólam képet
készíteni, néha én kérek egy-egy beállítást magamról, ha
olyan helyen járok, amit fotón is szeretnék később újra látni,
átélni az akkori érzéseket.
Életem során
számtalanszor találkoztam szelektív szigetek mentén szétszóródott
fényképekkel. Tudom, sok dolog szorítja össze a szívünket, de
számomra az egyik legszomorúbb látvány, amikor fotók, néhányszor
fotóalbumok kerülnek porba-sárba. Az utódaink felelőssége
lenne, hogy lakásfelszámolások után ne szembesülhessünk az
elmúlás eme méltatlan megnyilvánulásával.
A fotók sorsa
megérne egy újabb mesét.
9 megjegyzés:
Érdekes a te viszonyod is a fotózással meg a fotók sorsával. Emberi és szinte gyengéd gondolat a sárban foszló fotóalbumok képe, anélkül, hogy ismernénk, kik voltak, mit csináltak, akiken most átmennek az autók kerekei.
A szerkesztőség élet felvillanása tetszett, és az, hogy maradandó nyomot hagyott a világodban.
Hiába keresem a csoportképen, melyik lehetsz te a feltehetően mogorva kislányok közül, talán szélről a hátratett kezű felel meg legjobban a leírásnak. Hiába, az ember annyi mindent csinál élete folyamán, amit nem kellett volna, és utólag kijavíthatatlan. Nemcsak a fényképezésre mondom.
Kedves lehet a fotófalad az unokákkal, naponta nézhetsz rájuk nagy szeretettel.(Nálunk fali naptárról mosolyognak vissza, egyedi munkája az egyik unokánknak.)
Az országos fotógyűjtemény nagy ötlet, sokszor böngészem a régi idők képeit.
Az fb.-oldalamon még hagyom, hogy találgassanak az olvasók, melyik lehetek a fotón. Itt elárulom, hogy a negyedik sorban jobbról a második, hátrafésült, lófarokkal álló "morcoska" vagyok.
A középiskolás tablóképeink elkészülte után megjegyezte - a már azóta elhunyt - osztályfőnöknőm, hogy mindenki képe jó, kivéve az enyémet. Hát nem igazán tett boldoggá, pedig azon a képen már csak komoly vagyok és nem morcos.
Mi nem jó ezen a képen? Szép, tiszta arc, értelem és önérzet van rajta.
Élvezetesen írsz, mint mindig, Éva, tele őszinte, szubjektiv látásoddal: akár egy önarckép...
Köszönöm szépen Klári, Rózsa!
De jó volt olvasni... Sok minden egészen más ugyan, ami engem illet, de Apukám fotózása, meg az, hogy mennyire igyekeztem én is ellenállni, nagyon ismerős. :). Apa szerencsére azért néha elkapott kevésbé morcosat is rólam. Maradt gyerekkori kép elég sok.
A legnagyobb egyezésünk ez a mellékelt osztálykép. Mindünknek van ilyen, azt hiszem. Sőt.Szinte megvan a Te képeden mindenki, minden típus az én régi osztályomból... Szása hátul, középen vigyorogva, Erika, Viki, a kis szerények az ülők közt, L.Gyuri a fekete hajával, Évi, a barátnőm Jutka mellett persze, és így tovább. Kedvem lett elővenni a régi képeket :)
És kedvet csináltál, hogy írjak ehhez a témához végre én is... Ha még a hónap végén beleférek (majd próbálok igyekezni, az "ihletet" most megkaptam Tőled, kedves Éva.)
rhumel
Hát hajrá, hajrá, mindenki írjon, mindjárt itt a november, addig kaptok időt, tessék belehúzni! :)
Örülök Rhumel, hogy kedvet kapták. Várom a Te és az Aliz beszámolóját nagy érdeklődéssel.
...kedvet kaptál. (jav.!)
Megjegyzés küldése