Az első millióm

Fényképezés, fotózás, masinák és gépek, fénymérő, állvány, exponálás, nagyító, negatívok, előhívás, megannyi olyan szó, amik végigkísérték a gyerekkoromat. Apám lelkesen és nem mellékesen, tehetségesen fotózott. Mint annyi mindenről, amiket  "művelt", erről sem tudom, hogy volt ideje rá? A rengeteg munka, a gumicsizmás-sárdagasztós beteghez járás, a sok-sok ismeretterjesztő előadás, a versírás és kiterjedt, vagy négy nyelven folyó levelezés mellett - hogy csak a hirtelen eszembe jutókat említsem -  hogy tudott a fényképezésbe is belefeledkezni?! 

Bizony jó lenne most elmesélni, milyen fényképezőgépei is voltak, de hát az efféle képességem teljesen hiányzik. (erősen kell gondolkoznom, most milyen márkájú műszaki eszközeink vannak...csak úgy tudom biztosan, ha megnézem :)

Talán egy Practicája volt, de lehet azzal a férjem fotózott. Vagy Zenit? A lényeg, hogy körülöttem mindig a férfiak csináltak képeket. Jó sokáig így volt ez. Én az asszisztencia része voltam. (no meg "modell" is, amit elég nehezen viseltem:) Talán már iskolás korom előtt segíthettem, mikor a bepokrócozott konyhaablak előtt, esténként Apáék nagyították, előhívták a képeket. Valami NDK-s dögnehéz készülékkel, mellette tálcák az előhívónak, fixálónak. Aki emlékszik, milyen kihúzható, dupla lavóros konyhaasztalok voltak annó, annak könnyű megértenie, hogy ezekben történt az öblítés, majd áztak a fix után az előhívott képek. Egy kis szárító is volt persze, egy ideig még használtuk mi is, de aztán a gyerekeinkről készült képekhez vettünk egy picit nagyobbat.

A mi "laborunk" a fürdőszoba volt, P.még a negatívot is maga hívta elő valami kis hengerféle izében, nem tudom hogy zajlott, ehhez én nem kellettem.:). Csak a színes diákat vittük a ...hmm, a nem is tudom, hogy hívták?-  fotóüzletbe.

Remek szórakozás volt, miután elaludtak az Aranyhajúak, nekiállni a képkészítésnek. Aztán éjjel a kádban áztak az "alkotások" és ahogy az időm engedte, szárítgattam őket, hogy mire délután a családfő hazaér, együtt nézhessük meg a végeredményt. Manapság ez annyira messzeségbe vesző, hihetetlen hobbinak tűnik. Mégis, milyen hozadéka van a jelenben is! Mindkét gyerkőcünknek készítettem a 30. születésnapjára fotókönyvet, és ezek nélkül a főként fekete-fehér képek nélkül mit sem érnének.

De nagyon nagyot ugrottam a gyerekkoromból  a gyerekeink gyerekorrára!

Volt közben egy nagy-nagy váltás! Amikor már én is fényképeztem. A címet is emiatt választottam. Mert persze nem lett nekem 17 évesen első millióm, viszont kaptam egy kis piros műanyag zacskóforma perselyt, amire szép nagy betűkkel volt felfestve: Az első millióm.

(Utólag szúrtam be ide a képet, nem akartam elhinni, rákerestem és megtaláltam, pont ilyen volt. :)

Ebbe tettük a családba bekerülő 10 forintosokat. Úgy emlékeztem, abban az évben (72)  lett új a tízes. Most utánanéztem,  már előző évben. Mindenesetre gyűltek a forintok és lett belőlük egy Zorki 10. Szép, emlékezetes és hosszú útra készültem ugyanis, és ehhez feltétlenül szükségem volt egy fényképezőgépre.

Három hetet töltöttem a SZU-ban, egy kedves baráti házaspár pótgyerekeként, barátnőnek, fogadott nővérnek és utazótársnak az ő lányuk mellé. Az útvonal Ungvár-Kiev-Moszkva-Leningrád-Novgorod - Brest, azután Lengyelországon, Csehszlovákián át haza. Ez ugyanis egy autós út volt, ami akkoriban igencsak ritkaságszámba ment. Ladák, Trabik, Wartburgok karavánjával utaztunk, általában napi 5-600 km-t. Az akkor divatos színes diák készültek... nagy tervem, hogy a többi padláson lapuló diával együtt felviszem a gépre, már beszereztem hozzá egy számomra is könnyen kezelhető eszközt, programot. Majd a téli, végre nyugdíjas estéimen jó lesz ezzel foglalkozni.

Az útvonal szigorúan előírt volt ugyan, de kicsit azért meg-megálltunk olyan helyeken is, - bár tilos lett volna :) - ahol csodaszép faházakat, bocskoros muzsikot, trojkát meg még annyi minden különöst, érdekeset, különlegeset fotózhattam. Nagy élmény volt, talán meghatározó is számomra, legalábbis a fotózást illetően. Mert utazni és fotózni, elválaszthatatlanná lett számomra!

Azért a diákon kívül maradt fenn néhány fekete-fehér is a gimis időkből. Jókat derülünk ezeken, és bizony erőteljes emlékidéző ereje van a régi képeknek.

Gyerekeinket az apukájuk fotózta, kiskorukban ez nem volt nehéz. De aztán ugyanúgy húzódoztak, ugyanúgy, ahogy én is kínlódtam gyerekként.

Mikor kezdtem el aztán megint és tértem vissza a fényképezésre? Amikor kaptam egy automata kis gépet. Kettőt is elnyűttem már, sőt, digitális is már a második van. Jobban szeretem, mint a telefont, de hát hiába, az meg jobban kéznél van, a felgyorsult élet ajándéka, hogy pillanatokon belül "odadobhatunk" egymásnak valamit az aktuális élethelyzetünkről. Szerencsére sok-sok képet, kis videót kapok az unokákról is. 

Ha utazunk, ha ünnepelünk, természetes, hogy készülnek képek. De ha épp csak együtt vagyunk, akkor is igyekszem pár kattintással raktározni. Mert szükség van ezekre a naptár-készítéshez is. Minden hónapra jut egy-két-három fotó, külön élvezet az óriási anyagból választani, s karácsonyra el is készülnek a kis asztali naptárak, az elmúlt év emlékeiből. 

A család a legfőbb témám. Mert ők a legfontosabbak. De sokat fényképezem a Balcsit, a szívemnek olyan nagyon kedves nádast a strandon, vagy az ajándék-csokraimat, a pompázó orchideáimat, a kertet, a virágba borult karácsonyi kaktuszt (ami sajnos idén feladta, bizony vagy 45-50 éves is lehetett, s milyen jó, hogy maradt róla emlék.) Régóta tervezem, hogy képpel, recepttel csinálok konyhai naptárt egyszer, ehhez is fényképezgetek már.

Nos, fényképezni jó! És szerintem kell is. Persze a kézbe fogható az igazi fotó, lehet nézegetni, akár együtt, akár egyedül, visszaemlékezve a szeretteinkre. De a telefonban, számítógépben tároltakból is lehet néha kinyomtatni párat.

Amikor 60 évesek lettünk, készítettem, na igen, egy fotókönyvet, egy közöset, a kettőnk gyerekkorától a mostani életünkig, két szálból indulva, majd ezeket szépen összefűzve. Most elővettem, mert van ebben a könyvben egy fejezet, az a címe, hogy "Fotózunk, fotózunk és fotózunk".

Fotózunk bizony a képeken "ezerrel", hegyet, folyót, várost, tengert, mindent. Fotózok én, a férjem, a férjem és a lányom együtt, fotóztuk egymást titkon, és élesben.
Megszámoltam, 9 oldalra  91 kép került, kisebbek, nagyobbak,  és mind-mind fotózós ....

A régi szép karácsonyi kaktusznak is itt a helye: